A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-12-08 / 49. szám

fejlődéséit sem lehet olyan egyoldalúan értékelnünk, mint az eddig nagy általánosságban történt. A munkásmozgalommal együtt haladó és dolgozó forradalmi értelmiség vitathatatlan érdeme és elsőbbsége mellett nem hanyagolhatjuk el azokat a pozitív vonásokat és eredményeket sem, amelyeket a jobboldali pártok sajtójában, vagy az e pártokhoz közelálló szervezetekben működő értelmiségi csoportok mutatnak fel. Az SZMKE-szervezetbe bekapcsolódott értelmiségiek hangyaszorgalommal végzett népművelő munkájáról már szólottunk; figyelemre méltó értékeket és kezdeményezéseket tapasztalhatunk az olyan kimondottan értelmiségi csoportok tevékenységében Is, mint a katolikus főiskolások Prohászka Köre, vagy a tradicionálisan nemzeti beállítottságú irodalmi egyesületek (Kazinczy Társaság, Jókai Egyesület, Toldy Kör) vezetősége és tagsági derékhada. Meg kell Jegyezni, hogy a jobboldali és nacionalista szervezetek népszerűségét és tömeghatását nem utolsó sorban az a fentebb már említett szektánság, vagy passzivitás segítette elő, amely a baloldali szervezetekben a nemzeti kérdések és sajátságok viszonylatában időről időre, vagy huzamosabban eluralkodott.

Ez a jelenség szlovák vonatkozásban még markánsabban mutatkozik meg. A két világháború közötti korszakkal foglalkozó szlovák történetírás a Hlinka-párt nagy térhódítását főleg azzal magyarázza, hogy hosszú ideig csak ez a velejéig reakciós párt hangsúlyozta a specálls szlovák érdekeket, a nemzeti önállóságot. A CSKP nemzetiségi politikájában a szlovák nép önálló nemzeti létének 1924-ben (a II. pártkongresszuson) történt elismerése után is maradt egy fogyatékosság: a szlovák kérdés részletes és konkrét kidolgozottságának hiánya. Ennek a hiánynak kiküszöbölésére nagyon későn, csak 1937 májusában került sor, amikor a besztercebányai össz-szlovákiai konferencia' a Szlovákia gazdasági, szociális és kulturális felvirágoztatásának terve címen Ismert dokumentumot megtárgyalta és elfogadta. Ezt az elkésettséget a szlovák reakció éppúgy kihasználta, mint a magyar reakció azt a sajnálatos tényt, hogy a CSKP a nemzeti kisebbségek jogainak rendezésére is csak a tizenkettedik órában — 1938 áprilisában — dolgozott ki átfogó javaslatot.

A polgári köztársaság idején végbement értelmiségi megmozdulások közül kétségtelenül a Sarló néven ismert ifjúsági mozgalom a legérdekesebb és legjellegzetesebb. A sarlósok a szociális és nemzeti eszmét meglepő arányérzékkel kapcsolták össze. Fejlődésük kristályosodó stádiumaiban imponáló határozottsággal határolták el magukat a nacionalista reakciótól és a szolgalelkű aktívízmustól, a munkásmozgalomhoz való csatlakozás után pedig — mint már fentebb említettük — szívós harcot folytattak azért, hogy a párt kultúrpolitikájában a nemzeti sajátosságok is kellő mértékben érvényesüljenek. Az egyik — Balogh Edgár által 1930. áprilisában írt — programcikkük tételeit ma Is teljes mértékben elfogadhatjuk, s a nemzetiségi jogainkért folytatott mostani harcunk egyes mozzanataira — a föderációhoz való pozitív viszonyunkra és a legújabb sütetű szlovák nacionalizmus' elleni magatartásunkra — akár irányelvként Is applikálhatjuk: „Mi kisebbségi fiatalok megbecsüljük a cseh és szlovák nép nemzeti önállósulását, s a nagy történelmi erőt üdvözlünk függetlenségükben — hangzik a programcikk. — De nem tagadhatjuk, hogy e történelmi erők túltengése ellen harcolni akarunk értelmiségi voltunk tudományos fegyvereivel. Nemzetünkért nem exkluzív nemzeti harcra készülünk, hanem szövetkezni akarunk azokkal a fiatal szlovákokkal és csehekkel is, akik a faji erők imperialisztikus túltengése mögött... saját nemzeti államukban Is felfedezik nemzetünk osztálytalan virágzásának akadályait. A történelmileg esedékes szláv —magyar kiegyezést tehát létrehozzuk, anélkül, hogy kormánycsatlósok volnánk, és a kisebbségi létért való harcunkban bármit is feladnánk.“

