A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-38 / 30. szám
Gy urcsó István versei Ki a bűnös? Talán a költő a legbűnösebb: vaksággal verték, ráolvasással bűvölték lelkendező, hiszékeny butaságunk a vén kuruzslók, ravasz próféták, okos istenségek, okiknek zsebében mindnyájunk munkájának haszna duzzadt, akiknek-ülepe hanyag és szent nyugalommal ülte meg a hatalom plüss-bársonyszékét, akiket álságos besúgók védtek, és golyószórós egyenruhák őrizték tőlünk, a megvakított néptől: de lám, akiket nem védett meg semmi az időtől — elrendeltetett! A ráolvasással bűvöltek néznek, és egyre inkább látni is akarnak, mert felmenti az idő ügyésze a védteleneket, hogy a vádlók kerüljenek a vádlottak padjára, akik tarka jelszavak talárjában hirdették, hogy a tudomány tiszta térségeire csak a dogmák ingoványain keresztül vezet az út, és amikor nyakig a hínárban álltunk, a szocializmus hirtelen fölkent papjai még akkor is azt kiabálták: előre! A védteleneket fölmenti az idő ügyésze — De ki menti fel o költőt, aki nem képes önmagát fölmenteni már? mert érzi: bűnösebb mindenkinél, hogy nem gondolkodott a legnagyobb szükség idején..; Fegyvertelenül Lesz majd egy szerencsés költő, az idő krónikása, aki leírja a ma még leirhatatlant, hogy elhangzott az utolsó lövés? A szótárak szerkesztői kihagyják könyveikből a háborút, a szót, amely félelmet szül? Elapad egyszer az anyák szeméből kibuggyanó könny forrása? Én nem hiszek a fegyvertelen világban! Gyilkos volt már barlangi ősöm is, s a költő is ölne, ha volna fegyvere, mert a költőt is megölik amazok, akik bírnak a fegyverek hatalmával. És nem hiszek a szavak erejében sémi Mit ér a szó, mikor az gyöngébb, mint a fegyverek ropogása, hiszen tudjuk, hogy a világon sokkal több a fegyvergolyó, mint a szavak betűje. Ki tudja, hány fegyvergolyó jut egy emberre? Sokkal több, mint krumpli, dinnye vagy banán: ezért nem hiszek én a fegyvertelen világban, és nem hihetek a szavak erejében sem, amíg a vashámorok nem őrlik, nem olvasztják meg a fegyvergolyókat; Amíg több lesz a fegyver, mint az ember, addig nem -lehet hinni a fegyvertelen világban ... Most is, virradatkor, amikor a nap munkába indítja-a népeket, ébresztőt rikoltanak a trombiták is, és megkezdődnek a hadgyakorlatok, hogy lehetőleg még sokáig ne bízzunk a fegyvertelen világ eljövetelében. Mély csend következett. Olavi ajkába harapott, de azután dacosan nézett a zivatarfellegre és beszélni kezdett. Áradt belőle a szó, mint a zuhatag tavaszi árja. — ön már egyszer kiűzött engem és én elmentem, de most egy lépést sem teszek addig, míg el nem intézzük a dolgunkat! Alázatos 'szívvel jöttem el, és bocsánatát kértem az akkoriért, bár ma sem tudom, hogy kettőnk közül kinek kellene bocsánatot kérnie. És én elmegyek most is, de nem parancsszóra és nem egyedül. Követelem öntől azt, ami az enyém. Az öreg előrehajolt, két kezét ökölbe szorította és egy szót sem szólva, heves léptekkel az ajtó felé rohant. Olavi egy pilanat alatt határozott: ölébe kapja ezt az indulatos öreget, mint egy gyermeket, leülteti a padra és azt mondja: ülj nyugodtan és beszélj nyugodtan a dologról, úgy, amint idős emberhez Illik! Az öreg elé lépett. — Apám! — hallatszott a szekrénytől és a halovány leány gyorsan megindult, hogy az egymásra rohanók közé vesse magát. — Apám ... én . .. én az övé vagyok! Az apa hirtelen megállt, mintha valaki rejtekhelyről hátbatámadvá éppen a döntés percében sújtott volna rá ... megállt, leányához fordult és sokáig nézte: — Te. . ? — kiáltott fel csodálkozva. — Úgy, hát te az övé vagy igazán? — tette hozzá keserű gúnnyal. — És talán éppen rá várakoztál ezekben az években, amikor nem tudtam keresztülvinni, hogy férjhez menj? — Reá vártam! — válaszolt a leány nyugodtan és csendesen. — És elhatároztam, hogy most a felesége leszek. Az öreg néhány heves lépést tett a leánya felé: — Ügy, te elhatároztad ... ? A leány összerezzent. — így gondoltam — mondta alázatos hangon — és szeretném, ha ez apám beleegyezésével történhetnék. — Csakhogy én is elhatároztam valamit! — Az öreg kiegyenesedett és állott, mint mohos törzsű százados fenyő a padló közepén: — És most halld a határozatomat: Mojszio nem adja a leányát csavargónak ... szégyeilje magát az, aki nem átall Ilyet kérni! Az apai hatalom tudatában olyan határozottsággal mondta ezt, mintha megfellebezhetetlen végzést hirdetett volna ki. Kínos csend következett. Külllkki lecsüggesztette a fejét, majd öntudatosan megint felvetette. Olavi elámult, hogy az a kettő, aki szemben áll, mennyire hasonlít egymáshoz: egyforma a tartásuk, a büszkeségük és a határozottságuk. — Csakhogy Mojszio leánya nem törődik ezzel, és a csavargóhoz