A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-07 / 27. szám
A Madách-slrbolt közelében megtépdesett alakot találtunk. Az első világháború végének sorsfordító napjait éltük. Mindjárt látszott a figurán, hogy a négyévesre nőtt háborús fa túlérett gyümölcse. Olyan potyósan barna, hullottas, ütődöttes volt. Ritkamód keshedt katonaköpeny takargatta körül. Fejét, a hosszú nyakán ülő borzas szőrmókot példamód elhasznált, zsíros katonai csalamajka fedte. A szakállbozót Is egészen terjedelmesen lepte be orcájának behorpadt tájait. Csak üszőkkel küzdő, felparázsló szeme környékét hagyta szabadon. Túlon beszakadt arca volt az emberformájú látványnak. Éppen rágott valamit. A bőr ütemmel emelkedett, süllyedezett az orcáján. Jobban odatekintettünk ijedelmünkben. Észrevettük, hogy bizony nem eszik őkelme. Halk fennszóval olvas. — Kimiféle lehet ugyan? — Hazatért hadifogoly. Mindenféle katonai tudáshoz értett többetkevesebbet Pócos Gyuri, ő adta meg a feleletet. Az ő születési szakértelme, lévén édesapja a 25. császári és királyi, azaz közös gyalogezrednek hivatásos őrmestere, zupás, ám ezt szigorú megtorlás nélkül Gyuri előtt így kiszólni nem lehetett —, tehát az őrmester fiának nagy katonai tájékozottsága már akkor kitűnt, amikor még papírtoliakkal lobogó tábornoki papírcsákóban, fakarddal és faparipán vezényelt bennünket, mezítlábasán botladozó hadseregét a réten. Később, az elmúlt tanulságos négy év alatt módfelett sokat tökéletesedett is a szakértelme. Értett a sebesülési fajtákhoz, a dumdumm golyókhoz, a pónilovak cipelte golyószórókhoz, a kitüntetések sokféle fokozataihoz. Eligazodott a szabályzatos egyenruhák, a zubbonyok paroliszínein, a kürtjelek tekervényes útjain. Zöld katonai ládában valóságos hadigyűjteményt őrzött otthon. Hegyes és tompa puskagolyók, bőrtokú olasz bajonett, rangjelző orosz vállpántok, Szavojai csillagok, apró ezredplakettek voltak a ládájában. Egyiptomi cigarettás bádogdobozokban kasuhoz, az apró fekete, szögletes patikacukorhoz hasonló puskapor. A forradalom kitörésekor viaszos asztalterítőbe csomagolva tizenkét kézigránátja is volt, elásva a tyúkól mögött. Űmaga egy évre rá, szép meleg augusztusi reggelen, az Ipoly mentén, nem is nagyon messzire Sztregovától, egy lábonálló érettsárga búzatábla szélében, ringó kalászok alatt, maradék öt kézigránátjával az övében, tagjaként a forradalmi hadseregnek, elesett. Sztregován még tudós katonai szakértőként méltatta közöttünk a hazatért hadifoglyot. — Ugyan vajon mit csinálhat itten? — Pócos Gyuri tudta a civilizálást is. — Olvas valamit. — Sugdolódtunk és borzongva néztük, hogy harsogó mozdulatlanságában miként cselekszik a viseltes katona. A kriptafalhoz vetett háttal kényelmesen ült a nyershideg őszi sárban. Kályhamelletti Sarosszékben szokásos így üldögélni. Eső szitált, sár párázott, érett alom indult korhadásnak körülöttünk. Ezidőtájt száradt le az utolsó levél is a háború fájáról. Szertehullott ágai csontszínben hevertek mindenütt a didergő földön. A pusztító nedvességben otthonos nyugalommal ült a földön az idegen katona. Kezén ujjatlan, foszlott kesztyű. Csupasz ujjhegyei rongyos kis könyvet szorongattak a szeme közelében. Mintha éhét csillapítaná, a könyvecskéből félhangosan táplálkozott. Didergésen, módfelett ijedten állottunk előtte, öt kisdiák, gyengeszárnyú, kíváncsi madarak, az élet repedésein beleselgető kíváncsiak voltunk. Tápláló magvakat keresgélő éhesek. Tudni akartuk, ki ez az ember. Az elmúlt napon koszorút fontunk, fenyőágból, bukszuszból, szüléink kertivirágaiból, őszirózsából, azt