A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-02-16 / 7. szám

ERNEST HEMINGWAY

egynapi

várakozás

Bejött a szobánkba, becsukta az ablakot. Mi még ágyban voltunk. Rögtön láttam, hogy beteg. Borzongott, sápadt volt és lassan járt, mint akinek még a mozgás is táj.

— Mi van veled, kincsem?

— Fáj a tejem.

— Legokosabb, ha visszafekszel az ágyba.

— Nem fekszem, nincs semmi bajom.

— Feküdj le. Felöltözöm, aztán bemegyek hozzád.

Csakhogy mire lementem, már felöltözött. Ült a tűz mellett. Szánalmas látvány volt. Nagyon beteg ez a kilencéves

fyerek. A homlokára tettem a kezem, reztem, hogy lázas.

— Felmégy és lefekszell — mondtam. — Beteg vagy.

— Nincs semmi bajom.

Jött a doktor, megmérte a lázát.

— Mennyi a láz? — kérdeztem.

— Százkettő.

Lent a nappaliban a doktor háromfajta orvosságot hagyott különböző színű kapszulákban, s előírta, hogy kell beadni. Az egyik lázcsillapító volt, a másik hashajtó, harmadik az acidosis leküzdésére való. — Az influenza kórokozói — magyarázta a doktor — csak az acidosis állapotában tenyésznek. — Láthatlag mindent tudott az influenzáról és azt mondotta, nincs semmi aggodalomra ok, amíg a láz a száznégy fokot nem haladja meg. Könnyű influenzás fertőzés, nem veszélyes, ha elke, rüljük a tüdőgyulladást.

Visszamentem a gyerekhez, felírtam a hőmérsékletet és feljegyeztem, milyen időközönként kell beadni a különböző kapszulákat.

— Akarod, hogy felolvassak valamit?

— Jó, ha akarsz — felelt. Nagyon áápadt volt és sötét karikák hüzódtak a szeme alatt. Nyugodtan feküdt az ágyban, szemmel láthatóan távol mindentől, ami körülötte történik.

Felolvastam neki Howard Pyle Kalózok könyvéből, de láttam, hogy nem követi, amit olvasok.

— Hogy vagy, kincsem? — kérdeztem. — Egyformán — felelte.

Az ágy lábánál ültem, és tovább olvastam magamban, s vártam, hogy beadhassam a második kapszulát. Az lett volna természetes, hogy aludjék a gyerek, de valahányszor felpillantottam, mindig csak az ágy lábát nézte merőn, igen furcsa tekintettel.

— Mért nem próbálsz elaludni? Majd felkeltelek, ha be kell venned az orvosságot.

—• Inkább ébren szeretnék maradni. Egy idő múlva újra megszólalt.

— Nem kell velem maradnod, papa, ha terhedre van.

— De nincs terhemre.

— De úgy gondolom, nem kell Itt maradnod, ha majd terhedre lesz.

Gondoltam, kótyagos egy kicsit, és tizenegy órakor, miután előírás szerint beadtam a kapszulákat, kimentem egy kicsit a szabadba.

Derűs, hideg nap volt, a talajt dér borította, s annyira megfagyott, hogy szinte jeges mázzal vonta be a kopár fákat, bokrokat, a lenyírt bozótot, a füvet, még a csupasz földet Is. Fogtam kőlyökkutyámat, a vörös ír settert, és egy kis sétára Indultam vele a befagyott patak mentén vezető úton. De menni is, megállni is nehéz volt a Jeges felületen, a kutya csúszkált, botladozott, én pedig kétszer is elvágódtam, egyszer meg elejtettem a puskámat, s jó messzire siklott a jégen.

Fölriasztottunk egy fürjrajt a meredek bozótos agyagparton. Kettőt lelőttem, a többi meg eltűnt szem elől a töltés tetején. Néhány madár a fák között rejtőzött el, de a legtöbb megbújt a bozótban. Valahányszor fel akartak röpülni, rá kellett szállniuk a jégruhás haraszt-dombocskára. Ha az ember bizonytalan, jeges talajon áll, elég nehéz célpont a madár a hajladozó bozóton. Kettőt elejtettem, ötöt elhibáztam, aztán elégedetten indultam hazafelé. örültem, hogy fürjet találtam enynyire közel a házhoz, meg annak, hogy maradt belőle elég másnapra is.

Otthon azzal fogadtak, hogy a gyerek nem enged be magához senkit.

— Ne gyere be — mondta —, megkapod az én bajomat.

Felmentem a gyerekhez, és ugyanabban a helyzetben találtam, ahogy hagytam. Arca sápadt, de két orcáját, felül, áttüzesítette a láz, s még mindig, mint az imént, mereven az ágy lábát bámulta.

Megmértem a lázát.

— Mennyi? — kérdezte.

— Száz körül — feleltem. Százkettő és négy tized volt.

— Százkettő volt — mondta a gyerek.

— Ki mondta?

— A doktor.

— A hőmérséklettel nincs baj — mondtam —, aggodalomra semmi ok.

— Nem is aggódom — felelt, — de gondolkoznom mégiscsak kell.

— Ne gondolj rá. Ne törődj vele.

— Nem törődöm vele — felelt és maga elé nézett. Szemmel láthatóan nagyon erősen foglalkoztatta valami.

— Vedd ezt be, vízzel.

— Gondolod, hogy használ?

— Már hogyne használna.

