A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-22 / 51-52. szám
Népesedési verseny Nyugat és Kelet között Földünk mintegy 3 milliárd lakójából jelenleg 0,77 milliárd jot a „nyugati“ életforma országaira, csaknem 1 milliárd a kommunista tömb országaira és ugyancsak 1 milliárd az elmaradt országokra. A 2000. esztendőig ez a kép alapvetően megváltozik. A nyugati Jellegű országokban nagyon lassan emelkedik a lakosság száma, mégpedig a mai 0,77 milliárdról 1—1,2 milliárdra. A kommunista országok népessége azonban 2,4—2,8 milliárd főre szaporodik, s az elmaradt országokban szintén 2,4—2,6 milliárdra emelkedik a lakosság száma. Ha 2000-ben ugyanazok a népek még ugyanazokhoz a csoportokhoz tartoznak, vagyis ha 2000-ig a mai elmaradott országok gazdasági és politikai életük számára találnak olyan formát, amely lehetővé teszi, hogy a kommunizmuson kívül maradjanak, akkor a világ képe 2000-ben olyan lesz, amint az az első és a második ábrán látható. A lakosság szaporodása és az élelmiszertermelés a legutóbbi 50 évben Ha Földünk lakossága 2000-re 6—6,5 milliárd főre emelkedik, akkor az élelmiszertermelésnek legalábbis a Jelenlegi két és félszeresére kell emelkednie, feltéve, hogy a lakosság minden egyes tagjára ugyanannyi táplálék Jut majd, mint ma. Minthogy azonban az emberek jelentős része Jelenleg nem táplálkozik megfelelően, az éhséget is le kell győzni. Azt kell tehát célul kitűznünk, hogy a következő 40 év során megháromszorozzuk a világ élelmiszertermelését. ►►►►►►►►►►►►►►► ►►►►►►►►►►►►►►► Az a cél, hogy az élelmiszertermelést 2000-ig megháromszorozzuk, az első pillantásra hajmeresztőén igényesnek tűnik. Az ember kísértésbe esik, hogy visszariadjon a feladat nagyságától. De mindjárt biztatást meríthetünk abból a tényből, hogy a Föld lakosságának 1850 és 1950 között lezajlott megduplázódása szintén rekordot Jelentett az emberiség egész eddigi múltjával szemben, s hogy a Föld élelmiszertermelése ez alatt a 100 év alatt tökéletesen megfelelő mértékben nőtt, mégpedig nemcsak a népesség szaporulatával arányosan, hanem még tül is szárnyalta azt. Igaz, ugyan, hogy 1850-ben csakúgy, mint ma, millió és millió ember élt a földön, aki elégtelenül táplálkozott, akárcsak ősei száz vagy több ezer évvel ezelőtt. Ezzel szemben azonban a Föld más térségeiben az élelmiszertermelésnek oly mérvű emelését érték el, amely messzemenően túlszárnyalta a lakosság számának emelkedését. Nem kétséges, hogy 1950-ben Észak-Amerika és Európa táplálkozási színvonala lényegesen magasabb volt, mint száz esztendővel azelőtt. Éppen ezért joggal feltételezhetjük, hogy e száz év leforgása alatt, míg a Föld lakossága megkétszereződött, a Föld élelmiszertermelése legalábbis két és félszeresére emelkedett. Ez a tapasztalat megmutatja, mennyire igazolatlan volt Robert Malthus pesszimizmusa. Malthus a XVIII. század és a XIX. század fordulóján ezt állította: az emberi társadalomban az az irányzat érvényesül, hogy a szaporodás üteme mértani haladványnak felel meg, ezzel szemben az élelmiszerek termelése csak számtani haladvány szerint növekedhet. A lakosság szaporodása mértani haladvány szerint — ez azt jelentenné, hogy a következő tendencia érvényesül: a lakosság növekedése egy ilyen számsornak megfelelően következik be: 1, 2, 4, 8, 16, 32 stb. Az élelmiszertermelés növekedése számtani haladvány szerint — ez pedig azt jelentené, hogy az élelmiszertermelés csak ilyen száiűsor szerint emelkedhet: 1, 2, 3, 4, 5, stb. Ami azonban ténylegesen lezajlott 1850 és 1950 