A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-07-38 / 30. szám

Jozef Skvorecky: GYÁVÁK

Josef Skvoreckjr 1948—49-ben, huszonnégy éves korában írta Gyávák című regényét, a háború utáni cseh széppróza legvitatottabb könyvét. Amikor közel egy évtizeddel keletkezése után megjelent, a hazai kritika kíméletlenül levágta, s a cseh írószövetség, 1959. évi országos közgyűlésén, ezekkel a súlyos szavakkal marasztalta el:

„Skvorecktj könyve... egész szellemével mélységesen idegen a mi gyönyörű, demokratikus, humanista irodalmunktól. Művészileg tisztességtelen, valótlan és cinikus... A nemzeti történelem nagy. eseménye, amelyet irodalmunk egy egész sor kiváló műben a legigazabb és legszebb pátosszal ábrázolt, neki (Skvoreck^nek) csak rikítóra festett kulisszául, egy jampec szerelmi hadjáratának hátteréül szolgál. Erre épül a regény egész kompozíciója. A kifejezésbeit durvaságok kihívó halmozása a történet erotikus exhibicionizmusával együtt azt bizonyítja, hogy itt nincs szó semmiféle művészi eredetiségről, hanem olcsó, rágalmazó szenzációról, valamiféle csehszlovák bestsellerről."

A Gyávák árusítását betiltották,-írója elvesztette a Svétová literatura főszerkesztő-helyettesi állását, de mint a Veőerní Praha kritikusa is hallgatásra kényszerült, és csaknem öt esztendeig minden publikálási lehetőségtől meg volt fosztva. Ez idő alatt mint műfordító, Sinclair Lewis, Faulkner és Hemingway legkitűnőbb cseh tolmácsolőja kereste meg kenyerét.

Mi volt a bűne ennek a terjedelmes regénynek, amely frója életéből nyolc napot, a felszabadulást közvetlenül megelőző és az azt követő idő eseményeit eleveníti fel egy Kostelec névvel jelzett nyugat-csehországi kisváros akkori "sorsfordulásának történelmi hátterével?

Zádor András, a regény gondos fordítója erre a kérdésre így felelt:

„A pszeudoídeológíai törvények szigorú őrei szerint Skvoreckjl sárba tiporta a legszentebb fogalmakat, mint amilyen például a »haza« vagy a »forradalom«, megsértette a Vörös Hadsereget, és hamis képet festett a cseh újságról.“

Igaz és helytálló volna ez a vád? Skvorecky regénye 1964-ben megjelent második, úgyszólván teljesen változatlan kiadása előszavában felel valamennyi kifogásra. Szerinte regényének polgári családból származó hősei, akik lázonganak az apák szűk és korlátolt világa ellen, a „haza“ vagy „forradalom“ szavakat ironikusan használják, csupán „polgári tartalmukat“ teszik nevetségessé. Ami pedig a Vörös Hadsereg megsértését illeti, ezt félreértésnek minősfti. Szerinte mindazt, amit igazán tisztelünk, a művészetben „teljes realizmussal, ha úgy tetszik »nyers« realizmussal fejezhetjük ki a legjobban.“ Ez a realizmus nem eszményít, nem tisztítja ragyogóra egy véres háborút vívó hadsereg csizmáit, és nem öntözi kölnivízzel Izzadt, bepiszkolódott katonáit.

(Zárójelben jegyzem meg Itt, hogy egy fiatal cseh rendezőnek, Jiff Menzlnek Szigorúan szemmel tartott vonatok című, idén Oscar-díjat kapott filmje nemrég Sz. Mihajlovna tollából a Szovjetszkaja Kultúrában hasonló megrovásban részesült. Mihajlovna szerint a film kigúnyolása a cseh népnek, amely a német megszállás Idején ellenállásával ragyogó állampolgári becsületről, leki és ideológiai érettségről, a legnemesebb hazafiságról tett tanúságot. Igaz, a kritikus megjegyzi, hogy csak forradalmi eposzokat ismer el. — Drda Néma barikád ját. Fűtik börtönnaplóját idézi —, de Menzl filmjének nem ad felmentést.)

A második kiadás után megjelenő kritikák teljes elégtételt adtak Skvoreckynek: elismerik, bogy a humánum szellemétől áthatott könyvet irt, amelyben semmiképpen sem állt, szándékában megfosztani nimbuszától a cseh nemzeti múlt hősi eseményeit, csupán fiatalos, szinte kamaszos «szókimondással egy kisvárosnak komolyan megjátszott felkelősdiségéről számol be igen eredetien. Gunyoros, csipkedő hangvételében is felfedezhető az író humánuma, amely nem tud a kisváros negyven halottjában hősöket látni, inkább értelmetlen áldozatoknak tekinti őket. Az elfogult kritika talán a regény címében érezhetett sértőt, valami általánosítót, amit Skvorecky a múltban sokféle pártba tömörült, a kommunista eszményeket meg nem értő kispolgárság magatartására értett.

