A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-16 / 7. szám
BOCIT kinevezték Peti monológja Egy bácsi vendégeskedett nálunk a minap és elujságolta, hogy Bocit kinevezték. Minőségi ellenőr és anyagmozgató lett belőle a Haladás címet bitorló vállalatban, s ö az egyik kerékkötő a névtelen leveleket gyártó osztályon. Én azt tanultam az iskolában, hogy a boci nem tud sem írni, sem olvasni — helyes kis állat, de folyton csak bőg, bámul az újkapura s hébe-hóba Ide-oda nyalint a nyelvecskéjével. Szóvá is tettem, hogy miképpen lehetett őt kinevezni, apu azonban egyszerűen leintett: — Mit tudsz te, ebadta kölyke! Különben kijelentette az apám, hogy Ilyen eset nálunk ritkán fordul elő. Állítólag az ő vállalatukban már egy esztendeje nem történhetne ilyesmi, s egyáltalán nem érti, hogy a bácsiék üzemében ilyen állapotok vannak. Anyuka szerint pedig mindig többre viszi egy jámborul ide-oda nyalintgató analfabéta borjú, vagy egy címeres ökör, mint a szerény, bölcs és szorgalmas munkaerő, a homo sapiens ... Parázs vita keletkezett a bácsi és a szüleim között, amit végül is én zártam le azzal, hogy a vendégünk nadrágjára öntöttem a kávét. Aputól kaptam egy pofont, visszakézből. Felpofozott, méghozzá azért, mert megjegyeztem, hogy egy-nulla a javamra. Ezt a pöffeszkedő bácsit ki se állhatom. Mondom, nem a kávé miatt kaptam, hanem az állítólagos szemtelenségért. Egyébként mintha a kedves szülők is örültek volna annak, hogy jól elintéztem a vendégünk pantallóját. Amikor ugyanis a bácsi Igyekezett megnyugtatni bennünket, hogy csak egy kis veszélytelen baleset történt, hiszen a gyenge kávécska foltja langyos vízzel nyomtalanul kimegy a nadrágból, anyuka kárörvendőn, hangosan kacagott. Majd később annyit mondott a kárvallottnak, hogy máskor erősebb kávét Iottyintunk a ruhájára, ha éppen úgy akarja. Mindenben Igazat adtam a szüleimnek, csak azt kifogásoltam, hogy nem értenek a gyermekneveléshez. Hiszen még mindig nem tudják, hogy a testi fenyítés rég kiment a divatból. Ebben ők is igazat adtak nekem, s ismét kaptam egy divatjamúlt pofont, hogy meg ne feledkezzem erről a megható családi egyetértésről. Természetesen rögtön hely reállt a rend s újra szent volt nálunk a béke. Minden szenvedély nélkül folytatták a vitát a kérdéses kinevezéssel kapcsolatban. A vendégbácsi találó példákkal bizonygatta, hogy náluk csakis a Bocit lehetett kinevezni, senki mást. Szerinte ugyanis a ló megbokrosodhat, a szamár csökönyös, az öszvér pedig ugyancsak megbokrosodhat és csökönyös Is. Boci azonban egyelőre feddhetetlen. Apuka megjegyezte, hogy szerinte mégiscsak a lónak van a legtöbb esze, de erre is megkapta a megfelelő választ. És bizony a lóval szemben rengeteg volt a kifogás. Igaz ugyan, hogy a 16 meglovagolható, de át lehet esni a másik oldalára. Az intelligenciát illetően pedig azzal érvelt a bácsi, hogy mióta világ a világ, az ész okozta a legtöbb galibát az egyetemes esztelenségben. A neandervölgyi emberrel kezdte a példálódzást, rosszalló hümmögésünkre azonban rögtön rátért a jelenkorra s a világrengető katasztrófák felidézésével próbálta felborzolni Idegeinket. Végül pedig ismét határozottan kijelentette, hogy náluk az esztelen Bocitól egyáltalán nem kell tartani. Annak nincsenek ötletei s ki sem agyalhat sem jót, sem rosszat. A bácsiéknál Boci a legmegbízhatóbb, mert neki úgy jó minden, ahogy van, illetve ahogy volt, s vele azt csinálhatnak a többiek, amit akarnak. Sőt még a bosszújától sem kell rettegniük, mert Bocinak még csak gyermeteg bociösztönei vannak — amikorra pedig veszedelmes ökörré cseperedne, akkorra majd csak leváltják. Ismétlem, fegyelmezetten folyt le nálunk a vita, s közben apu és a vendégünk olyan simára csiszolt mondatokban, olyan igazán jólnevelt modorban vágták egymás fejéhez a sértő megjegyzéseket, hogy le a kalappal előttük. Néhányat azonnal fennhangon is megfejtettem közülük, a pofon azonban ez egyszer elmaradt. Csak annyit mondtak, hogy koravén és neveletlen vagyok. Apu végül megemlítette Bocival, mint a névtelen leveleket gyártó osztály vezetőjével kapcsolatban a másokat „leszámolással“, megtorlással fenyegető névtelen levelek ügyét, s hozzáfűzte, hogy