A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-38 / 30. szám
A madár fiaihoz I Száraz ágon, hallgató ajakkal Meddig ültök, csüggedt madarak? i Nincs talán még elfeledve a dal, Melyre egykor tanítottalak?! Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő A víg ének s régi kedvetek: Legyen a dal fájdalmas, merengő, Fiaim, csak énekeljetek! Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinken Enyhe, árnyas rejtek nem fogad; S ti hallgattok? elkészültök innen? Itt hagynátok bús anyátokat?! Más berekben máskép szól az ének, Ott nem értik a ti nyelvetek ... Puszta bár, az otthonos vidéknek, Fiaim, csak énekeljetek! Hozzatok dalt emlékül, a hajdan Lomb- s virággal gazdag tájirul; Zengjétek meg a jövőt, ha majdan E kopár föld újra felvirul. Dalotokra könnyebben derül fény, Hamarabb kihajt a holt berek; A jelennek búját édesítvén: Fiaim, csak énekeljetek! A bokprban itt az ősi fészek, Mely növelte könnyű szárnyatok; Megpihenni most is abba tértek, Bár a fellegek közt járjatok! S most, hogy a szél összevissza tépte: Úgy tennétek, mint az emberek? Itt hagynátok, idegent cserélve ...? — Fiaim, csak énekeljetek! (1852) TOMPA MIHÁLY TOMPA MIHÁLY „A magyar irodai mat pótolhatatlan veszteség érte. Tompa Mihály, a koszorús költő, az általánosan tisztelt és szeretett hazafi 1868. július 30- áú megszűnt élni .. Áldás és béke lebegjen porai felett. Szelleme és emléke úgyis halhatatlan“. A Zenészeti Lapok száz évvel ezelőtt ezekkel a szavakkal értesítette olvasóközönségét a költő haláláról. Halálának százéves fordulója alkalmából, emlékét idézve s nagyságát méltatva, kegyelettel emlékezünk irodalmunk nagy alakjára, a halhatatlan költői triász egyik tagjára. Tompa Mihálynak kálváriás út, sok sorscsapás jutott osztályrészül: korai árvaság, sokféle betegség, ifjúi megaláztatások, nélkülözés, két gyermekének elvesztése, politikai üldöztetés, börtön, a megvakulástól, majd — a kétségbeesés szélén — a megőrüléstől való rettegés, aggódás a haza sorsáért és a nemzet jövőjéért... mindez nagymértékben befolyásolta szenvedésre hajlamos egyéniségének kialakulását. Tompa egész-életében szoros kapcsolatban maradt szülőföldjével, a faluval, a szabad természettel. Hagyományaink ápolása minden bizonnyal megérleli a mai Szlovákiához fűződő kapcsolatainak részletes feldolgozását. Tompa Mihály 1817-ben született Rimaszombatban. Anyját korán elvesztette, s apja — az egyébként becsületes, de a bort szerfelett kedvelő csizmadiamester — nem tudott kellőképpen gondoskodni gyermekeiről. Tompát nagyszülei nevelték Igriciben, a nincstelen árvának azonban itt is sanyarú volt a sorsa. Gyermekkorában nélkülözte a gondoskodó szeretetet, s ez a körülmény egész életén át rányomta a bélyegét amúgy is érzékeny egyéniségére. A tanítója mentette meg az elkallódástól, aki felismerve tehetségét, besegítette őt szolgadiáknak a nagyhírű sárospataki kollégiumba. A kollégium ingyen kenyerére utalva sokat kellett nélkülöznie, amíg középiskolai tanulmányait kitűnő eredménnyel befejezte. Főiskolai tanulmányait is itt folytatta: teológiát, bölcsészetet és jogot hallgatott. Tanulmányait — nagy nyomora miatt — többször is meg kellett szakítania, hogy házitanítóskodással némi keresethez jusson. A jogi, bölcsészeti és teológiai tanfolyam elvégzése utáYi, Petőfi biztatására Pestre ment, hogy jogi tanulmányait befejezze. A városi életet azonban nem tudta megszokni, s elfogadta a bejei egyházközség meghívását a református lelkészségre. Később rövid ideig Kelemérben, majd élete végéig Hanván lelkészkedett. Itt halt meg, s itt is van eltemetve. Még pataki diák volt, amikor az akkor divatos finomkodó szalonköltészet stílusában írt első költeményei megjelentek. Ezek a versek apró örömökről, vagy elégikus hangon bánatról, magányról