A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-38 / 30. szám
A legfontosabb tényező oz EMBER Műveltségi szintünk emelésének egyik fontos feltételéről Az utóbbi években az oktatás-nevelés legidőszerűbb gondolatait nem a pedagógia vetette tel, hanem a közgazdaságtan és a szociológia, a lélektan és a kibernetika. Közvetve vagy közvetlenül minden tudomány központi kérdésévé azonban az ember lett, és Így került a pedagógia, az ember oktatásának-nevelésének tudománya ma a figyelem középpontjába. A rohamosan növekvő ismeretek sürgetik a pedagógiát: oldja meg az oktatás hatékonyságának fokozását, teremtse meg az új oktatási formák kialakítását. A pedagógiai tudományok művelői pedig világszerte szorgalmasan keresik a megoldást. Az új, az úgynevezett határos vagy interdiszciplináris tudományágak pedig az oktatás-nevelés jelentőségének, az iskolának a ma embere számára szinte hihetetlenül nagy jövőt jósolnak. Mert a tudomány közvetlen termelőerővé vált, állítja több tudomány is. A pedagógia pedig ehhez a megállapításhoz szerényen hozzáfűzi: a tudomány valóban csak akkor válhat termelőerővé, ha lesz megfelelő számú és szintű közvetítője. A termelés legfontosabb tényezője a termelőerő és azon belül is az ember, műveltségével, szakmai ismereteivel, termelési tapasztalataival. A háború s a világégés tönkretehette egy nemzet gazdaságát, termelőeszközeit, de az ember alkotóképességét nem. Ez a tényező képes az akár alapjáig .lerombolt termelési berendezéseket hosszabb-rövidebb idő alatt felépíteni és a termelést tudása szintjére emelni. A továbbiakban is lényegében ettől függ a termelés emelkedésének -üteme. Ez történelmi tény, s nfa már sok tudós által bizonyítottnak minősíthető valóság. S mivel az ember szakmai színvonala, azaz gondolkodó képessége, kezének kapacitása túlnyomó többségében iskolázottságától, azaz a személyiségét formáló nevelési tényezőktől függ, elemezni kell az oktatás és termelés kapcsolatának konkrét formáit. Hazánkban csak a legutóbbi időkben indultak meg az ilyen irányú kutatások. A Szovjetunióban pl. e téren már figyelemre méltó eredményeket értek el. Sz. Sztruinilin akadémikus oktatás-gazdaságtani számításai szerint például 1960-ban a kvalifikált szakmunka eredményeként 33,7 milliárd rubellel, vagyis 23 százalékkal növekedett a Szovjetunió nemzeti jövedelme. Ugyanabban áz évben az oktatásügyre összesen .1,0,3 milliárd rubelt fordítottak, a „tiszta nyereség“ tehát 23,4 milliárd rubel. Tehát: az oktatásügyi beruházások rendkívül kifizetődőek. A termelőerők képzettségi szintjét és a szakmastruktúrák alakulásának összefüggéseit vizsgálta a Moszkvai Lenin Pedagógiai Intézet a Dinamo és a V. lljics gépgyárakban. Kimutatták, hogy az ötévi gyakorlattal rendelkező géplakatosok közül a nyolc osztályt végzetteknek 35 százalékkal magasabb a teljesítményé, mint az alacsonyabb osztályt végzetteké. A középiskolát végzetteké pedig 25 százalékkal múlja felül a nyolc osztályt végzettek teljesítményét. A kutatások azt is kimutatták, hogy milyen gyorsan tud — rokon területen — szakmát változtatni a különböző lskolázottságú munkás. Megállapították, hogy 6—10 osztályonként átlagban 50 százalékkal gyorsul a változtatás üteme, azaz^B középiskoIát végzettek kétszer olyan gyorsan tudnak új munkaformáF-eTsa}áTttam, mint például a hat osztályt