A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-07 / 27. szám
Csanda Sándor Ha egy csiga magas helyre került, előzőleg biztosan sokat csúszott-mászott. Ha az alárendelt okosabb főnökénél, legokosabban teszi, ha ezt mélységesen eltitkolja. A népvezérek közül azok a legrosszabbak, akik a népben is a nép ellenségeit keresik. Az igazi zsarnok, amikor alattvalói el... aforizmáit... len cselekszik, és akkor is azt hiszi, hogy azok javét szolgálja. ■ A modern művészet és a bűvészet között sokszor csak egy betűnyi a különbség. A legtöbb bűnösnek az a szerencséje, hogy először a saját lelkiismeretét öli meg. Az emberiség „született megváltói“ so- i haséin veszik észre, hogy elsősorban tőlük kellene megváltani az emberisé- i get. Ha nagyon gyűlölsz valakit, azon is gondolkozz, hátha nem benne, hanem benned van a hiba? Aki főnökének hízleg, nem neki akar jót tenni, hanem saját magának. Száz szónak is egy a vége; elvtársak, kezdjük hát ezzel a százegyedikkel! Ha valaki túlságosan dicsekszik magával, alighanem hiányosságát, kisebbségi komplexusait akarja ezzel leplezni. 11 hazajutnom. Ez a könyv mindig velem volt. Három évig egyedüli olvasmányom. Azelőtt is szerettem, mindenüvé magammal vittem. Nem adtam oda kölcsön senkinek. A táborban a többiek kenyérdarabokat adtak volna érte. Dohányt csavartak volna a lapjaiba és az egész müvet elfüstölték volna. Én inkább éheztem. Súlyos beteg is lettem, a tífuszos barakkban is mindig ezt olvastam. Meggyógyultam. Nem mondom, hogy ezért, de tény, hogy visszanyertem az egészségemet. Mi az emberi létezés? Mivégre van, mi a lényege, a tartalma, a lehetősége? Miért viseljük el minden kínját? Nekem ez a könyv adott magyarázatot. — Sok a szöveg, kamerád, — szólt közbe a hadnagy, — meggondoltam magamat. Nincs más hátra, mint hogy bekísérjelek. Nagyobbat kerültél hazafelé, mint gondoltad. Nagyon sokat beszélsz. Most majd üldögélhetsz és olvashatod a könyvedet. Szegény feje akkor ijedten kezdett bizonykodni. — Kérdezze meg ezektől a fiúktól, hogy annyira hihetetlent mondok-e, engedjen haza, hadnagy úr. Sok dolgom van még nekem és várnak az enyémek. Errefelé ment egy fogolytársam és akkor eszembe jutott, hogy Sztregova is errefelé esik. Hálából jöttem errefelé. Feleségem, öreg szüleim várnak. Nézzenek rám, koldusnál nyomorultabb és belül annál is tépettebb vagyok. Étel Is régen került belém. Azt még csak elviseltem... — És akkor mit nem tudott elviselni? — Azt, ha nem jöhetek errefelé. Ha a katedráról mondanám nektek, tudom, hogy nem hihetnétek el. De én illusztráció vagyok. A tragédia összes képein keresztül vándoroltam idáig. — Gyerünk — szólt a hadnagy, — elég volt. — Megfogta emberünk karját és unszolva taszított egyet rajta. A szőrmóknak reszketősen csapkodott a keze. Kapkodó csukladozás tört elő a torkából. Bizonykodva markolászta a zubbonyát a mellén. Meggyúladt szemét hirtelen eloltották megeredő könnyei; Egyszerre támadó erővel álltunk a pártjára. Odatolongtunk a hadnagyhoz, körbevettük, egyszerre magyaráztunk neki. — Ez az ember azért szökött érrefelé, ha szökött, s ha ugyan szökni akar, mert meg akarta látogatni, miként mi is, a Madách Imre sírját. Itt nyugszik, aki ezt a könyvet írta. Nálunk is itt van, a zsebünkben. Koszorút is hoztunk ide. A tanár úr első útja ide vezetett. Ha a helyzetét tekintjük, ebben a cselekedetében minden benne van, ami ebben a könyvben. Ne bántsa őt, hadnagy úr. Senkinek sincs jogában bántani 6t. Inkább hinni