Az egész magyar nyelvterületre jelentős demokratikus hatást gyakorló Sarló és sarlós nemzedékek nagyszerű kezdeményezéseiből és elgondolásaiból a mai viszonyok között különösen az értelmiség összefogására irányuló törekvést vehetjük ösztönző példaként. Az 1931 őszén tartott sarlós kongresszus többek között a kisebbségi magyar értelmiség szakcsoportokba való tömörítését Is tervbe vette azzal a céllal, hogy a szétszóródott értelmiség erőit az Itteni magyarság jövőjének építésébe bevonja. Ez a probléma — melyet a Sarló az akkori viszonyok között nem tudott megoldani — ma

még nagyobb aktualitással bír. A múlthoz képest mennyiségi szempontból megnövekedett, de arányszámában jóval az országos átlag alatt mozgó értelmiségünk a humán jellegű részétől eltekintve — szétszóródottabb, mint valaha. A pedagógusokból, újságírókból és írókból álló humán értelmiség társadalmi rendeltetésénél fogva közvetlen részt vesz a nemzeti életben, de szétszóródott szakértelmiségünket a nemzeti élet további alakítása szempontjából a vérkeringésből kikapcsolt testrészhez lehetne hasonlítani. Ennek a konferenciának egyik fő feladata, véleményem szerint az kellene, hogy legyen, hogy megtalálja azokat a módozatokat, amelyek segítségével szakértelmiségünket szellemi életünkbe bekapcsolhatjuk, és a benne rejlő energiákat a nemzeti fejlődésünk javára is gyümölcsöztethetjük. Erre a célra a CSEMADOK szervezési keretül, egy létesítendő társadalompolitikai hetilap és a Természet és Társadalom című havi folyóirat pedig első megnyilvánulási fórumul szolgálhatna.

Az utóbbi időben ismét előtérbe került az a kérdés, hogy a CSEMADOK érdekvédelmi jellegű szervezet-e, vagy sem. Azoknak, akik erre a kérdésre negatív felbuzdultsággal reagálnak és azzal érvelnek, hogy nemzeteinknek és nemzetiségeinknek egyedül a párt az érdekszervezete, két dolgot lehet a figyelmükbe ajánlani: az újjászervezett Matica Slovenská nagyfokú nemzeti angazsáltságát és a párt által kitűzött akcióprogram elveinek a nemzetiségi jogrendezés eddigi stádiumában való többszörös megkerülését és megsértését. A Matica Slovenská kultúrszervezet létére és annak ellenére, hogy a szlovák nép államjogilag szuverénné vált — szükségesnek tartja a Dél-Szlovákiában állítólag kisebbségi helyzetbe szorult szlovákok nemzeti érdekeinek védelmét; a magyar Ság egyetlen országos nemzeti szervezetétől viszont annak ellenére el akarják vitatni az érdekvédelmi jogát és kötelességét, hogy az itteni magyarság egésze de jure és de facto kisebbségi helyzetben van. A nemzetiségi jogrendezés eddigi körülményei és eredményei (például a nemzetiségek ellen minősíthetetlen hangon uszító Okálinak a nemzetiségi kérdés szakértőjeként való delegálása, vagy a nemzetiségekről szóló alkotmánytörvény-javaslat eredeti szövegének lényeges megcsorbítása) azt mutatják, hogy a nemzetiségi jogoknak az akcióprogram szellemével összhangban lévő korszerű megvalósítását a demokratizálódási folyamattal megdöbbentő ellentétben álló nagynemzeti sovinizmus meg akarja akadályozni.