hoztuk ide gyalogosan Madách Imre sírjához. Koszorúnkat rejtegetve, egymáshoz bújva álltunk a sztregovai sír előtt. A rongyos élőképet csodáltuk borzongva. Ö is megtekintett minket. Végigsiklott a tekintete rajtunk. Becsukta könyvét, köpenye zsebébe csúsztatta, felállott. Tartalmatlan sovány tarisznyáját ráakasztotta a vállára. Bólintott felénk és nem nagyon sietősen kezdett elmenni. Dróttal fűzött éhes bakancsaiban a csusszanó sárba taposott. Gyorsabb távozásba kezdett. Nehezen megszerzett nyugalmat cipelt a görnyedett hátán. Hamarosan eltűnt az útmenti árokban. Felbukkanni láttuk mégegyszer, a falu felé .tartó lassú haladásában. Szótlan lelkesedésünk egyszerre akkorára növekedett, hogy szaladnunk kellett volna utána. Érjük be gyorsan. Kérdezgessük, feleltessük, beszélgessünk vele. Hívjuk magunkkal. Vezessük őt otthonunkba. Vitázzuúk vele. Gimnáziumi önképzőkörünkben beszéltessük. Mondja el, hogy mit s miért olvasott ilyen helyzetében. Ijedten éreztük azt is, hogy igazában nem tudjuk, mit is kezdhetnének vele. Megijedtünk, hogy elveszítjük a szemünk elől. Szaladni, csúszkálni, loholni kezdtünk volna utána, de csak álltunk a földbe gyökerezve. Előkapartuk a zsebünkből a Tragédiát, azt is elhoztuk magunkkal. Majd itt fennszóval olvasunk belőle egy-egy kis részletet. Mindenki a maga kedves részét. Valósággal ülést akartunk tartani itt, vándorgyűlést, kevés résztvevővel, de tömeges jószándékkal, a sír közelében álltunkban, ötünk együttléte, néhány napja, a megalakulás után is volt, jegyzőkönyv is, a pecsétet már megrendeltük. Egyetlen sor elolvasására sem tudtuk kinyitni könyvünket. Itt álltunk első nagy megmozdulásunk kellős közepében, ijedten. Gyorsan kellett cselekednünk. Rátettük a tömzsi koszorút a sírra. Az emlékező szavak bentrekedtek a torkomban, mellemben, szívemben. Még egy sietősét némán álltunk egyhelyben. Programunkat elveszítetten álltunk, a fpldet néztük, mintha ott kellene megkeresnünk. Szótalan bánat szorongatta a torkunkat. Sietősen nekifogtunk a gyalogolásnak hazafelé. Éppen csak a hátunk mögé kerültek a falu házikói. Az országúton fegyveres katonák csoportjára leltünk. Tollas olaszkalpagú leginonáriusok állták körül iménti rongyos ismerősünket. Jőarcú fiatal hadnagy kínlódott az elhasznált alak kihallgatásával. Rosszallóan csóválta a fejét. S hogy megálltunk mellettük, bosszankodóan szólt hozzánk. — Mik maguk és hol jártak? — Diákok vagyunk és a sztregovai sírbolthoz vittünk koszorút. — Ezt még elhinném, de ez a szökevény nem mond igazat. — Pócos Gyuri tudta most is, mit kell felelni előírásosan. — Szökevény nem lehet, a háborúnak vége, csak hazatérőnek nevezhetjük — A hadnagy bólintott, így már talán megérthetjük egymást. A szaggatott ruhájú ember csak állott hallgatagon. Elégedett szakállas arcán az igazmondás nyugalma látszott. — Ügy van, ahogyan a hadnagy úrnak elmondtam. Csörrenő holmi után nyúlt a köpenyzsebe foszlányaiba. Fakanalat, cigarettás bádogdobozt vett elő, s ezek nyomában előkerült a zsebéből a viseltes könyvecske is — Ez az a könyv, hadnagy úr. — A hadnagy átvette a könyvet és aggodalmas kíváncsisággal forgatta. Az agyongyötört, kínzott lapokat jól megnézegtte. Nekifogott, hogy beleolvas, de gyengén tudott magyarul és bosszúsan abbahagyta. Hosszasan nézte a címlap betűit. Végül mégis bólintott. Visszanyújtotta a könyvet és majdnem hogy panaszosan szólt. — Még ilyen csodabogarat nem láttam. Két krajcárt sem ér az ilyen ember. Senki se higgye, hogy egészen hitelt adok neki. Én ugyan műszaki ember vagyok, de azért átlátok a szitán. Azt