A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-12-08 / 49. szám

Nem tudom, először járok-e ebben a városban, vagy már többször is megfordultam itt.

Lehetséges azonban, hogy mindig is itt éltem; csak most, ebben a pillanatban válik ez kérdésessé. Abban sem vagyok egészen biztos, hogy város-e vagy inkább telep, kolónia, afféle táborhely. Egyszerre viseli magán a átmenetiség és az állandóság jegyeit. Csupán távoli emlékeim vannak róla, ezért minden konkrétsága ellenére is megfoghatatlan. Minden önmagában érvényes dolog áttűnik egy másikba, körvonalai megkettőződnek — hasonlatosan azokhoz a fotókhoz, amelyeken két fölvételt összemontíroztak. A bizonytalanságnak ezen a pontján — elismerem — az is kétséges, hogy létezik-e vagy létezett-e valóban ez a hely. De megesik, hogy emlékeinkből a lélek némely tájaira soha nem volt városokat telepítünk.

A hely egyszerre gyönyörködtető és visszataszító; nagy kiterjedésű, ritkás fenyves, délután van, közel az alkonyaihoz. Az útkereszteződés, ahol állok, széles, nyílt teret képez. Az utcák egyenesek, szabályosak, derékszögben metszik egymást, talajuk keményre taposott, fakó homok, gépjárművek nyomaival, itt-ott olajfolttal. A házak az útszegélytől beljebb épültek, s egymástól távolast állnak, jó néhány közülük faház, zárt ajtókkal, ablakokkal. Az emeletes kőházak homlokzata egyformán sárgára festett, az ablakok kis méretűek, a szürke keretek miatt is inkább laktanyáknak, hivataloknak látszanak, mintsem lakóházaknak. A rendkívül magas vörösfenyők között kisebb-nagyobb terek vannak, ismeretlen rendeltetésű bódékkal, ugyancsak sárgára festett, alacsony házakkal. Kantinok, raktárak vagy őrhelyek lehetnek. Elszórtan szöveg nélküli táblák állnak falábakon, ismeretlen színes jelek vannak rajtuk. Az utcák néptelenek, sehol senki. Odébb egy tisztáson két ló áll a fényes fűben. Mozdulatlanok, mereven néznek valahová, egyikük társa nyakára hajtja a fejét.

Az út, amelynek szegélyén egy idő óta állok, főútvonal lehet, valamivel szélesebb, simább, mint a többi. Most egy távolabbi kereszteződésen ponyvával letakart teherautók húznak át az úton, távoli zümmögésük idehallatszik, ahogy sebességet váltanak, gázt adnak. Alighogy eltűnt a konvoj, mögötte, a napfényes térségen mozgás keletkezett. A nagy távolság és a fenyőtörzsek miatt bizonytalan látvány ez, inkább sejtése valami sürgés-forgásnak. Enyhe porfátyol száll föl a fényben, talán rakodás vagy építkezés van ott, de sem tárgyak, sem emberi alakok nem láthatók; csupán néhány bizonytalan körvonalú, álló tömb s körülötte teljesen fölismerhetetlen mozgás, valami lázas nyüzsgés. Hiába erőltetem a szememet, nem láthatom, mi történik ott, pedig most mintha valamelyest közeledne Is a jelenség. Már-már elindulnék a látvány irányában, talán léptem is, ám eszembe jut, hogy itt kell várnom. Egyelőre tehát nem mozdulhatok. De kit és mit várok? És miért pont itt? Hiába töprengek; nevetséges, hogy nem jut eszembe erről semmi. Hiszen az imént még tudtam! Még ebben a pillanatban is tudtam, de most... most minden pillanattal távolabb jutok tőle, s az idő csak múlik.

Végül teljesen érdektelenné válik, kire vagy mire várok itt a sarkon. Lecsillapodott iménti nyugtalanságom is, amit a távoli látvány kellett bennem. Szemügyre veszem hát ismét a fákat, hihetetlenül egyenes törzsük vörös, némelyikük fénylő, barna üszkös, megégett, kisebb-nagyobb foltokban látható a tűz nyoma az avaron is. Beljebb, a fák között tört vonalú árkok futnak, kiszélesednek, megszakadnak. Fönt, a hatalmas fenyők tetején zöld lomb, mögötte makulátlanul kék ég. Az útszegélyen sürgönyoszlopok drótokkal, kábelekkel. Az oszlopok tövében szűk karikában csupasz föld, Itt néhány szál fű és vadvirág nyílik. Egyébként mindenütt vastag, tűlevelű avartakaró, síkos és puha.

