A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-16 / 7. szám
..........a pók Sikerűit púkot fognom. Hónapokig Tártam falra szögéivé a sarokban, míg sikerült pókot fognom. Hónapokig olyan voltam, mint egy gombostűvel keménypapírra tűzött szarvasbogár. Most, hogy megvan, hálót szőtt az ujjalin között. Kacsa lettem, pókháló uszonyokkal Hápogtam és tűrtem, hogy a törvények nedves kukoricával megtömjenek. Tulajdonképpen élveztem az egészet: olyan zsiványpecsenye és vörösbor íze volt a sárga szemeknek. Aztán tűbevágott szárnyaimat igazgatva betotyogtam a szobámba. Furcsa szoba volt: a koravén bútorok helyén mesterséges kacsaúsztató és sár. Az ablakpárkányon a csonkig égett gyertyatartóból harangszó hallattszott. Fölötte kötélre fűzve vadonatúj dederoning, savanyú manzsettagombokkal. Higgyék el kérem, még mindig nem tudok úszni — mondtam a gomboknak, de már csak a halakra tudtam figyelni. Nem érdekelt, mert szeretem, ha lábam előtt virágok hadonásznak. Hadonásszanak. A margaréták úgysem bírják sokáig. Aztán az óriáskerék, a szoba fordult egyet. A kacsaúsztató a nyakamba ömlött. Sáros lettem, a hangom is az volt. A toliam is... Sikerült pókot fognom. Látszólag átiagpók volt, én azonban megsejtettem, hogy 6 nem egy közönséges pók. Egy közönséges pók sohasem váratja meg magát ennyire. Már ott a falon éreztem, hogy amint múlnak a napok, egyre jobban megszeretem. Es minél jobban megszerettem, annál Jobban féltem tőle. Persze ehhez az kellet, hogy Krisztusnak lássam őt, töviskoszorúval a feje fölött és elgyötört arcával. Szépen fejlett, erős fogai voltak. A szívem fölé rejtettem, abba a zsebembe, ahová más a díszzsebkendőt tűzné ünnepélyes alkalmakkor. A pók pedig rágni kezdett. Lázas szenvedéllyel marcangolta a ruhámat. Csiklandós vagyok, kényelmetlen volt az állandó birizgálás, de ha már úgyis kifelejtették életemből a sót és a fehér retket, hát ugyan mit csináljak? Kitapogattam a pulzusomat: még normális volt. Csak a pók mocorgott tovább. Gyertyaláng fölött bekormoztam a körmeimet és elballagtam magain után. Az állomáson pontosan tízezer szúnyog és ugyanannyi herebogár várt ránk. Ettől olyanra dagadt a felünk, mint egy jól megtermett hóemberé. A peronon azt találgatták, honnan sikerült elcsennünk azt a jóképű seprűt, amit utazótáska helyett cipeltünk magunkkal. Sikerült pókot fognom. Már a mellemen kapirgálja a bőrt. Már a csontomat rágja. Azt mondják, a pók szereti az édességet. A kutyák most voltak hozzám a leghűségesebbek: várták el-elpoltyanő bordáimat, amivel inég a pók sem tudott megbirkózni. Cristen, miért adtál ilyen erős bordákat? Még megharagszik rám a pók. Az csak csámcsogott tovább. Aggódva néztem utána, hogy hol tart már, nagyon klfáradt-e, de már nem láttam. Eltűnt a mellemben és útját vastag pókhálóval álcázta ... Mi lesz, ha nem találja meg a szívemet. A szorongást a gyerekkoromból hoztam magammal. Mindig röptében kaptam el a madarakat. Magam sem tudom, hogy csináltam, egyszerre csak kezemben volt a madár és a szivét kerestem. Egyszer aztán az egyiknek nem volt szíve. Azóta imádkozok lefekvés előtt a szomszéd ószereshez. Mikor a pók már a szívburkolatot marcangolta: megnyugodtam. Sikerült pókot fognom. Hónapokig vártam, falra