Leültem az ágy mellé, felnyitottam a Kalóz-könyvet és olvasni kezdtem, de észrevettem, hogy nem követ és abbahagytam.

— Mit gondolsz, meddig tart még, míg meghalok? — kérdezte.

— Mit beszélsz?

— Hogy meddig tart még, míg meghalok?

— De nem halsz meg. Ml van veled?

— De igen, meghalok. Jól hallottam, azt mondta, százkettő.

— Az ember százkétfokos lázba nem hal bele. Miféle ostoba beszéd ez!

— De én tudom, hogy belehalok. Franciaországban azt mondták a gyerekek az iskolában, hogy negyvennégy fokot nem lehet túlélni. És nekem százkettőt mért.

Egész nap várta a halált, reggel kilenc óra óta.

— Ö, szegény kis kincseml Szegény kis öregem. Ez úgy van, tudod, mint a mérföld meg a kilométer. Nem fogsz meghalni. Az másfajta hőmérő. Azon a hőmérőn harminchét fok a normális hőmérséklet, a miénken kilencvennyolc.

— Hát persze — mondtam —, tökéletesen olyan, mint a mérföld meg a kilométer. Érted már? Tudod, hány kilométert teszünk meg, ha hetven mérföldet fut a kocsink?

— Öl — mondta.

De ahogy nézte az ágy lábát, pillantása lassan fölengedett, Aztán végül az önfegyelme is fölengedett és másnap egészen elengedte magát, s minduntalan sírva fakadt Jelentéktelen apróságokon.

Mindent sokkal szívesebben tennék, mint éppen azt, amit most teszek. S valószínű, hogy nemcsak én vagyok így ezzel, hanem mindenki más ts, akit arra kérnek, (vagy inkább enyhén kényszerítenek, rábeszéléssel, meggyőzéssel], hogy a saját munkájáról mondjon valamit. A könyv addig az én gondom, amíg nap, mint nap, minden soráért megküzdök. Ha elkészül — jól, vagy kevésbé jól —, tőlem függetlenné válik, saját életet kezd. További sorsa független tőlem. Elfogy, vagy nem fogy el. Megdicsérik, vagy elmarasztalják; ez is, az is megeshet, de mindkét esetben kész ténnyel áll szemben a szerző, s az megváltoztathatatlan.

Az én könyvem se lehet kivétel. Öt-hat év munkája: tizenkét hosszabb rövidebb elbeszélés az egész, tizenkét kísérlet, hogy megragadjam azt a világot, amely körülfog, amely a napok egymásra rakódó súlyával rám, ránk nehezedik. Számomra a mozgás volt — s ma is az — a fontos. Nem a távoli, amit könnyen meglát az emberi szem, hanem a közeli. Az amelyet leginkább — éppen közelsége miatt — elkerül a tekintet. Tapasztalhatja akárkt, hogy ha szeme elé tartja tenyerét, semmit se lát belőle, pedig a szem és a tenyér között — ha nem látjuk is — létezik tér, mozgás. Az ösztönök és a tudat határán, vagy találkozásvonalán is van kisugárzás. A mikroklímák sokasága határozza meg a makroklímát, az egyedek tudata a társadalom összességéét... És így tovább, folytathatnám a példákat. De van értelme? Az elbeszélésekben mindezt megpróbáltam különböző áttételek kapcsán a felszínre hozni. Tapasztalataim, élményeim halmazából kibontant egy lehetséges és elfogadható társadalmi képletet, a mat harmtncegynéhány évesek feltérképezetlen sorsáról, kételyeiről, közönyéről, talajtalanságáról. Mert az a föld, amelyen megszülettünk, minden lett, csak otthonunk nem. Pedig az ember életében az otthon fogalma döntő. S innen a könyv címe is: Nem voltam szent. Egy félmondat, vagy mondattöredék, amelyet nyugodtan folytathatok: Nem voltam szent, de amit az én nemzedékem megélt, az a szentek türelmét is próbára tette volna ...

Hát még a mi türelmünket, akik valami szerencsétlen véletlen folytán csupán egyszerű embernek születtünk Európa legközepén... Itt, és nem másholI Országok, népek, nemzetek perifériáján. A ml külön kálváriánk ez, amelyen csak bűnösök vannak, még akkor is, ha ártatlanságuk krisztusi ártatlanság. Nem ezt, nem erről írtam konkréten, hanem arról, hogy ez az állapot mit „eredményez“ egy generáció tudatában, milyen benső meghasonlásokat idéz elő, hova sodorja, mivé alakítja az egyedeket. S az a kép, amely bennem s talán a könyvben is kialakult, nem valami derűs. De hogyan is lehetne az? Hogyan is, mikor naponként pörgünk egyet a rettegés jegyében az egész földtekével s a mi kis külön világainkkal? A meglevő erkölcsi normákat elveszítettük, vagy megtagadtuk, ki-ki a maga módján, s helyettük nem alakult ki új, ami pótolta volna a korábbit, vagy ha kialakult is, azt megint csak megtagadtuk, vagy megtagadtatták velünk. Hát ez ts lehet magyarázat. De mindez közismert dolog, kár róla beszélni.

Hát ennyit a könyvről, vagy a könyv ürügyén. Kicsit talán sok is. S talán nem pontosan az, amit el kellett volna mondanom.

Hogy miért? Nem tudom.

Csak azt tudom, hogy mindig később derül ki: mást és másként kellett volna tennünk, s nem úgy, s nem azt, amit s ahogyan tettük.