Művészi szempontból helyenként kifogásolható a regény vulgarizált beszédstílusa, az a szleng, amit legtöbb fiatal alakja s hősei használnak; ebben évekkel megelőzte Sálingért, a Zabhegyező íróját, s ez ma már többé-kevésbé stílusjelenség a világirodalomban. Itt talán utalhatok a Nagyvilág Trágárság és irodalom címmel januárban megindított és áprilisban befejezett vitájára, melynek hozzászólói megegyeztek abban, hogy nem bizonyos szavak tesznek egy irodalmi művet, leírást fülledtté, egészségtelenül erotikussá, de drasztikus jelzők, vaskos trágárságok nélkül is válhat egy mű pornografikussá. Skvorecky estében a drasztikusság, a kifejezések vaskossága nem sértő, nem is Ízléstelen, mert nem öncélú: a cseh fró ezzel a mosdatlansággal és szókimondássaí Is harcol a kispolgári ízlés és mindenfajta álijiorál ellen. Skvorecky hulígánargója kortünet, akár a dzsessz, amelyet rikoltó, idétlen hangzavarnak ítél'az andalító keringőhöz, ritmusos polkákhoz szokott öregejt füle, de felvillanyozó életeleme ezeknek a háborúban emberesedő, az előző nemzedéknél semmivel sem rosszabb fiataloknak. A dzsessz Dannynak, a regény hősének felüdülést, életörömet jelent. Boldogság árad benne ős iszonyú magabiztosságot érez, az öregek szemében a fiatalok csak lógósak, és a dzsessz feltűnési viszketegség, őrültség. Skvorecky oly költői hevülettel fr a dzsesszről, hogy megértjük, az ő szemében és társaiéban az életet, az egyetlen lehetséges és legjobb életet jelenti.

„Az író mestersége: igazat mondani" idézi Skvorecky Hemingwayt könyve egyik mottójában. Ojabb művei, köztük a már korábban magyarul is megjelent Emőke, ennek a szókimondó bátor igazmondásnak a jegyében fogantattak.

EGRI VIKTOR

/A regény magyar fordítása megjelent az Európa Könyvkiadó, Budapest és a Tátrán Magyar Üzeme, Pozsony, közös kiadásában, 1967- benI '

zU

m

s vtrs&g'rúfl

házat kell építenem és saját földjeimet kell megművelnem. Birtok van otthon is, de abban nem tudom megkezdeni az életet.

— Birtok.. ? — kiáltotta az öreg és felállt. — Hova való vagy tulajdonképpen?

— Hirvijokíban születtem — ha ugyan hallotta hírét — felelte Olavi.

— Magam is jártam ott fiatal koromban — mondta felmelegedve az öreg, és Olavi felé sétált. — És ott melyik a ti birtokotok ... ? — kérdezte és az asztal melletti lócára ülve közelebb húzódott Olavihoz.

— Koszkela.

— Koszkelal Nagy-Koszkela?

— Elég nagy az — felelte Olavi.

Az öreg felált és hosszú, éles tekintetet vetett rá:

— És miért nem mondtad ezt már akkor, amikor először jártál nálunk?... Jobb lett volna mind neked, mind nekem.

— Azért — válaszolta Olavi és arcán sötétvörösség ömlött el — mert nem akartam a Koszkela névvel Koszkela tulajdonosának szerezni feleséget, hanem a magam nevével a magam számárai

— Igen, igen! — mondta az öreg és végignézte Olavit tetőtől talpig. — Tehát ezértl

Valamit észrevett az udvaron.

— Ne vedd rossz néven — szólt barátságosan és felállott. — Úgy látom, hogy a lovakat hozzák a kovácstól, egy kis dolgom van künn .. de nem maradok sokáig.

Akik a szobában maradtak, úgy érezték, hogy viharos szombat éjszaka után gyönyörű vasárnapra ébredtek, és a harangtoronyban éppen most csendült meg a reggeli harang szava.

A szekrénynél álló leány égő arccal sietett az elébe rohanó Olavihoz... sietett és túláradó boldogsággal ölelte át karjával a nyakát:

— Csak most tudom, hogy milyen vagy!

— És én ... hogy milyen vagy te ... I

Az elpattant húr

Az őszi este feketében sétált Sétált az utakon, átosont a mezőkön és üldögélt az erdőben ... az árkokban megcsillanó víz mutatta az ösvények frányát.

De Mojszio háza ragyogott, mint pásztortűz a fekete éjben. Ablakaiból vörösessárga fény

világított ki: mintha lángban égett volna az épület belseje.

És künn vöröses, sárga, kék és zöld lángok küszködtek egymással. Kis papírlámpásokban himbálództak annak az ösvénynek két oldalán, amely az országúiról az udvaron át a lépcsőház elé vezetett — egy helybeli festő- és mázolómester ötlete volt — hosszú zsinóron himbálództak és ingerkedö és tréfás megjegyzéseket dobáltak egymás fejéhez. A lépcsőház bejárata fölött sok színben ragyogó lángfüzér ringott, benn a lépcsők mentén pedig itt is, ott is lámpás csüngött alá.

És a házból hangok és szavak moraja hallatszott ki, mint pásztortüzet körülölelő emberek halk regélése. A moraj csak kiséret volt, amelyből kihangzott egy-egy szólamtöredék is: magas és mély, durva és finom hang ... tánclépések vég nélküli csosszanása és sarkokból tovasuhanó suttogás. Mintha egész Kohiszeva * élete, hangja és fénye Mojszio házába gyűlt volna össze a mai estére.

A hegedű fel-felsiklott, a szoba zajlott, a padló dobogott, és az ablakok ölőtt táncoló párok végtelen sora keringett el.

Az esketés megtörtént, még az esthomály leszállta előtt. Azután ettek és ittak és táncoltak... és táncoltak még mindig, bár éjfélre járt már az Idő.

A daliás vőlegényhez illett a szép menyaszszony; régen láttak ilyen összeillő párt, mondogatták az emberek. Mindenki őket nézte. Igaz, hogy nem jutott be mindenki a házba, de a világlátott festő súgott valamit a künn álldogálók fülébe s azok egyszerre csak a vőlegényt és menyasszonyt éltették. És ők megjelentek a lépcsőn a nyoszolyóleányokkal és a vőfényekkel és az udvaron éljen-kiáltások hangzottak el a félhomályban ... Ogy megy minden, mint a városban, bizonygatta mindenki.

(Folytatjuk)