végzettek. Ahhoz, hogy egy bérkategóriával magasabb fizetést érjenek el a munkások, az öt évfolyamot végzetteknek öt évre, a nyolc osztályt végzetteknek három, a középiskolát végzetteknek pedig egy évre van szükségük. Mindezt bevezetőben azért mondottuk el, hogy jobban tudatosítsuk: benne élűnk a tudományos-műszaki forradalomban. Az új technika új termelési struktúrát jelent, amelyben az ember helye és szerepe 15-^20 éven belül teljesen más lesz. A munkamegosztás új formái alakulnak ki, elsősorban új viszony a termelés technikai eszközeihez. Az iskolai oktatásnak követnie kell az új feltételek által teremtett új helyzetet. De nem kevésbé kellene követnie ezt a szülők véleményének is. Mert a fent elmondottak értelmében nyilván törekednünk kell arra, hogy a lehető legtöbb gyermek végezze el a középiskolát, nem utolsó sorban éppen az általános középiskolát, a gimnáziumot. Korunknak ezt az időszerű igényét azonban nyilván egyeztetni kell a népgazdaság teherbíró képességével és azzal is, hogy ezért a társadalom legkisebb sejtje, a család, milyen áldozatot képes hozni. Ha ebből a szempontból, vizsgáljuk a csehszlovákiai magyar tannyelvű iskolák hálózatát, akkor a következő megállapításokhoz jutunk: a csehszlovákiai magyar dolgozóknak a cseh és a szlovák nemzetiségű lakosságtól eltérő szociális összetétele, az iparban, a közszolgáltatásokban és a közigazgatásban foglalkoztattak kisebb számaránya, alacsonyabb műveltségi szintje., más, hazánk többi népétől eltérő történelmi fejlődése, a paraszti munka domináló jellegéből eredő mentalitása és minden valószínűség szerint még egész sor más, ez ideig egyelőre nem teljesen ismert szociológiai tényező eredményeként a csehszlovákiai magyar tannyelvű iskolák hálózatának struktúrája is eltérő az össz-szlovákiai iskolák hálózatának struktúrájától. Az összevetést így ábrázolhatjuk: Iskolai év: 1966/67. A tanulók össz-szlovákiai A magyar tanszáma: nyelvű iskolák tanulóinak száma óvoda: 100 % = 112 007 11 586 = 10.3 %- I .t. —- (100 %j alapiskola: 100 % = 810 195 76 596 = 9,4 % (100 %) középiskola: 100 % = 94 019 7 071 = 7,9 % (100 %') A fenti táblázat — úgy véljük — szemléltetően bizonyltja az iskolahálózat, de ezzel párhuzamosan bizonyos fokig az iskolák iránti érdeklődés középiskolai szinten való csökkenését is. Minden objektív ok és indok ismerete és elismerése ellenére—sem.meyezhető_egészséges. jelenségnek, hogy ez a csökkenés sokkal jelentékenyebb a magyar oktatásnyelvfl Iskolákban, mint amilyen a szlovákiai átlag. Persze minden mechanikus összevetés vagy statikus statisztika, mely egy-egy nemzetiség vagy nemzeti csoport történelmi és ökonómiai, demográfiai és szociológiai összefüggéseit kellőképpen nem tartja szem előtt, helytelen végkövetkeztetésekhez vezet. Ezért a demokratizálódási folyamattal párhuzamosan a magyar nemzeti kisebbség műveltségi problematikáját, az iskolák hálózatát, Irányítását, de eddigi fejlődését is felül kell vizsgálni, hogy azt szükséges történelmi és gazdasági, politikai és népművelési összefüggéseiben láthassuk ás főleg a társadalmi követelményeknek legmegfelelőbbé tehessük. Tekintve azt, hogy e problémák megoldásán jelenleg már többen is dolgoznak, ezúttal most e kérdés egy másik oldalával szeretnék foglalkozni. Fejtegetésünk további kiinduló pontja Zeman Lászlónak, a Bratislava! Komensky Tudományegyetem adjunktusának a magyar Iskolaüggyel kapcsolatos következő gondolata: „A belső energiákat tartom a leglényegesebbnek. Tudásvágy és minőségre törési Ha e két tényező valóban jellemzővé válik, a külső keretekkel sem lesz baj.