A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-02-09 / 6. szám

Antennaerdő a háztetőkön. Az emberi értelein szeme és fiile. A borostás vasru­­dak némán, vakon rajzolődnak föl az ég kárpitjára, mégis látnak és hallgatóznak. Felfogják az éter hullámait, hogy a modern kor varázsdoboza képpé, hanggá ulakítsa őket. Antennaerdő. Alig másfél évtizede kezd tek feltönedezni a házak tetején ezek az iisztövér vasrudak. De évről évre jobban szaporodtak s ma már egészen elburján­zottak a házak tetején. Televízió. Mennyit álmodoztak róla az emberek. Tudós elmék kísérleteznek fél évszázadon át, amíg mai formájában meg­született. Olvastam valahol, hogy a har­mincas években már közvetítettek képet Budapestről Berlinbe. Gyártelepnek is be­illett volna a leadó s a felvevő készülék nem különben. Az első világháborút meg­előző években már folytak a kísérleti adá­suk az Egyesült Államokban és Angliában. De mi még akkor hinni sem mertük, hogy eljön az idő, amikor a mi házunk tájára is bevonul a hódító és.rabságba döntő te­levíziós készülék. Csodálatos találmány ez, szentigaz. Le ülünk a kényelmes fotelbe, szemünk előtt felsugárzik a képernyő s egyszeriben be­lekapcsolódunk a világ eseményeinek áramkörébe. Elég egy gombnyomás és már is megjelenik előttünk a vietnami csata­tér vagy a világűrben száguldó űrhajó. Valaha a színházba vagy a moziba kel­lett elincnnünk, ha művészi élményre vá­gyódtunk, ma a helyünkbe jön, csak a kezünket kell megmozdítanunk. Hát ki hit­te volna? A technika vívmánya az ember kényei mérc, szórakozására. Szépen hangzó frá­zis, mert ha jobban meggondoljuk, bizony börtönt is jelent a televízió. Képzeljük csak el, estéről estére ott ülünk kiguvadt szem­mel a készülék előtt és nézzük a műsort. Nézzük a vibráló képernyőt és semmi más nem érdekel bennünket. Oda a meg­hitt családi beszélgetés, amely összefűzte a kis közösség tagjait. Lekerültek a mű­sorról a vacsora utáni séták. Nem érezzük többé azt a jóleső ernyedtséget, amely a napi munka után betölti testünket, lel­künket. Nem kívánkozunk társaságba, színházba, moziba, meri a mi társaságunk immár a televíziókészülék. fájó szívünkben felsejlik néha-néha, hogy milyen abnormálissá vált az t létünk. Fogadkozuiik, hogy ez így nem mehet to­vább, aztán minden marad a régiben. A magunk építette bürtünfalakal nem tud­juk többe lerombolni, a csábító szirénnek nem tudunk ellentállni. A televízió az, amely leginkább kiszakí­tott bennünket természetes környezetünk­ből s elidegenít önmagunktól. Sem csalá­dunkkal, sem barátainkkal, sem önmagunk­kal nincs időnk foglalkozni, mert állan­dóan vele vagyunk, őt szeretjük, neki élünk. S az idegeink mindig haptákhun állnak. Nincs megnyugvás. Ha rossz a műsor: dü­höngünk; ha rossz a vétel: káromkodunk, ki-be kapcsolgatjuk a készülékét, felmá­szunk a háztetőre s ide-oda forgatjuk az antennát. Talán még a falra is felmász­nánk idegességünkben. Mennyi esaiádi perpatvar adódott már ebből. Hiszen majdnem teljesen elhanya­goljuk otthoni dolgainkat. Nines időnk semmire, senkire, mert jiin az Angyal, a deli hős, a gáncsnélküli lovag. A vacso­ránkat lóhalálában kapjuk be, mert kez­dődik a táncdalfesztivál. Tudva tudjuk, hogy unalmas lesz a mai este műsora, még­is bekapcsoljuk a bűvös készüléket és biztatjuk magunkat, hátha lesz benne va látni jó is. A fáradtságtól és idegkimeriilt­­séginl gyakran elalszunk a fotelban s csak a nagy csöndre ébredünk fel. Akkor aztán kikapcsoljuk a készüléket és fáradt tag­jainkat elnyujtóztatjuk az ágyon. De mi­lyen rossz szájízze l, milyen keséi vesén ébredünk másnap, fáj minden csontunk, mintha kubikos munkát végeztünk volna. így nőnek a gyermekeink is. Mert nincs erőnk megakadályozni, hogy végignézzék a krimiket s az Angyal nem éppen angya li dolgait. Meg aztán sajnáljuk is őket, hi­szen annyit ásitoznak az unalmas gyer­mekműsorok közben. Az én gyermekeim már csak a krimiken tudnak l'cliidiilni, de azt hiszem a többiek is, mert az iskolában hetekig tárgyalnak egy egy jó krimiről, amit a televízióban láttak . .. Megvan azonban a jó oldala is a tele­víziónak, szép filmek, nagyszerű színházi bemutatók, tudományos-ismeretterjesztő filmek és így tovább. Jó volna csak ezekre koilátozni drága időnket, a pihenésre szánt órákat. Csakhát gyengék vagyunk, rabjai a megszokásnak, kényelemnek, tgy aztán a televíziókészülék egyrészt bele­kapcsol bennünket a világ eseményeinek áramkörébe, másrészt megfoszt bennün­ket szabadságunktól, önmagunktól, ter­mészetes életmódunktól . . . S az antennaerdő egyre sűrűbben bur ján/.ik a házak tetején s egyre több ember kerül a képernyő bűvkörébe. —ds— Z. Minárová felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents