A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-38 / 30. szám
Szorgaszélhet... Állandóan csak ez a szó Járt az eszében. Fogalma sem volt arról, hogy vajon mit Is jelenthet. Pedig tudta, hogy van értelme. Lázas szemmel figyelte a járda kövezetét, hátha ott hever valahol, és minden pillanatban kész volt arra, hogy sasként lecsapjon rá. Arra már rájött, hogy akkor jutott eszébe, amikor minden mást elfelejtett. Éppen abban a pillanatban... Aztán sokáig nem tudott semmire sem gondolni. Mikor először kinyitotta a szemét, szokatlanul furcsa volt minden. A falak, a székek, az árnyak. Szeme sohasem tudta megszokni azt a nagy fehérséget. Még a hóesésnél is fagyosabb volt. Ebből a hidegségből aztán egy csontfehér alak olvadt ki, akinek már a puszta jelenléte is megremegtette. Egyszer egy képen látott hozzá hasonlót: a polinéziai hadistent. De még az óriási szája, fogai, lapos, apró, bándzsa szemei, ferde álla, félrecsapott, vigyorogva rémítő ábrázata is gyönyörűnek tűnik a mostanihoz képest. A hangja nem is hang volt, csupán ijesztően kapkodó lehelet: Szorgaszéhet, szorgaszéhet... Megborzongott. A hirtelenjében egybeállt betűk úgy pattogtak széjjel, hogy forgásba hozták az egész szobát: szék, asztal, kép, szorgaszéhet... asztal, kép szorgaszéhet... kép, szorgaszéhet .. szorgaszéhet... szorga ... Utoljára kisgyerekkorában, a körhintában érezte ígv magát. Akkor elszédült és kirepült az ülőkéből. Egy pillanatig azt hitte, hogy már végleg megszabadult a nehézkedési erőtől és majd súlytalanul lebeghet a Nap körött. Mikor felébredt, harangoztak. Csak később tudta meg, hogy őrá. Azóta felolvasztotta magának a Napot és a testében hordta. Most, mikor felébredt, a csendet hallotta zümmögni. Ez kissé megnyug- • tatta. Aztán ismét kigyulladtak a falak. Megértette, hogy már nem éli a valóságot, csak kívülről nézi, mint a moziban. Az autóbusz ujjongva szaladt a tavaszba. Egy kopaszodó öregúr Verlaine-t szavalt egy gyereklánynak: „A hold a fák közt szikrázva süt; gally moccan, ág zörg, és mindenütt hangok remegnek... C, hogy szeretlek.“ Az a nagyszájú hölgy pedig undorítóan csámcsogva rágta le a kövér húscafatokat a csontról. Suzanne valamit énekelt. Nem figyelt oda, nem akarta, hogy kottamérgezést kapjon, de a hangok így is ott recsegtek a fülében. „Hagyd abba, kérlek ...“ Megsértődve fordult el tőle. Gyönyörű volt így, ezért nem próbálta kiengesztelni őt. Aztán ... megdermedt a pillanat... Hogy került ide a vonat, ahol még talán sínek sihesenek ... A busz rohant a vonatnak, vagy a vonat a busznak. Ezeket már jóval később gondolta, mert akkor a gondolkodásra sem volt ideje. Arra még emlékezett, hogy mint egy centrifugában, forogni kezdenek... „Hol a fejem?...“ — nyöszörgött egy testre emlékeztető valami... „A gazdámat keresem“ — üvöltött egy jobb kar... Körötte ujjak röpködtek, fülénél egy szem folydőgált, a tört üvegen ibolyaszinü vér virágzott... Valaki kísértetiesen lihegett mellette, de az is lehet, hogy csak képzelődött... szorgaszéhet... szor-ga-szé-het... Egy darabig még halgatta, hogy mint sípolnak a fűzfa ágai. Aztán ölébe vette Csöpit és a térdén lovagoltatta: „Gyí paci, gyí...“ „Csöpike, ' hol van anyukád?“ — szerette volna megkérdezni a gyerektől, de nem merte, mert az igazat még hinni sem akarta. Érezte, hogy Csöpike már csak az övé. Nem, nem is volt sohasem anyukája, Csöpikét csak az emlék szülte meg és a szerencse tette az övévé. Suzanne sem volt, csak egy álombéli tündér, akinek Isteni hangja volt... Észrevette, hogy az órából kiszaladtak a kerekek. Csak megszokásból ketyegett tovább. Mi lenne, ha ez is elhallgatna? Megállna az idő? Akkor pedig felrobbanhatna a lámpa kalapjában fütyörésző penészes szürkeség. Bárcsak így lennel A robbanás legalább új cél törvényét foglalná paragrafusokba ... Az aszfalt fényesen hasalt a talpa alá. Szerette a rohanó utcákat. A hömpölygés itt csak az életre emlékeztette. Megbámulta a kirakatokat, a könyveket, és különböző asszociációkkal a fejében tovább ballagott. Egy mellékutcához ért, és befordult a sarkon. Később vette észre, hogy zsákutca. Tolongó embereket látott, visszafelé igyekeztek a szakadék széléről. Csak úgy találomta megszólította az egyik feketekendős asszonyt, aki nagyon hasonlított az anyjára: „Néni kérem, szabad zuhanni?“ Csaknem elsírta magát, mikor meglátta a néni szemeit. „Nem fiam, nincs zuhanás, csak felemelkedés van." Tényleg, eddig észre sem vette, pedig a falakon hatalmas plakátok hirdették öklömnyi, piros betűkkel: „A felemelkedés törvényszerűség. A tudat alatt egyszer mindenki felemelkedik önmagához.“ Most sem tudta megérteni a szavak bonyolult egyszerűségét. Azt sem értette, hogy miért nem virágoznak ki az ablakok és miért nem repülnek fel a fák. „Minden olyan érthetetlen. Mi a sár? Mi a szerelem? Mi a zuhanás? Lehet zuhanni alulról felfelé?“ Abban a pillanatban meglátta a levegőt. Érdekes, eddig még sohasem vette észre: mindig átnézett rajta. És milyen szép a színei Milyen különös az illatat Ismét a nénire nézett. Fekete kendője sarkába Baudelaire-sorok voltak hímezve: „Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok, oboa-édesek, zöldek mint a szavannák...“ Megfordult és hagyta, hogy sodródjon. Aztán azon vette észre magát, hogy ismét magára maradt... „Andris, te azentúl is csak Csöpike leszel nekem.“ Közben kitavaszodott. Az ég egyszeriben olyan könnyű lett, hogy ha nem tartja fölöttünk a megszokás, egész biztos, hogy elröpül. Lábujjhegyre ágaskodott; szeretett volna egy hatalmas tüdő lenni és magába szippantani mindent. A szíve azonban gyengébb volt a testénél. Az éjjel mintha meg is állt volna. Mikor ismét dobogni kezdett, úgy tűnt, nagyon-nagyon erőlködik valaki: szorgaszéhet... szorgaszéhet........Suzanne, miért kerestél fel újra? Már egészen megszoktam, hogy nem vagy itt. Most újra rám törtél a hiányoddal...“ Fel kellett kelnie az ágyból. Ügy érezte magát, mint egy kalitkába zárt madár: tehetetlenül röpködött a négy fal között. „Suzanné ... Hát én is csak dög leszek?“ Másnap levelet kapott: „Szökéssel vádoljuk önt. Ügyében tegnap összeült a Végrehajtó Bizottság. Kérjük, töltse ki az alábbi kérdőívet és tegye az ajtó előtt a lábtörlő alá.“ Megtörölte a homlokát. „Honnan szöktem én meg?... Suzanne, mért szöktél meg?...“ Eszébe jutott a feketekendős nénike. „Anyám, 11 miért kell zuhanások fogságában élnem? Miért hazudtad a felemelkedést? Miért szerettél annyira, hogy hazudjál__Mivel érdemeltem ezt meg?...“ Kívül lépteket hallott. Talán már kopogtak Is? Képzelődött, csak a feje robbant majdnem széjjel. Újra hallotta a libegőst. „Anyáml mit jelent az, hogy szorgaszéhet?“ Szeme a kérdőívre vetődött: „Neve:... Életkora:... A poklot, vagy a menyországot választja... Tart-e igényt valamely angyal vagy démon szerelmére ...“ stb. A betűk rendszeres összevisszaságban őrült kánkánba kezdtek. „Pokol ... menny ... halál... szorgaszéhet...“ Kinyitotta az ajtót. Fagyos szél és a feketéllő fehérség csapta meg. Most az egyszer, itt, a tíz emelet magasságban lebegő erkély-madár hátán biztonságban érezte magát. „Anyám, gyere, mesélj nekem a virágokról és friss illatú teheneinkről, amelyek énekelni tudtak. Olyan szépen tudsz mesélni, anyáml... Látod, Suzanne is hallgatni akar téged... Ugye? Milyen jó fogni most a kezed... és... és milyen meleg ... majdnem elpárolog ... ne hagyd ... még akarok valamit mondani... Figyeld, ott a világ... ott, ahová szeműnk nem iát... és itt... előttünk köd ... a tenyeremben is ... nézd meg jól... sűrű ... zavaros mint a folyóvíz ... Látod, a hegyek is megismétlik, hogy szeretlek... Hűsítő folyóvíz... Suzanne, gyere, ugorjak fejest a köd;be ...“ A városszéli fenyők még sokáig borzongnak utána, pedig száját már rég elhagyta valami furcsa szó: „Szór g.i-szé-het...“ TÓTH LÁSZLÓ Illusztrálta VARGA LAJOS