Valahonnan zene szűrődik, ezt már hosszabb ideje hallom, csak nem figyeltem rá eléggé, halkabb is volt valamivel, mint most. Talán fölerősítettek egy rádiót vagy inkább hangszórót. Valószínűbb, hogy hangszórót, mert a zene nem egy irányból jön, több forrásból származhat, mindenhonnan hallatszik ez az ismerős melódia. Ismerős, mégsem tudom, miféle zene; foszlányai itt vannak a fülemben, meghúkó'4- nak emlékeim vonalataiban. Talán valamihei

hozzá is kapcsol: egy régi archoz, mozdulathoz, esetleg egy régi kőkerítéshez. Leginkább azonban egy folyosóra emlékszem diákkoromból, zománctáblán gót betűs fölírással ez a szó állt; Ausgang.

Igen, ezt a muzsikát hallottam már. Most minden egyszerre hihetetlenül ismerős lesz, mintha mindezt már egyszer átéltem volna. Annyira ismerős, hogy a mozdulat szinte önként, magától jön; megfordulok. Fölpillantok a ház egyik emeleti ablakára, az egyetlen nyitott ablakra.

Valaki félkönyökre támaszkodva, távcsöves puskával céloz fám. Pontosan a fejemre céloz, azt a különös vibrálást érzem a homlokomon egy pontban, amit az imént a tarkómon éreztem. Ez lehet a távmérő koordinátáinak metszési pontja. Az előbb a tarkómon éreztem, tehát hosszabb ideje tart már. Talán amióta itt állok a sarkon. A célra tartás nagy pontosságot, kitartó önfegyelmet követel, a test stabilitását, nyugalmát, kivételes szerep jut benne például a légzéstechnikának. A fegyver fölött tökéletesen szép fej, gesztenyebarna, puhán omló haj, márványfehér, finom homlok. Az arc szinte eggyé válik a puska agyával, a fényes závárzattal, az olajzöld távcsővel, a irányzók kék acéljával. Az ugyancsak fehér, szép formájú kezek erősen, energikusan, mégis lágyan, könnyedén tartják a fegyvert; van ebben hasonlóság, majdhogynem azonosság a hegedűt vagy a precíziós műszert tartó kezek kecses gráciájával. Az arc nélkülözi a fölismerhető egyéni vonásokat, idegen és egyben ismerős is.

Most hosszan, lassan beszívja a levegőt, viszszatartja a lélegzetét. A ravaszru görbített ujj parányit feszesebb lesz.

Megfordulok, lépek kettőt: az út szélén kocka alakú betontömb áll, lehúzódik az ellenkező oldalon, leülök a síkos avarra. Hátamat a betonnak vetem, becsukom a szemem, aztán kinyitom. A vörös fenyőtörzseket látom, lassan . oldalt billen ez a világ, dől a fenyves, a lombok elúsznak a kékségben.

Hátrapiliantok, látom öt újra az ablakban. Rendületlenül céloz. Persze, hiszen a fejemet nem takarja el alacsony fedezékem, a betontömb ültömben sem nyújt teljes védelmet. Látom, babrál a távmérővel, beállítja a műszert az új helyzetnek megfelelően. Mosolyogni való ez a kínos pontosság, ez a precíz előkészület.

Szorítást érzek a torkomban, furcsa íz tolul össze a számban. Hátat fordítok neki, a betonnak dőlök újra, várok. Csak most döbbenek rá, hogy menekülni is lehetne, végtagjaim már régen megtették volna; lábaim vinnének, kezeim kapva kapnának a vastag törzsek után. De csak ülök. Körülöttem házak ablakokkal, bármelyik kinyílhat, bármelyikből lehet célozni. Az ablakok csukva vannak ugyan, de tökéletesen körülvesznek. Semmi értelme nem lenne ennek a vadászatnak. Az ajtók is zárva vannak mindenütt. Ez még jobb, mintha tárvanyitva lennének: nem tudom, mi van mögöttük.

Hátamat a betonnak vetem, újra játszom a fenyőtörzsekkel, lombbal, éggel. Billen az ég, dőlnek a fenyők ... Mosolygásom beszövi a fákat, az eget. Mint a visszaverődő fény, mosoly ömlik el mindenen.

Hangos nevetést hallok.

Két gyerek áll mellettem, egymásra nevetnek. jelmezük (mert hiszen csak jelmez lehet ez a fura középkori öltözék rajtuk) nevetségesen bő és tarka. Tapogatják, igazgatják magukon, szokatlan, új lehet rajtuk ez a gönc. Szőke hajuk tökéletesen egyforma, kócos, a szemükbe lóg. Hirtelen elhallgatnak, sápadt kis arcukra komoly figyelem feszül, mindketten az épület felé néznek. Fölállok, én is az épület felé fordulok.