Ilyen körülmények között a CSEMADOK-nak elvitathatatlan joga és kötelessége, hogy az érdekvédelem feladatát — melyet egyébként a január előtti időszakban meglehetősen elhanyagolt — becsületesen és következetesen ellássa. Ehhez szellemi erőforrásaink okos mozgósítására és koncentrálására s ezen belül a szakértelmiség fentebb említett összefogására is szükség van. A szakértelmiségi csoportoknak a CSEMADOK kebelén belüli megszervezése és nemzeti aktivizálása egész szellemi életünk további alakulását kedvezően befolyásolná.

A Sarlóval, a sarlós nemzedékkel kapcsolatban gyakran halljuk és hangoztatjuk az áldozatos nemzetköziségből fakadó erkölcsi magatartásnak kivételesen szép példáját, amely — Fábry szavaival élve —- a szükségből erényt csinált, a peremadottságból horizontot fejlesztett. „Birtokon kívül éltünk, és más népek gondjait is nyakunkba vettük. Kisebbségi magyarok voltunk, és saját sorsunkon túl izgatott azok sorsa is, akik a kisebbségi helyzetet ránk kényszerítették.“ — írja az egyik visszaemlékező sarlós, Jócsik Lajos. „Nem magunk s nemcsak népünk akartuk, többre készülődtünk: Fél-Európát megváltani“ — énekli a Sarló költője, Győry Dezső.

Erre a magas etikai szintű nemzedéki magatartásra, páratlanul önzetlen internacionalizmusra úgy kell tekintenünk, mint az egyik legértékesebb szellemi hagyományunkra, de nincs szükség arra, hogy tetszelegjünk vele, vagy platonikus módon kiéljük magunkat benne. A Két kor mezsgyéjén című könyvemben én a sarlósok kisebbségi messianizmusát — minden szépsége és értéke ellenére — olyan szabálytalan élet- és világérzésnek neveztem, amelynek szülőanyja a szorultság, kicsivé nyomorítottság volt. Ma az az elsőrendű feladatunk, hogy ebből a szorultságból jogaink kivívásával kitörjünk, és nemzeti voltunk szabadabb és teljesebb kiélése felé nyissunk utat.

A sarlós nemzedék egykori magatartásában a magyarországi magyarság számára nyújtandó példamutatás igénye is hangsúlyozottan benne volt. Erre a Fábry által „szlovenszkói küldetésinek nevezett példamutatásra szükség is és lehetőség is volt, mert egyrészt a Horthy-Magyarország antidemokratikus és soviniszta uralkodó rendszere az egymásra utalt dunai népek között a gyűlöletet szította, másrészt a polgári demokratikus Csehszlovákia szabadabb légkörében a kisebbségi magyarság nagyfokú demokratikus iskolázottságon esett, eshetett át. A megváltozott mai körülmények között természetesen nem vindikáljuk már magunknak a példamutatás igényét, de nem tagadjuk el, hogy az odaáti nemzet- és kultúrpolitika nemegyszer súlyos hiányérzeteket kelt bennünk; ugyanakkor, amikor a magyar lakossággal is bíró szomszédos szocialista országokban a nemzeti eszme egyre jelentősebb szerephez jut, a magyarországi társadalomtudományokban és művészetekben a nemzeti múlt értékeinek érthetetlenül túlhajtott revíziója, az ún. deheroízálás folyik. Mi, akik az egészséges nemzeti öntudat megteremtését és fenntartását létfontosságúnak érezzük, az ilyen kultúrpolitikai gyakorlatban vitathatatlanul az absztrakt Internacionalizmus megnyilvánulását látjuk.