“ Eddig az idézet, melynek tükrében hadd szóljunk (Igaz, hogy csak egy két szóval, tehát a teljesség igénye nélkül] a pályaválasztási szándékról 1967 szeptemberében és októberében végzett felmérésről. A szülők jelentős része a hétköznapok jelenlegi gyakorlatából kiindulva ugyanis nem tartja szükségesnek, hogy fia, lánya tovább tanuljon. 500 olyan családot kérdeztünk meg, a Csallóközben és Kelet-Szlovákéban, ahol 15 éves gyermek van a házban, hogy fiukból, lányukból mit akarnak nevelni. A megindult beszélgetés, ahogy ezt jelentéseikben a felmérést végző 17 tanító összegezte, azt bizonyította, hogy a CsaT- lóközben, de Kólét-Szlövákiában is domináló Igény a házépítés (a megkérdezettek 30 °/onálj, a lakás berendezése (14%), avagy ^éppenséggel az autó megszerezése (8 %). Mindehhez — mind azt igen sok esetben bizonyították a megkérdezettek — a családnak szüksége van a gyerek keresetére is (58 %1. A 15 évesek 40 %-a tanulhat érettségit nyújtó magyar tannyelvű középiskolában. Az Igény a továbbtanulásra azonban csak_32-%. Ha számításba vesszük még a felvételi vizsgák jogos követelményeit, melyek felére szűrik a jelentkezőket, akkor már láthatóvá válik a továbbtanulási lehetőségek és a továbbtanulási igény közti ellentmondás. Persze mindez a hétköznapi életben nem így fest, mert az úgynevezett divatos szakközépiskolákat háromszor, négyszer annyi tovább tanulni akaró tanuló szállja meg, mint amennyit a rezort és a tervhivatal felvenni engedélyez, és ugyanakkor a kevésbé vonzó, például a mezőgazdasági vagy az általános középiskolákra nincs kellő számú, de elsősorban kellő kvalitású jelentkező. A szülők szempontjából a tehetséges, nem utolsó sorban fiúgyermekek továbbtanulásra nem küldésnek okai közt elsősorban a középiskolás tanulók implicit keresete az ok.AKöztudatban ugyanis a nivellizált bérezés „eredményeként“ igen sok család a középiskolás tanuló 3—4 éves keresetét, az „elveszett 40—50 ezer koronát“ hiányolja. A csehszlovákiai magyar családok körében, az eddigi felmérések alapján, az oktatási beruházások áldozatának vállalása nem kielégítő, s ezt főleg az alábbi három tényezőre vezethetjük vissza: «- a szülők, illetve a tanulók tájékozatlansága, amely egyenesen arányos a családtagok iskolai műveltségi szintjével (nem tudatosítják ugyanis, hogy az oktatás, mint azt bevezetőnkben vázoltuk, a jövőben a mi társadalmunkban is milyen nagy egyéni haszonnal jár majd.); — a szülök önzése (többre értékelik saját életszínvonalukat, mint gyermekeik fejlődési — és a jövőben: kereseti — lehetőségének fokozását); — az anyagi lehetőségek hiánya (ez főleg a sokgyermekes, egy kereseti forrásból élő családoknál áll fenn). Éppen ezért tartjuk elengedhetetlen feltételnek a) egyrészt a tanulók művelődési vágyát elmélyítő pedagógiái tevékenység hatékonyságának emelését az iskolában és b) másrészt az iskolán kívül egy egységes, a művelődés vágyát sugárzó közvélemény és közfelfogás kialakítását, mert ez az egyik fontos előfeltétele a csehszlovákiai magyarság műveltségi szintje emelésének. MÚZSI FERENC