kell neki. Mindenki higgyen ennek a kettőnek, a rongyos embernek és a rongyos könyvnek. Mert képzeljük csak el, hogy milyen ember is milyen könyv lehet ez ... — így és hasonlóképpen kiáltoztunk, túlszárnyalva egymást a könyörgésben. Nagy tudású katonai szakértőnk járt elöl a szavaskodásban. Ogy kiáltozott, hogy magunk sem tudtunk hová lenni a csodálkozástól. — Inkább magunkhoz kellene ölelni őt — kiáltotta. — Inkább le kéne térdepelni a szegény tanár úr előtt — mondotta kiáltó suttogással. S hát még amit szavai kíséretében meg is cselekedett. Mindnyájunk ijedelmére térdre esett a bőven latyakos úton. Ez a katonai szakember! Ez a filozófus, teoretikus, szociológusi Maga is tanárnak készülődő éles elme! Nem mást tett, letérdepelt a hadifogságból megjött rongyos előtt. Nagyszerű gyerek volt ez a Pócos Gyuri. Fénylő készséggel esett térdre akkor Sztregován a hadifogoly tanár úr keserves szoboralakja előtt. Később, rá egy évre, eszünkbe jutott mindez. Azon a forró nyáron, kívül s belül lángolásunkban, ott a kedves Ipoly partján. Varga Lajos rajza Amikor körbetérdeltük a Pócos Gyuri elesett soványka testét. Nehezen cipeltük be az érett búzatábla tövébe. Keskeny vállunk sajgott a manlicher nehéz súlya alatt. Mellünk még nagyobb belső súlyai a földhöz vágtak bennünket. Csalánszövetű rongyos katonaruhában feküdt előttünk okos társunk élettelen véznasága. Valamelyikünk felcsukló hangon említette meg Sztregovát, a hazatért hadifoglyot, körülötte kavargó érzelmi viharunkat, a minket ért értelmi villámcsapást, az emberi tragédiát. A hadnagy akkor hátralépett az előtte térdeplőtől és ijedten kezdett kiáltozni. — Hordjátok el magatokat... Már jóllaktam veletek ... Nincsen szükségem semmiféle cirkuszra ... Takarodjatok haza... Maga krampusz hordja el magát... A demarkációnál nem lehet úgy feleslegesen lófrálni... Tűnjön el, maga csodalény ... Otthon pedig először szedje rendbe magát... Borotválkozzon meg, így nem járhat az emberek között... Civilruhát vegyen, kaphat akár az ócskásnál is... Hallja-e, szerencséje van magának, de nagy szerencséje ... No menjünk békével... — És elvezette a járőrt a falu felé. Talán elment ő is a sírhoz. Távozása közben többször is hátratekintett... A falu szélénél, a szélső ház tövéből, s.ezt még jól láttuk, a kezével intett felénk. Integettünk neki mi is boldogan. A rongyos ember szótlan búcsúzkodását is kalimpáló szívvel fogadtuk. Reszketve láttuk, hogy miként mosolyog fájdalmasan. Indul el hallgatagon, távozik boldogan. Néz ránk vissza ő is, hosszasan. Nehéz mozdulattal még egyszer int felénk. Folytatja tovatűnő, beszédes szótlanságát. Bólint azután látatlanul, szomorkás mosolygással. S jól láttuk, hogy testi távolodása miként ér véget a nedves ködökkel küzdő esti szürkületben. Azután mégis csak a szemünk előtt maradt továbbra is. A lába alatt az út hirtelenül meredeken folytatódott. Könynyedén sietett fel az emelkedőn. Hátratekintő aszkéta arca fényesen mosolygott vissza reánk. Olyannak tűnt előttünk, mint akit a földi létezés legnagyobb teljessége és legigazibb dicsősége ért. Ilyeténképpen megtudtuk, hogy nagy magasságokba emelkedhetik a kínszipolyozta ember. Orcája, ha még olyan behorpadott és bozótos, elsápadott és ráncokbántotta is, szerteragyog a föld valamennyi országa fölött. Fénylik, tündököl, olvadt napsugár. Egyszerre forrósító és hűsítő, sziklakemény és folyékony látomány. Ragyogásával bevonja és palástnál szebbé teszi a tépett rongyokat.