között, az majdnem pontosan az ellenkezője Malthaus pesszimista jóslatának. A Föld lakosságának növekedése az 1:2 aránynak megfelelően valósult meg, az élelmiszertermelés pedig az 1:2,5 arány szerint alakult. Az élelmiszertermelés keleti és nyugati rendszerének ellentéte A táplálékot nyújtó föld korlátoltságáról szóló hit mindenkor őrültség volt. És sohasem volt oly esztelen babona, mint éppen napjainkban. Schiller szava — „mindenki számára van hely a Földön“ — a táplálékot adó területek józan tudományos elemzésének fényében betű szerint igaznak bizonyult Most azonban azt látjuk, hogy földünk két nagy kiterjedésű területének bármelyike — akár az Egyesült Államok, akár a kommunista tömb országai, az élelmiszertermelés rendszereinek politikai és gazdasági ellentétességétől függetlenül — saját földjén és saját módszereivel képes előállítani mindazt a táplálékot, amelyre a lakosság lehető legnagyobb növekedése esetén is szüksége lesz belátható időn belül. Az orosz és a kínai népnek egyetlenegy négyzetméter amerikai talajra sincs szüksége ahhoz, hogy biztosítsa saját táplálékát. Ugyanígy nincs szüksége az amerikai népnek egyetlenegy négyzetméter orosz vagy kínai földre táplálékának biztosítására. Ez a békés egymás mellett élés legjobb alapja. Az együttélés tehát kétszeres biztonságon nyugszik: 1. Nekem nem kell a te földed, neked pedig nem kell az én földem. 2. Én nem akarlak rábeszélni — pláne eszem ágában sincs téged kényszeríteni, hogy átvedd az én rendszeremet; te pedig ne próbálj rábeszélni vagy pláne kényszeríteni, hogy átvegyem a te rendszeredet. Bármily világos is ez, fennmarad azonban az a nagy kérdés, hogyan állja majd meg a 2000 felé tartó versenyt e két rendszer abban az értelemben, hogy a világ azon részei, amelyek nem tartoznak sem az Egyesült Államokhoz, másrészt pedig a kommunista tömbön is kívül esnek, válaszúira kerülnek majd és dönteniük kell, hogy az egyik vagy a másik elvhez csatlakozzanak. Ennek a versenyfutásnak az esélyeit ma még sok tekintetben a jövö homálya fedi. A fejlődő országok beruházásának finanszírozása és a külföldi segély Ä nyugati és keleti világ segítségét a segélyezett országok csak akkor használhatják maximális hatásfokkal, ha gazdasági tervezésüket a lehető legmagasabb színvonalra i »rőan szükségük van az adományokat rendelkezésükre bocsátó országok tanácsára is. jelenleg az a paradox helyzet állt elő, hogy az elmaradt országok minisztériumai előszobáiban nyugati delegációk — amelyek egy gyárat vagy más termelő berendezést ajánlanak fel az országnak, és ehhez olyan feltételeket mellékelnek, amelyek szintén felérnek egy ajándékkal, ha nem többel — keleti delegációkkal találkoznak, amelyek ugyanezt teszik. A miniszter dolgozószobájában azután mindkét ajánlat ott fekszik az asztalon. Gyakorlatilag tehát a Kelet és a Nyugat segélyajánlatai máris úgy szerepelnek egy helyen, mint egyetlen egység alkotórészei. Ez a tény gondolkodásra kellene, hogy ösztönözzön bennünket, vajon nem lehetne-e a segélyt már a minisztériumi előszobához vezető folyosó előtt kelet-nyugati közös akcióként megtervezni. A „régi“ ipari országok segítsége különösen egy szempontból döntő Jelentőségű az elmaradott országok számára, s ez a szellemi befektetés. Elemi iskolákat az elmaradott országoknak maguknak is lehet és kell építeniük. De már a szakiskolák létesítése során, legalábbis a kezde'ti években, sok külföldi tanácsadóra van szükségük. A főiskolák létrehozásánál pedig a fejlett országok szellemi segítségére kétszeresen is