szögezve a sarokban, míg sikerült pókot fognom. Hónapokig olyan voltam, mint egy gombostűvel keménypapírra tűzött szarvasbogár. Vége. Azt hiszem, búcsúznom kell. A pók élni akar. TÖTH LÁSZLÓ Nagy József: Feketeakt í tusrajzj Zalabai Zsigmond Vártalak Vártalak. Perc-madarak fáradt serege vijjogta: hiába, s a szilfaárnyak jajdulva dőltek az üres világra. éjszakai világ Kézen állá cirkuszos. Rézsarkantyűs csizmája felvetve az égre, feje lehull a semmi örvénylő vizébe. Török Elemér remények útján Remények utján döcög életem bizonyosat keres a bizonytalanban ■ közeleg ama képzelt magasabb szirt felé ahol a tisztaság ül súlyosan az idő Az idő a legfőbb realista megrostálja szándékunkat s amit rostájában hagy az kemény és tiszta lesz mint az isten tenyere generálisának katonaládájában egy lratköteget találtam. A tábornok naplója volt. 1810 május negyedikén a következőket írta bele: „A császárnál voltam ma vacsorán. Mindanymyiunknak föltűnt, hogy Napóleon vacsora előtt sóskenyeret fogyasztott. Én is legott megkóstoltam a sóskenyeret. Kiváló táplálék ...“ A Hadtörténeti Levéltár anyagának átkutatása után kiderítettem, hogy azon a vacsorán tizenhármán ültek az asztalnál. Higgyék el, uraim, hihetetlen munkámba került ennek felderítése. A császár tizenkét tábornokával vigadott. Mind a tizenkét generális katonaládáját megleltem, és mindegyikben ott volt a napló. És — az elsőhöz hasonlóan mindegyik így kezdődött: „1810. május 4.: A császárnál voltam ma vacsorán Mindannyiunknak feltűnt, hogy Napóleon vacsora előtt sóskenyeret fogyasztott. Én is legott megkóstoltam a sóskenyeret. Kiváló táplálék . . Megfigyelhető, tisztelt kollégáim, hogy Napóleon közélelmezésügyi miniszterének első levele alig két hónappal a tábornokkal folytatott vacsora után kelt. És én bebizonyítom önöknek, hogy ez a két hónap a császárnak egész birodalmát megrengette. Levéltári anyagokkal bizonyíthatom, hogy a tábornokok a nagy vacsorát követő héten regimentjeik tisztikarával egy asztalnál vacsoráztak. A generálisok a vacsorát valamennyien sóskenyérrel kezdték. Több kapitány és ezredes is utal erre naplójában. Mindegyikük így ír. „ ... legott megkóstoltam én Is. Kiváló táplálék ...“ Mármint a sóskenyér, tisztelt kongresszus. A tábornokokat, akik nemrég még a császárral ültek egy asztalnál, a tehetősebb polgárok; bankárok, gyárosok, földbirtokosok Is szívesen meghívták otthonukba. A tábornokok minden mozdulatát éber figyelemmel leste az egész társaság. Egy bakancsgyáros emlékirataiban a következőket olvastam: „1810. június 12.: ...megkérdém a tábornokot, vajon mire jő a sóskenyér. Mire a tábornok így felelt: Napóleon is ezt eszi vacsora előtt. Én Is megkóstoltam a sóskenyeret. Igaza van a császárnak és igaza van a generálisnak. A sóskenyér kiváló táplálék.