és elmúlásról szólnak. Későbbi költeményeiben már helyet kap a nagy érzés, a szerelem, és elvétve egy-egy társadalmi vagy politikai téma. 1840-től folyamatosan jelentek meg versei. Ekkor már — Petőfi útmutatása nyomán — az uralkodó népies nemzeti irány híve. Erről nemcsak ismert népdalai (Télennyáron pusztán az én lakásom, Békót tettem kesely lovam lábára, A tilinkóm nem szól stb.) tanúskodnak, hanem a Népregék és népmondák című gyűjteménye is. Ezzel aratta élete legnagyobb sikerét nemcsak irodalmi körökben, hanem az olvasóközönség körében is. Nevét Petőfi és Arany nevével együtt emlegették. A Kisfaludy Társaság, később pedig a Magyar Tudományos Akadémia is tagjává választotta. Tagia volt a Tizek Társaságának is. Megértette a nagy idők szavát: szívvel-lélekkel a reformok, a demokrácia diadalra juttatásáért harcolt. Nem volt forradalmi egyéniség, de félreérthetetlenül kívánta a nemzeti és a társadalmi kérdések megoldását. Szenvedélyes hangon védte a szabadságot, királyellenes költeményeket írt, eszmei és. művészi szempontból értékes szatíráiban gúnyolta a nemesség tunyaságát és maradiságát. A felvilágosodás eszméit hangoztatva a társadalmi igazságtalanságok okait a magántulajdonban látta. A feszült politikai légkörben meglátta a közös munkán dolgozó „pogányul ösztövér nép“ és a „henyélő potrohosok“ — a jobbágyok és földesurak — két táborát. Ekkor írt költeményeiben rámutatott arra, hogy az elnyomó hatalom gátolja a haladást, megakadályozza a nép felemelkedését, s az olcsó telkekből „honáruló nyomorult kémeket“ nevel. 1848 márciusát ódával köszöntötte s jobb jövőt sejtető, „világ-ünnepnek“ nevezte. Antifeudális verseiben nemzeti összefogást sürgetett, és támadta az arisztokratákat. Március Idusán a forradalomba nem tudott bekapcsolódni, mert súlyos betegsége miatt „ágyban fetrengett“. Ebben az időben hónapokon át Gráfenbergben gyógykezeltette magát. De a fürdőből türelmetlenül csak hazavágyott, mert tudta, hogy otthon „baj van“. Hazaérkezése után lelkesen csatlakozott a forradalmi mozgalomhoz. A megtámadott haza védelmére először riadókat, toborzókat írt, majd mint tábori lelkész katonai szolgálatra jelentkezett, s a rimaszombati népfelkelőkkel részt vett a schwechati csatában: A szabadságharc sorsdöntő hónapjaiban többnyire betegeskedett. — A világosi katasztrófa, a nemzet szenvedése mélyen megrázta — de nem törte meg. Az önkényuralom korszakában tollát a nemzeti eszméknek, a függetlenség gondolatának a szolgálatába állította, Arannyal, Jókaival együtt vállalta a szenvedés enyhítését, őrizte a szabadságharc emlékét, élesztgette az ellenállás tüzét. Ekkor bontakozott ki költészetének legfontosabb korszaka. Nyíltan vagy elégikus hangú allegóriákban fejezte ki politikai mondanivalóját és érzelmeit, melyek forró hazaszeretetről tanúskodnak. Már 1850-ben kiadta a jelszót: „írni kell a magyar betű kedvéért“. Tisztán látta, hogy az önkényuralom legreakciósabb korszakában elsősorban a költők hivatása küzdeni a féktelen zsarnokság ellen. Elítélte a széthúzást, élesen bírálta a megalkuvókat, akik behódoltak az idegen hatalomnak. A nemzeti önbírálat élményéből született hires verse, A gólyához. Ebben inti a gólyát, hogy ha visszajött is, ne maradjon magyar földön, mert itt most csak pusztulást, kétségbeesést, széthúzást, árulást, gyalázatot talál. A költemény utolsó soraiban, kifejezve a nemzet legjobbjainak egyetemes fájdalmát, keserűen bírálja a hatalommal cimborálókat: Beszéld el, ah ...! hogy ... gyalázat reánkI Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk: A kidült fában őrlő szú lakik ... A honfi honfira vádaskodik. Testvért testvér, apát fiú elad... Mégis, ne szóljon erről afakad, Nehogy, ki távol sír e nemzeten, Megutálni is kénytelen legyenl Folytatás a 10. oldalon