mindez jellemtelenségre vall. A bácsi pedig búcsúzásképpen kijelentette: — Százszor is megmondtam mór, hogy Boci nem tud írni, tehát mások írnak helyette. Az aláírást pedig abban a klikkben következetesen mellőzik .. Szerénységből, vagy gazemberségből! KOVÁCS GÁSPÁR Z. Minácová felvétele Arra kérem a tisztelt történész konferenciát, ne vegyék tőlem rossz néven, hogy egyszerű halandó létemre hívatlanul, úgyszólván betörtem erre a tudományos tanácskozásra. Ráadásul még a szónoki emelvényt is bitorlóm. Biztosítom önöket, hogy értekezésem felolvasása csak alig negyed óráig tart. Megtudtam valahol, hogy önök itt Bonaparte Napóleon tündöklése és bukása körülményeiről értekeznek. Állítólag arra szeretnének fényt deríteni, hogy ml okozta bukását. Meghallottam hogy önök közül többen a moszkvai vereséggel magyarázzák a dolgot. Van, aki diplomáciai kudarcokkal magyarázza Waterloot és így tovább. Ne vegyék szerénytelenségnek, ha elárulom, hogy a kérdés engem Is foglalkoztat. Pedig csak egy egészen átlagos kis sóhivatalnok vagyok, olyan, amelyik fajtából többszáz millió futkos világszerte. Bizonyos dolgokra, történelmi tényekre a sóhivatal levéltárának rendezése közben figyeltem fel. Feltűnt egy dosszié, amelynek valamennyi aktája a 19. század első negyedéből származik. A dosszié gerincére az egykori sóhivatalnok ezt írta: „Napoleon elintézetlen sórendelései“. Foglalkoztatni kezdett az ügy, belelapoztam az egérrágta anyagba. Az első levél, melyet elolvastam, 1810-ben kelt. Napoleon közélelmezésügyi minisztere Irta. Befolyását latba vetve kérte a sóbánya igazgatóját, hogy váltott lovakkal küldjön a seregnek huszonháromezer font sőt. A miniszter megren delőlevele mellett még ott volt a sóhivatal p. csétes válasza, hogy a megrendeld ’ teljes’tette. A következő levelek mind h—ani„ tar talmúak voltak. A miniszter sót ren. . i a s hivatal a rendelést teljesítette. Csakhog» te’ tűnt valami. Az, hogy amíg az első szállítmány huszonháromezer fontot tett ki, a következe megrendelés már negyvenezerre szólt, a harmadik hatvannégyezerre és lg, tovább. Az irattartóban — 1811-es keltezéssel — egy olyan levelet is találtam, amelyben a sóhivatal a minisztert sajnálattal értesíti, hogy az ország sókészlete kifogyófélben van, így az esetleges további megrendeléseket már a legjobb akarattal se tudják teljesíteni. Amit, tisztelt tudós társaság, a további levelekből tudtam meg, a szó szoros értelmében elképesztett. Hogyne képesztett volna el, amikor azokat — szép kacskaringós betűkkel — Napóleon fődiplomatája, maga a nagy Talleyrand írta. Azt közölte a sóhivatallal, hogy kerül a só, amibe kerül, de a császárságnak további százezer font sóra van sürgősen szüksége. Ha kell, a kincstár színaranyat utal át érte. Talleyrand első levelét követte a második, majd a harmadik. Ügy látszik, egyiknek se volt foganatja, pedig a ravasz diplomata — a lényeget ezüstpapírba csomagolva — bizonyos, a sóbányák körül végrehajtandó csapatösszevonásokat is kilátásba helyezett. Vagy nem volt só, vagy nem akartak Napóleonnak sót adni, mert a következő levelet már maga a császárné: Mária Lujza írta. Finom, merített papíron közölte kérését: kétszázezer font só kellene Franciaországnak, különben veszélyben az európai kultúra. A papíron még most is szinte látni lehet a galamblelkö császárné könnyeinek nyomát Ügylátszik, hogy a könynyek sem lágyították meg a kérgesszívü sóhivatalnokokat, mert az összes ezután következő levelet már mind Napóleon írta sajátkezűleg. És valamennyi válasz nélkül maradt. Az utolsó is, amelyet a császár Austerlítzből küldött. Alig néhány sor volt csak a szelet papíron. „Félmillió font sót küldjenek és én megmentem . ranciaországot, Napóleon“. Azt már tudjuk, hogy mi történt Austerlitznél és hogy mi történt Waterloonál. Elba szigete következett és Szent Ilona szigete. Számomra, a szerény kutató számára pedig nem következett több levél, így — hogy feltevéseim beigazolhassam — kutatni kezdtem. Megtakarított pénzecskémből Franciaországba utaztam. Sokszáz tonnányi okiratot tanulmányoztam át, sokáig úgy látszott, hogy hiába, Végre azután mégiscsak nyomra bukkantam. Napóleon egyik Roskoványl rajza