Ami a csehszlovákiai magyar értelmiség 1945 utáni fejlődési körülményeit illeti, e téren lépten-nyomon a legnagyobb nehézségeket tapasztalhatjuk. Régi értelmiségünk az 1945—48 közötti jogfosztottság és azon belül főleg a kitelepítés következtében szinte teljes mértékben fölszámolódott. A „semmi talajából“ kinőtt és részben futószalagon is gyártott új értelmiségünk eddig még mennyiségi szempontból sem éri el a kívánt szintet. Egyes szakoknál teljes, vagy részleges feltöltetlenséget, másoknál nagy méretekben is megmutatkozó szellemi telítettlenséget, formális, vagy belső kvalifikálatlanságot tapasztalunk. Az értelmiségi utánpótlás biztosítása sem történik kielégítő módon; a természettudományi, technikai és közgazdasági jellegű szakoknál még mindig aránytalanul nagy a lemorzsolódás, a pedagógiai pálya viszont valóságos menedékhellyé, egyetlen biztosabbnak tartott kiúttá vált.

Az értelmiség-ellenes elfogultságáról is hírhedt dogmatizmus éveiben az értelmiség belső szervezésére és aktivizálására sokáig gondolni sem lehetett. A Sarló példájától megihletett magyar főiskolások szervezkedési kísérlete az ötvenes évek második felében rendőrségi akták tárgyává lett. Értelmiségünk közérdekű aktivitása hosszabb Ideig csak a CSEMADOK által szervezett kultúrmunkában tudott realizálódni. Meg kell jegyezni, hogy ebben az időben a CSEMADOK kultúrpolitikájában a dogmatizmus torzításai sokszor az átlagosnál nagyobb mértékben jutottak érvényre.

Attól az időtől — a hatvanas évek derekától — kezdve, hogy az értelmiség aktivizálódására országos viszonylatban nagyobb tér és lehetőség nyílott, nálunk két olyan mozgalmi forma alakult ki, melyeket korszerűnek, perspektivikusnak és példamutatónak tarthatunk. Erről a két mozgalmi formáról: — a CSEMADOK kebelén belül megindult Kazinczy nyelvművelő mozgalomról és az ifjúsági klubok mozgalmáról — a Hagyomány és fejlődés összefüggései című tanulmányomban a következőket írtam: „A Kazinczy nyelművelő mozgalom — mely főképpen a magyar nyelvterületen élő humán jellegű értelmiség aktivitására támaszkodik — arra hivatott, hogy anyanyelvűnk tisztaságát, korszerű fejlődését közüggyé tegye, és a tájainkkal összeforrott s a magyar etnikum itteni ősi gyökereit bizonyító nyelvkincset az elenyészőstül megóvja... Az Ifjúsági mozgalmi hagyományoknak, elsősorban a Sarlónak hatására kifejlődött ifjúsági klubmozgalom megfelelő koordi- 1 nálás után fontos erjesztő szerepet tölthet be, és a különböző szakok közt megoszló és szétszóródott értelmiségünk szélesebb aktivizálódásához és kulturális összefogásához egyengetheti az utat.“

Az idézetben kiemelt és a mostani előadásomban is többször hangsúlyozott értelmiségi összefogást én további életünk és nemzeti fejlődésünk szempontjából rendkívül fontosnak tartom. Azok a tágasabb jogok,, melyeket a folyamatban lévő jogrendezéstől — minden rossz előjel ellenére — várunk, csak akkor válnak valósággá, ha szellemi és nemzeti erőforrásainkat mozgósítva a gyakorlatban élni tudunk velük. Értelmiségünk — minden fogyatékossága és kiforratlansága ellenére — olyan erőt jelent, melyet nemzeti megmaradásunk, anyagi és szellemi boldogulásunk érdekében teljes mértékben ki kell használnunk. Ennek, a maga nemében úttörő jellegű találkozónak — amelyen most résztveszünk — ezt a halaszthatatlan feladatot feltétlenül meg kellene alaponzia és szerveznie.