A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-08 / 49. szám
délutánja áradt belőlük, s ez összekeveredett a gumiköpenyek meg a bőrkabátok nehéz szagával. Tele volt a csarnok fekete esőkabátos és bőrkabátos férfiakkal. Kezüket mélyen a zsebükben süllyesztették, ráérősen himbálództak a tömegben a bejáratok felé. Amikor beáramlott a közönség, az ajtóhoz szaladtam, benéztem a homályos, zsongó nézőtérre. S akkor megpillantottam őt. Hátul ült az apródokkal, drága helyen. Hátranézett rám, fehér arca szinte világított a sötét hátak, vállak között. Furcsa, dermedt arccal, mosolygott, de csak a szája, a szemei merevek és fénytelenek voltak. A jegyszedő becsukta előttem az ajtót. Álfám még egy ideig, hallottam, hogy odabent fölharsan a híradó ismert zenéje. Valaki erősen köhögött mögöttem. Két esőkabátos férfi a ruhatár pultjának támaszkodva cigarettázott, engem néztek. A csarnok üres volt már, a padlón mindenféle cígarettacsutkák, üres cukorkás papírok hevertek. Elindultam a kijárat felé, a két esőkabátos utánam fordult, tekintetükkel kísértek. Vértelen, sápadt arcuk idegen, de ahogy néznek ... igen, a nézésük ismerős. Egészen olyan a nézésük, mint az övé. Vajon tőlük tanulta? Lehet á nézést így eltanulni? Miféle nézés ez az arc és szemek nélküli nézés, hogy nem lehet kikerülni és elfelejteni? A csapóajtó éleset csattant mögöttem. A nyulak... Ekkor nyilait belém a gondolat: a nyulak ... Leszaladtam a lépcsőn, rohantam az úton, mellékutcákba kanyarodtam, hogy előbb érjek haza. Kerítéseken másztam át, kőrakások, gerendák, meszesgödrök között futottam, idegen telkeken, udvarokon át. Az emse nemsokára megellik — mondta apám —, s akkor majd új ketrecet kell építeni neki meg a kicsinyeinek. Az udvar végébe szaladtam, a nyulakhoz, fölrántottam a. ketrec ajtaját. A lábam megbicsaklott, az ingem elszakadt, egy deszkából kiálló szeg főihasította a tenyeremet. Egy marék vért szorongattam a kezemben. A két nyúl megrettent, ijedt szemmel néztek rám, örök-mozgó kis szájuk megmerevedett. Letérdeltem az ól elé, a ketrec peremére hajtottam a fejem. Néztem őket, és simogatni kezdtem selymes szőrüket, hátra hajló, szép . hosszú fülüket. Tenyeremben éreztem remegő testüket, kalimpáló, vadul verdeső szívüket... Ez a mozdulat mintha kívülről érne, idegen lenne tőlem, és mégis a tagjaimban érzem. Mozdul velem, billen az ég, a fák Is. Újra itt vannak a fenyők, lombjaik mögött a kékség. Hanyatt fekszem a földön, tenyeremben a fűre dobott takaró selymes érintése, patakzik rólam a veríték, vadul ver a szívem, itt érzem a torkomban. A fenyőlombok résein pásztákban ömlik a délutáni fény. Újra mozdulok, látom a fenyők derekát, csaknem mindegyiken rajzszöggel föltűzött papírlap: száradó vízfestmények. A gyerekek egész délelőtt festettek itt a fenyők alatt, a két szomszéd fiú a tavat festette nádassal, vitorlással. A nyulakat a lányom. Mostanában mindig nyulakat fest. Korábban színes halak, madarak készültek, újabban áttért a nyulakra. Szép hosszú fülűek, szürkék, fehérek, van köztük piros szemű is. Fölülök. Most pillantom meg Évit, a betonlépcsőn ül, engem néz. Vajon mióta várakozik ott a lépcsőn, mióta néz? Eszembe