szükség van. Egyrészt abban az értelemben, hogy tanerőket, és szervezőket kell az elmaradt országokban építendő főiskolák és műegyetemek rendelkezésére bocsátani, másrészt pedig az elmaradt országok szakember-utánpótlása számára helyet kell adni a fejlett országok egyetemein és tudományos intézeteiben. Amit Oroszország ezen a téren idáig végrehajtott, túlszárnyalja mindazt, amit a nyugati világ országai együttesen megtettek. Oroszország évenként háromszor annyi mérnököt képez ki, mint az Amerikai Egyesült Államok, Nyugat-Európa országaiban évenként 16 937 diplomás mérnök hagyja el az egyetemet, ezzel szemben Oroszországban 70 ezer. Az Egyesült Államok és Kanada két vezető közgazdaságtudományi intézetének közös vizsgálatában megállapították, hogy 1958-ban több mint 4000 szovjet technikust küldtek az elmaradt országokba, és hogy kb. hasonló számú gyakornok és diák számára nyújtanak tudományos képzést a szovjet tömb országaiban. A nyugat-európai országoknak a jelenlegi színvonal sokszorosára kell emelniök a mérnökképzést, ha el akarják érni, hogy ne csak saját mérnökszükségletüket fedezzék, hanem még arra is képesek legyenek, hogy elegendő számú tanácsadót bocsáthassanak az elmaradt országok rendelkezéséra Az ipari termelés Keleten és Nyugaton Ennek a versenyfutásnak a jelenlegi helyzetéről, különösképpen arról, ami egyfelől az Egyesült Államok, másfelől pedig a Szovjetunió között folyik, Allen W. Dulles, John Foster Dulles fivére hatásos képet adott. Allen W. Dulles, az amerikai titkosszolgálat vezetője egy előadásban, amelyet az amerikai elektromérnökök előtt tartott, hallgatói szemére vetette, hogy az Egyesült Államok ipari termelése a legutóbbi évtizedben csak évenként 3,6 százalékkal nőtt, sőt ha 1958-at is figyelembe vesszük, még 3 százalékkal sem — ezzel szemben a Szovjetunió, hivatalos adatok szerint évente több mint 10 százalékkal növeli ipari termelésének volumenét, de azok szerint a kiigazítások szerint, amelyeket Allen W. Dulles szerint a hivatalos adatokkal szemben végre kell hajtani, még mindig évi 9—10 százalékkal nő a szovjet ipar termelésének volumene. Allen W. Dulles egyszersmind kifejtette, hogy Oroszország évente a társadalmi össztermék 30 százalékát beruházza, az Egyesült Államokban ezzel szemben csak 17—20 százaléknyit ruháznak be. Ebben az összefüggésben Dulles megadott egy számot, amely első hallásra szinté hihetetlennek tűnik. Dulles ezt mondja: „Miközben mi amerikaiak évente 50-szer annyi személyautót gyártunk, mint az oroszok, az oroszok négyszer annyi szerszámgépet gyártanak, mint mi.“ Ez kétségkívül megfelel a valóságnak, igaz, hogy csak a szerszámgépek ama csoportjára vonatkozólag, amelyet Dulles nyilván figyelembe vett, vagyis á szűk értelemben vett forgácsoló gépek szempontjából. (Fúró- és marógépek, valamint az esztergapadok minden fajtája tartozik ide.) Oroszország ezekből a gépekből 1958-ban 138 ezer darabot termelt, szemben az Amerikában gyártott 32 ezer darabbal. Az energiaszükséglet alakulása 2000-ig Milyen mértékben növekszik majd az emberiség energiaszükségleté 2000-ig, ha a lakosság 6—6,5 milliárd főre szaporodik, s ha nemcsak az egész munkaerőszaporulatot foglalkoztatják majd a mezőgazdaságon kívül, hanem még a mezőgazdasági dolgozók száma is 0,6 milliárdról 0,4 milliárdra csökken? Először is világosan kell látnunk, hogy századunk eljövendő évtizedeiben, a ma szemszögéből nézve az energiafogyasztás növekedése terén is a szuperlatívuszok Időszaka köszönt be. „A világ energiagazdálko-14