“ A tábornok az ezredeseket, az ezredesek a kapitányokat, a kapitányok a hadnagyokat hívták meg vacsorára. A miniszterek a miniszteri osztályvezetőket, az osztályvezetők az előadókat, az előadók pedig az Írnokokat. És alig telt bele néhány nap, az egész tisztikar és az egész hivatalnoki kar mind sóskenyeret evett vacsora előtt. A sóskenyér fogyasztást persze a szolgák serege Is észrevette. Szerény hajlékukba^hírül vitték: a jólnevelt ember vacsora előtt sóskenyeret eszik. Most már csak tovább kellett göngyölítenem a fonalat. Hadd Idézzek a császár pénzügyminiszterének emlékirataiból, aki egy született arisztokratával eltöltötte estéjéről így ír: „1810. november 30. Szörnyű barbárként hatott a gróf. Mint egy faragatlan tuskó még azt se tudta, hogy vacsora előtt sóskenyér dukál.. Az említett gróf vidéki birtokán lakott, így 6 még nem hódolt az új szokásnak. De hódolt neki az egész ország. A sóhivatall statisztikusoknak főtt a feje, hogy vajon miért szökött úgy fel egyszerre a sófogyasztási grafikon. Előbb azt gondolták, hogy csak átmeneti jelenségről van sző. Hogy nem volt átmeneti, azt a következő hetek, hónapok eredményei bizonyították. A császár emlékezetes vacsorája után négy hónappal a kőzélelmezésügyi miniszter bizalmas jelentést küldött az államtanácsnak. A miniszter akkor már nem volt ura a helyzetnek. Egyrészt mert már általános volt a sőhtány, másrészt pedig mert a felcserek nem győzték ellátni a sómérgezéses betegeket. A só ára ugrásszerűen emelkedett. Bevezették a jegyrendszert, de ez sem segített. A rendőrminiszter jelentése szerint az ország területén több mint harmincezer sóüzér garázdálkodott. Burjánzott a korrupció, mert a legmegközelfthetetlenebb bürokrata szíve Is jneglágyult, mi helyt a kérvényező egy font sót csúsztatott az Íróasztal fiókjába. Dokumentumokkal bizonyíthatom, tisztelt történész kongresszus, hogy 1811-ben az apácák a sóskenyér miatt százával váltak festett erkölcsű nőszemélyekké és szentéletű szerzetesek ugrottak ki a reverendából néhány szelet sóskenyér kedvéért. A kormány vizsgálatot rendelt el, de belebukott, mert a képviselőház törvényhozói már magát a kérdésfeltevést Is visszautasították. Talleyrand tanácsára Napóleon jobbnak látta nem közbelépni. A császár saját szakállára leghűbb testőrtisztjeit küldte szét az országba, tudják meg, hogyan kezdődött a téboly. A tisztek szégyenükben nem tértek vissza, mert nem merték bevallani: ők Is a sóskenyér rabjai. Austerlitznél, a döntő csaták legdöntőbbjénél, vérző szívvel, félig elborult elmével csak titokban figyelte Napóleon, hogy a tábornokok, főtisztek, tisztek, tiszthelyettesek és katonák, ahelyett, hogy puskaport szárítottak és kardot köszörültek volna, a sátrakban sóskenyeret ettek valamennyien. „Vajon hol ennek az átkozott szokásnak a gyökere?“ — tette fel napjában százszor Is a kérdést. Ütközet előtt szemlét tartott gárdistái fölött. „Mutasd meg a puskaporos szelencédet!“ — parancsolta meg az egyik vitéznek. A tucatnyi csata hőse, a vitéz katona kirántotta kardját és markolatig döfte saját szivébe. Utolsó szava ez volt: „A szelencém... só van benne... küldjétek el kedvesemnek Bordeauxba.. .** A császár végignézte a többi vitéz puskaporos tarsolyát. Mind sóval volt tele. A következő percben rohamra Indította katonáit és elveszítette az austerlitzi csatát. Sok fáradtságomba került, uraira, amíg mindezt felkutattam. Napóleont nem az orosz tél, nem az osztrák hadak és nem az angolok győzték le, hanem a sőskenyér-evésnek átkos szokása. Igen uraim, megértem, tudom, hogy próbára tettem^tUrelmüket. Elnézést kérek és önnel, elnök űr, egyetértek. Igaza van, ma már senki sem eszik sóskenyeret...
