A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-22 / 51-52. szám
Egri Viktor állami díjas író, aki ebben az évben kapta meg az érdemes művész címet és a csehszlovák békedíjat, december 26-án tölti be hetvenedik életévét. A hét évtized és a negyvenöt alkotó esztendő tiszteletet ébreszt és parancsol. Elgondolkodtat, töprengésre késztet, de elismerésre és megbecsülésre is kötelez. Ugyanakkor érdeklődést és kíváncsiságot vált ki olvasóiban, munkatársaiban, kortársaiban és a fiatalabb nemzedékben egyaránt. Titkokra vagyunk kíváncsiak, tanulságokra várunk, Mi a rejtelme annak, hogy Egri Viktor hetven évesen is fiatalos? Hol a kulcsa annak, hogy egy napra, talán egy percre sem szűnik meg dolgozni, alkotni, mozogni, utazni, tervezni, műveit rendszerezni? Ez a kíváncsiság vitt engem is Mács Józseffel az írószövetség budmericei alkotóházába, ahol november második felében Egri Viktor testi és szellemi erejének teljében a jőnéhányadik hetet tölti, s alkot, alkot, alkot... Csend honol a szobákban, csönd ül a parkban. Már avar födi a talajt, a száradó lombot télies, fülhegyet csípő szél zörgeti. Egy-két fafajién még sárgul, piroslik a falevél, zöld színűt — több árnyalatút — csak a fenyőfélék hordanak magukon. A park sétányai tiszták, söpröttek. Ebéd után — az író mindennapi rendjéhez híven — sétáltunk húsz percet. Ezt teszi vacsora után is. A közelben őz és fácán tanyázik. Eső után sok a gomba. Különösen Szabó Béla örömére, aki szintén itt tartózkodik, most írja többhónapos párizsi élményeit. Húsz szoba van a budmericei alkotóházban. Egyszerre húsz írónak nyújt ideális alkotási feltételeket. Most Krista Bendovát, Ján Poni- Cant és Milan Ferkót láttuk itt. Egri Viktor egy emeleti, összkomfortos, napos sarokszobában lakik. A szoba közepén kettős ágy, a falak mentén egy-egy heverő, az ágyak előtt társalgőasztal, fotelok, az ablaknál íróasztal asztalilámpával, a sarki köralakú kiugróban pihenőszék, központi fűtés, hőmérő, szőnyeg, egyszóval minden, ami a zavartalan alkotást biztosítja. A földszinten kitűnő konyha, tapintatos felszolgálószemélyzet, ízes ételek, falatok, Italok. Egy fél napra mi is az író vendégei voltunk, s átadtuk magunkat a budmericei hangulatnak. Beszélgettünk. A hetven év felől faggattuk az írót. — Milyen érzés hetven évesnek lenne? Előbb elhárítja magától a kérdést, olyan mozdulatot tesz, mintha meg sem próbálkozna rá válaszolni, az emberi szándékon azonban áttör az írói vallani akarás, kibuggyan az első szó, s követi a többi, egy gazdag élet emberiírói tanulsága. — Mindenekelőtt azt kérdezem magamtól, vajon elvégezted-e a munkádat, de azt is: van-e még mondanivalód? Különösen azt kell elbírálnom, vajon az öregség fénye nem vezet-e a mondanivaló elsekélyesedéséhez. Mert az öregség nem követelhet az olvasótól elnézést. Éppen ezért még megpróbálom kifejezni azt, amit hallgatásom tíz éve alatt — 1938 és 48 között — nem mondhattam ki, s amit most talán érettebben formálhatok meg. Minden író, én sem vagyok kivétel: kis értékű, selejtes műveket is kiadtam a kezemből. Nem tagadom meg, nem is szégyellem őket, csak fájdalmas számunkra, hogy voltak esztendők, amelyekben nem fejezhettük ki magunkat teljes őszinteséggel, nem beszélhettünk nyíltan a világ dolgairól. Remélem, mostani helyzetünk megengedi, hogy ezeket a félresiklásokat jóvátegyük, a mulasztásokat pótoljuk. Az első világháborút úgy éltem át, mint európai rangú esztétánk, Fábry Zoltán. A kortársa vagyok, és azok a háborús tapasztalatok, amelyek őt antifasisztává nevelték, engem arra késztettek, hogy a humánumnak a szavát, amely az ő esztétikájában olyan telten és harcosan jut kifejezésre, tehetségemhez képest novellákban, regényekben és színművekben hallassam. — Érez-e öregedési tüneteket? Aggasztja-e a hetven év? Ogy tűnt, mintha megint elhárítási mozdulatot tett volna, s attól tartottam, hogy kitér a válaszadás elöl. Mindtha a hetven év arra indítaná, hogy lemondjon az azonnali reagálásról. Egy kis meghatódottság is kiült az arcára, a válasz azonban lassan megfogalmazódott Z. MináCová felvétele. — Sokszor voltam halálos veszedelemben. Ez megtanított arra, hogy enyhüljön bennem a félelem érzése. Többek között ezért sem gyötörnek öregedési gondok. Időtávlat kell ahhoz, hogy valamit legalább félig biztosan leszűrhessen az ember, hogy leválassza a salakot a nemes anyagról. Rájöttem, hogy a rohanás mit sem használ. Annyi újjal kerülünk szembe, de annyi tragédiával is, hogy az embernek bizony nagyon meg kell vetnie a lábát, hogy el ne szédüljön. Már megírtam, hogy az életemből elloptak tíz évet. Most a munka, a tíz év „behozásának“ a láza feledteti velem az öregkort. Párbaj c. legújabb drámámban így fejezem ki ezt a gondolatot: „Minden munkában töltött óra egy órával fiatalabbá tesz. Minden tétlen nap egy esztendővel öregít.“ — Sok mindent megélt a hetven esztendő alatt. Mi az, ami a hét évtized minden viharán át mégis megnyugtatólag és pozitívan hat az író-emberi magatartásra? — A megnyugtató és előremutató az, hogy minden tragédián és igazságtalanságon át mégis mindig egy-egy apró lépést teszünk előre egy humánusabb életcél felé. Erre mutat napjainknak az a bámulatraméltó törekvése, is, hogy belevigyük a humánumot a szocializmusba. Ez talán szólamként hangzik, de néha a szólam fejezi ki leghűbben az igazságot. E szép remény mellett azonban él bennem a félelem is, hogy az agyontechnizált világ megfeledkezik a legszentebb emberi óhajról, a békességóhajtásról, és veszedelembe sodor. Az atomkor aranykorrá válhat, ha a humánum elve kerekedik felül, de pusztulássá, ha a versengés elnyomja benne a nemes emberi törekvéseket. Ezért mondom a Párbajban: „A gyerekeink felnőnek. Nekik joguk lesz kérdőre vonni minket, ha rosszul adnánk kezükbe ezt a világot. Mit feleljek majd nekik? Hogyan magyarázzam meg, miért estünk barbárságba? ... Csak ez lehet az életünk célja: megóvni őket e veszélytől. Vagy ha nem tudom megóvni őket, legalább a tudatukba szeretném vésni, hogy foggal és körömmel ragaszkodjanak az álmaikhoz. Humánum nélkül egy fabatkát nem ér ez a mi új rendünk. Ragaszkodjanak az emberi kultúra minden hagyományához, amit annyi harc és áldozat árán megszereztek az apáink“. „Ha nem hinnék abban, hogy ez a világ megváltoztatható, nem hinném azt sem, hogy dolgom van itt.“ — A hetven éves kor és a negyvenöt éves írói pálya felhatalmazza az írót arra, hogy elárulja írói mesterségének néhány titkát, s ennek kapcsán véleményt mondjon konzervatívizmusról és modernségről s arról, hogyan ítéli meg ebből a szempontból saját művészetét. — Magammal kezdem. Azzal, hogy semmiképpen sem tartom magam konzervatívnak. Regényben a hagyományos magyar prózaírás útját követem. Darabjaimban azonban nem vagyok ellenzője a formabontásnak, ha ezt a formabontást a mű mondanivalója megköveteli. Igazolhatom ezt legúpjabbb darabommal, a Rögtönzött komédiával. — A forma mindig változik. De bármennyire is változik a forma, az igazi, a nagy regény a valóság talajától nem szakadhat el. Az író alkatától függ, vajon a hangsúlyt a lélekelemzésre helyezi-e, vagy a társadalom képét akarjd előtérbe helyezni. A Jó regényből az olvasó megérzi, hogy egy-egy alakjában az író az 6 érzéseit és gondolatvilágát is kifejezte. Az írónak nem kell mindent kimondania. Teret és időt kell engedni, hogy az olvasó a maga érzés- és gondolatvilágával kitöltse a hézagokat. Ez a kitöltés jelenti az író legteljesebB megértését. Ezért nincs értelme a szájbarágósnak, ami unalmassá tesz minden írás. Pedig már a jó öreg Montesquieu megmondta, hogy az unalom a legnagyobb bűn. — Olvasóink egyaránt számon tartják a r®< gényíró, a novellista és a drámaíró Egri Vib-Karpaszományos szakaszvezető az olasz fronton.