állítja, és ez még igaz is lehet, hogy egyenesen Szibériából jön. A karanténben három hétig fertőtlenítették és figyelték. Mindez még stimmelhet. De aztán azt is mondja, hogy nagy kerülővel megy haza a demarkációs vonalon túli lakóhelyére. Tett egy jókora kerülőt és mit mond, miért. A könyv miatt. Ezt megkontrázom. A könyv vele volt a fogságban is, ott is mindig olvasta. Nem vitatom, nincs kedvem hozzá. És hogy végül arra is kedve jött, hogy itt, a szerző sírjánál is olvasgassa. Ez már humbug. Legkevesebb, hogy át akar szökni a vonalon. Majd elkapják. Ha valami egyéb rosszban sántikál, méginkább. Végül mégis ráfizet ... Én nem akarom kitörni a nyakát... — Át kell lépnem a határt — a rongycsomó és szörkupac így fordult felénk. — Ha ti diákok vagytok, bizonyítsatok nekem. Tanárjelölt vagyok, fiúk. Három évi hadifogság után sikerült Talán feltűnt olvasóinknak is, hogy a novellát és regényt hovatovább tel/esen kiszorítja a filmnovella, filmregény. A filmgyárakban elfogadott vagy már éppen készülő filmeket szerzőik irodalmi folyóiratainkban, napilapjainkban is közlik. Ogy érzem, helytelen lenne, ha a humor teljesen kö zönyös maradna az új irányzat iránt. íme — a filmkroki. Szoba. Két ablak. Két ajtó. Egy mennyezet, ugyanannyi padló. A reggeli napfény két ablakon Irendező figyelmébe) át tűz be széles, derűs pászmákban. A sugarak írógépet világítanak meg. író gép előtt humorista külsejű egyén ül, és a billentyűket kopogja. Két kézzel. Néhány pillanatig csak a kezek láthatók. Modern, erőt és optimizmust árasztó mai kezek. Először egyik, aztán a másik. Hol egyik, hol másik. Amikor néző kellőképp elszédült, kezek tánca megszűnik. Humorista külsejű egyén papírt kihúzza az írógépből. Papír, kéz, papír (rendezőnek: kéz ugyanaz, mint előbb). Humorista külsejű egyén kilép szobából. Ajtón át. Kilincs. Lépcső. Lépcső. Lépcső. Három emeletnyi lépcső. Utca. Középütt egy széles úttest, két oldalon két keskenyebb. A két keskenyebbet felül spárga köti össze. A madzagon száradó realista — vigyázat, nem naturalista! — fehérneműdarabokat lengeti a reggeli szél. Lehet, hogy ez nem tipikus a Nagykorúira, de szerző sajnos mégsem tekinthet el a fehérneműdaraboktól. Ez mutatja, hogy a legjobb olasz neorealista hagyományokat követi. Villamos. Lábak. Lábak jól irányzott, rugalmas mozdulatú bokák és tyúkszemek felé. Mozdulatokból erő és szépség árad Erő és szépség premier plánban. Humorista külsejű egyén ablak mellett. A reggeli napfény az ablakon (rendező figyelmébe) át tűz be. Ablak mellett mai életünk jellemző vonásai suhannak el: néhány téesz, valamivel kevesebb egyéni gazda, számos KISZ-fiatal az üzemben, egy-két huligán, nehogy azt mondják, hogy lakkozunk, és végül realista fehérneműdarabok a kötélről újra belengenek. Vilamos megáll. Lábak. Ojra lábak. Humorista külsejű egyén két lába. Utca. Ház. Lépcső, lépcső, lépcső (a realizmus miatt lift nem működik). Csak a két lábat látjuk és a lépcsőt. Egy láb, egy lépcső. Egy láb, egy lépcső. Mikor néző már szédül, ajtó. Ajtón fölirat: „Főszerkesztő.“ Humorista külsejű egyén mai modern keze és az ajtó. Kilincs, ajtó nyílik. Szoba. Két ablak. Két ajtó. Egy mennyezet, ugyanannyi padló. íróasztal előtt főszerkesztő, külsejű egyén. Kéz, fehér papírlap. Főszerkesztő külsejű egyén olvas. Majd: Hang premier plánban: — De hiszen ezt már egyszer leközöltük magátóll Másik hang déli megvilágításban; derűs, a ma emberére jellemző életigenlés fűlt: — De nem fllmkroki formájában! Kép: róka. Egy bőrt húznak le róla. Kettőt, hármat, négyet. .. Kézzel. Kettővel. KERTÉSZ MAGDA