jut, hogy délutánra fürdést beszéltünk meg, a fiúknak is megígértem, hogy magammal viszem őket Nem tudom, mióta, de Évi engem vár ott a lépcsőn. Intek neki, fölugrik, nevet, bekiált a „barakkéba az anyjának. Barakknak csúfoljuk ezt a két hétre bérelt faházikót. Időnk fele már lejárt, s lám, megszerettük; egészen csinos itt a drótkerítéssel körülzárt udvaron, a nyílegyenes fenyők alatt. Összeszedjük a cókmókot, gumicsónakot, labdát viszünk magunkkal a tóra. Odaát a szomszédban csöndesen készülődnek a fiúk, jó ideje bíbelődnek már a horgászbotokkal. Füttyentek nekik, mutatom, hogy indulunk ... DAL Wystan Hugh Auden Arcélem finom vonalú, nagy kollégiumban tanultam, vállalatnál van osztalékom, mért lézengek hát ily nyomorultan, mintha olyan világban élnék, melynek napja letűnt. Van bőven rá okod, hogy oly érzés súlya nyom, nem csoda, hogy felőröl a gond, mert úgy van az bizony: olyan világban élsz, melynek napja letűnt. Csatornába szórom a pénzem, az utcára viszem s eldobálom, honnan a munkások felszedik majd, hogy ne mondhassa senkisem: olyan világban élek, melynek napja letűnt. A munkásokhoz nem juthat az el, burkold bár pénzzel az utakat: fegyvergyárak szedik össze mind s a rongyosokra sortűz szakad: így védik a világot, melynek napja letűnt. Gyárban szerzek majd munkát, prolikkal élek egy koszton, kocsmában kuglizom velük, örömük, bánatuk megosztom, nem élek oly világban, melynek napja letűnt. Hasztalan itatod őket, nem mondják el titkaikat, hazugságot kapsz pénzedért, mert hisz jól tudják, ki vagy, hogy oly világ fia vagy, melynek napja letűnt. jegyet szerzek egy nagy hajóra s ringat a szilaj óceán, letelepszem valahol, egy szigeten, hol a vadak közt szabadság vár reám. Nem kell e világ, melynek napja letűnt. A bennszülöttek sora ritkul, jól tudják, fajtád mi fán terem, s nem ujjonganak ám neked, nem kapnak oly világ fián, amelynek napja régesrég letűnt. Egy bútorozott lyukat kibériek, padláson lesz a szobám, reggelente ott könyvet írok, vihar kél majd a nyomán: „Egy világról, melynek napja letűnt.“ Lángelme vagy tán, meglehet, de bármily visszhangjuk is támadna vallomásaidnak: mi haszna? Így is, úgy is olyan világról szólnak, melynek napja letűnt. Meghallgatom, mit a tisztes mond, s a plébánosnak nieggyónom bűneimet, elvégzem, amit kettőjük előír, fgy legalább a mennyekbe megyek e világból, melynek napja letűnt. A szószék alá kuporodhatsz, vagy koptasd csikorgó térdedet: nem, nem tudsz bennük hinni már, egy sem ad enyhülést neked: e világból erednek, melynek napja letűnt. A bordélyházba megyek hát, kokainba kábulok. Vadorzó leszek saját birtokomon, fgy lefoszlik rólam végleg a sok gond e világ miatt, melynek napja letűnt. Akár jú, akár undorító vagy: hogy valamit ér, ne hidd; az vagy, ami vagy s nem rántanak ki a pácból tetteid: a világból erednek, melynek napja letűnt. Nem vagy kemény legény, ne feledd, könnyen megriadsz, ne feledd, s barikádok népe bizony nem sokat érne veled, olyan világból vagy, melynek napja letűnt. Fiad hős lesz talán a nagy puskából tüzel, fiad hős lesz talán, te már soha nem leszel, tűnj el világoddal, melynek napja letűnt. 13 Képes Géza fordítása