ö j(5n le a lépcsőn, kezében két távcsöves puska. Az ablak sötét négyszöge odafönt üres. Megleli a fiatalsága, ez a fiú aligha több tizenkét évesnél. Egyszerű, drapp ruhát visel, a nadrág rövid, a kabátja katonai szabású. A két fegyvert szó nélkül átadja az apródoknak, akik nyomban a vállukra döntik a puskákat. Most, hogy itt áll mellettem, megismerem. így már semmi meglepő nincs rajta: tizenkét éves, akárcsak én.

Elindulnak az úton, elöl a két szőke fiú, mögöttük középen 6 lépdel. Zavartan és tanácstanyulak

lanul állok, miféle trükk ez, micsoda játék? Vonzódtam hozzá, tiszteltem őt, aminthogy ő is így volt velem, de nem tudhattam, hogy ez is ö. Mennyi gőg és rátartiság lakozik benne, s most szemmel láthatóan meg akar alázni.

A tekintetén láttam ezt, a gonoszul torz kis mosolyán, a járásán, ahogyan a két maskarával elindult. Vajon emlékszik-e még a nyári reggelekre, az eperfa tetején épült búvóhelyünkre? Ott határoztuk el, hogy együtt szállunk majd tengerre, együtt lépünk a távoli sziget fövenyére. S lám, azt hitte az imént, hogy menekülni fogok a puskája elől, riadtan búvok fától fáig. Fájt a kiszolgáltatottság, fájt a tenger, a távoli sziget...

Nem jártak még túl messze, amikor megállt,

„állj“-t parancsolt az apródoknak is. Hátrafordult, arcán mosoly bujkált, intett, hogy menjek.

Melléléptem hát, mert hívott. így mentünk négyesben, de szót nem váltottunk. Elöl lépdelt a két fegyverhordozó, szótlanok voltak ők is és merevek, nem néztek se jobbra, se balra. Egyszerre volt megható és ostoba ez a két szolga. Iparkodásuk, néma fontoskodásuk neki szólt, és ő büszke volt rájuk. Büszke volt a puskákra is, amelyeket nemrég kapott az apjától. De vajon nekem miféle szerepet szán, talán a harmadik szolgáét? Vagy csak egyszerűen azt akarja, hogy lássam őket, a játékait? Nekem nem voltak játékaim. Két szürke nyulam volt, szép hosszú fülűek, s vártam, hogy egy napon kisnyulak lesznek. Ezekkel a nyulakkal ültem ki az árokpartra, ahol sok kákics nőtt. Szerettem nézni őket, amint legeltek.

Lépkedtünk a kemény homokúton, ő előbb fütyörészett, majd dúdolgatott egy dalt. Azt az Ismerős dalt, amelyet a hangszórókból hallottam.

Kívül a kaszárnyán, kinn a kapunál,

lámpa lángol árván ...

Nem tudhatta a teljes szöveget, mert minduntalan csak ezt a töredéket énekelte. Népesebb, forgalmasabb lett az utca, föltűnt mellettünk egy-egy biciklis, néha autók dudáltak, terepjárók húztak el mellettünk. A mozi elé értünk, a sárga épület homlokzatán hatalmas táblára festett öregember arca. Kerek, rémült szemekkel nézett le az utcára, mindkét kezét a magasba emelte.

Beléptünk a mozi előcsarnokába, amely zsúfolásig megtelt emberekkel. Jó filmet játszhatnak, ha ilyen sokan nézik — gondoltam. Három lyukas húszfilléres volt a zsebemben, spárgára fűzve, de én most nem akartam moziba menni. Megálltam egy pillanatra a lengőajtók előtt, s ez elég volt ahhoz, hogy szem elől tévesszem őket a tömegben. A pénztárhoz nyomakodtam, hátha éppen jegyet vált magának meg a két apródnak De a pénztárablakon már behúzták a függönyt, kitették a táblát: Minden jegy elkelt!

Tehát megvolt a jegye, előre megvette! Miért nem mondta, hogy moziba jönnek, tudta, hogy nekem nincs jegyem?

Hányódtam mindenfelé a tömegben, közben már mindkét oldalon kitárták az ajtókat, a közönség tódult befelé. Zene, majd torz üvöltés hallatszott ki a nézőtérről: Gyomorégés? Sip, szóda! Sip, Sip, hurrá! Kétségbeesetten kerestem őket, magam sem tudtam, miért, de látni akartam, megtudni, mi a szándéka. Nem tudom miféle dolgot akartam tőle megtudni, de valamit kérdezni akartam, valami fontosat. Amióta megkapta a puskákat, kiismerhetetlen, idegen lett. A minap az árokparton ráfogta a puskát az emsére. Amikor rászóltam, nevetett; azt mondta, tréfa volt. De aki meg akar tanulni lőni — magyarázta —, annak sokat kell céloznia. Napi egyikét órát célra tartásra kell fordítani.

Katonák, hangosan nyerítő nők között lökdösődtem, savanyú komiszszag és parfümillat 12