megy! — csendült meg Küllikki hangja, olyan csengéssel, mintha egy acélrúdra kalapáccsal csaptak volna rá! Az öreg felkapta a fejét — Akkor hát úgy megy, mint a csavargó szeretője, de nem mint az én leányom! — Olyanok voltak ezek a szavak, mint súlyos kalapácsütések az üllő vasán. Azután csend lett. Küllikki arcára a boszszúság pírja röppent, és Olavit heves vágy fogta el, hogy végrehajtsa előbbi szándékát. De érezte, hogy annak a kettőnek a dolgába egy harmadik nem avatkozhatik be. — Válassz! — ^zólt az apa hideg hangon; méltósággal... — És válassz hamar, az a másik vár. . . Még egyet! — Hangjában metsző t gúny remegett: — Ha azt határozod, hogy hozzámégy, indulsz ebben a pillanatban és indulsz éppen abban a ruhában, amelyben születésedkor e házba érkeztél . .. Megértetted? Határozz! Oly váratlanul* és oly leplezetlen célzattal hangzottak el ezek a szavak, hogy a fiatalok csak álltak megdöbbenve és tanácstalanul. — Így kell választanom? — kérdezte a leány sápadtan, könyörgő hangon. — Így! A leány elpirult, majd -elhalványult, és állott mozdulatlanul, mintha lélegzetet se venne. — Küllikki! — mondta Olavi meghatott hangon. — Nem szeretném, ha az apa és leánya között törésre kerülne a dolog, de ha mégis bekövetkeznék, akkor... — szila jón lerántotta magáról a felöltőjét — akkor itt van ez, nem szükséges ruhátlanul kilépned az országútra. Az öreg elmosolyodott mérges mosolygással, és arcán leplezetlen gúny csúfolódott. A leány lassan felvetette fejét; és úgy látszott, mintha magasabbra nőne. Két kezét fölemelte nyugodtan... egy rántással megnyílt a blúz, majd az övszalag... blúza már az ágy fejénél pihent, még mielőtt a szobában levők felfogták volna, hogy mi is történt. A gúnymosoly elhalt az öreg arcán. Olavi szilaj örömet érzett. Szerette volna vállára kapni azt a meztelen karú leányt és kirohanni terhével. A leány nyugodtan állt a helyén. A felső szoknya kapcsa megnyílt... a szoknyája a blúz mellé került. Az öreg arca hamuszínre vált. Olavi elsápadt és elfordult. Undor és düh bőszítette fel. — Siess! — hallatszott vállán keresztül az apa elfúló hangja. A leány helyén állt sápadtan, de nyugodtan. Az alsószoknya kigombolódott és ... — Végezd már! — hallatszott az apa hangja, mintha föld alól jönne. Olavi megfordult, kérdő tekintettel nézett a leány apjára. — Menjen! Legyen! Vedd! Vidd! — kiabált áz öreg, mint aki nem tudja, hogy mit beszél. — Meglátszik rajtad a famíliád, haszoiftálán! — kiáltotta leányának. — Jobban illenék hozzád a nadrág, mint a szoknya!... És te! Remélem, hogy el tudod tartani a feleségedet, ha már elviszed erőszakkal... te szégyentelen! Forró vérhullám öntötte el a fiatalok arcát. Ott álltak zavartan, egy tagjukat sem tudták megmozdítani. — Öltözz már! — szólt az öreg szenvedő hangon. — És te ott, ülj le! Küllikki hirtelen úgy elszégyellte magát, mintha meztelenül állana egy nagy tömegben. Felkapta a ruháját és sebesen a szobájába futott. ' Az öreg Mojszio az ablakhoz húzódva leült a padra, az ablakfájára könyökölt és kibámult az udvarra. Olavi Is leült, és mély szánalmat érzett a megtört öregember iránt. Egy kis idő'múlva bejött Küllikki égő arccal és elfogődottan ... bejött és halkan a szekrény mellé húzódott. A fiatalok gyors tekintetet váltottak, és nézték az ablaknál ülő öregembert. A szótlan csendesség még tartott egy ideig. Végre az öreg megfordult. Arcán meghatottság volt, de méltőságos és ünnepélyes komolyság áradt el rajta, mikor egyenesen Olavi szemébe nézett. — Minthogy most kénytelenek vagyunk rokonságba kerülni egymással — kezdte —, szeretném, ha tisztáznék egymáshoz való viszonyunkat. Az én családomban az a szokás, hogy kimondjuk a szót a maga helyén és pofont is adunk, amikor szükséges, de nem kérődzünk azon, ami elmúlt. . — Tiszteletre méltó szokás — szólt Olavi anélkül, hogy tudta volna, mit is mond tulajdonképpen. — Apámnak is ilyen volt a természete. Megint hallgatás következett. — És mivel belőlem após, belőled pedig vő lesz, volna egy és más elintézni valónk — folytatta az öreg megszelídült hangon. — Óhajtanám tudni, hogy akarod berendezni az életedet. Mint nős ember is a világot akarod járni? — Nem, a vándorlással már felhagytam és szülőfalumban telepedtem meg, ahol éppen egy kis viskót építek magamnak — válaszolta Olavi. — Hm, igen. Különben, ha a dolgok már így alakultak, Itt nálunk is akadna viskó, mert, amint hihetőleg tudod, nekem nincs fiúörökö- . söm s én magam kezdek már elöregedni. — Olavi hosszan nézett az öreg Mojszio szemébe: — Csak most értem, mire célzott azzal, hogy családjukban nem szokás a múltakon kérődzni — mondotta. — Nem tudom eléggé megköszönni jóságát. De a dolog, úgy áll, hogy új Bq} üli
