A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-01 / 48. szám
Hogy van? voltam az erdőben, az angolok született angolnak tartottak, a franciák azt hitték, hogy valahol Normandiában láttam meg a napvilágot. senki sem kérdezett tőlem semmit. Mit jelentett a tizenkiiences? D’ou étes-vous done? You are not from Great Britain? És én, az akkor még élő Luden testvér, beszéltem nekik szülőföldemről, mely ott van valahol Európában, az északi szélesség ötvenedik foka alatt, esténként tolmács voltam köztük, mert hét nyelvet beszéltem az anyanyelvemen kívül. Fél cigaretta, tű, egy-két rőf cérna, s ami a legértékesebb, néha egy darab újságpapír vagy hír, mi történt Szmolenszk alatt, vagy az Atlanti-óceánon. Őserdő és fa, őserdő és föld. Csákány és fejsze és hajlongás. Minden japán előtt, mert Hitler megtette őket tiszteletbeli árjának Mélyen meghajoltam, mint a többiek, mert nem akartam, hogy szökési kísérlet miatt lelőjenek, mint a vöröshajú ausztráliai fiút vagy azt a kis kanadait, aki a Labrador-félszigeten született De ha a puskák nem is ugattak, nagyon gyakran ástunk sírt. lesi, ni, szám, si, go, malária, kígyók, tífusz, no meg az éhség, mert a rizs is elfogyott, mint a győzelmek. Már a fülöp-szigeti győztesekből is védekezők lettek. Vasbeton, lövészárkok és bambusz akadályok, mert már a szögesdrót is fogytán volt. üsszezárult az acélgyúrú a szigetek körül, mint négy évvel ezelőtt. Egyre lejjebb bukott a vörös napkorong a fehér selymen, majd lehanyatlott, s a kék tenger felett megjelenaz ember? tek a fehér csillagok. Hetvenet közülünk átvitték a San Jüan de la Sállá kolostorba. Földi paradicsom az őserdei élet után. Vízvezeték és szúnyogháló... 1945. február 12, dél. Az udvarra japán gyalogosok jöttek be. Vezényszó. Felkerült puskájukra a szurony. Pár szó, és a szuronyok felénk irányultak. Hosszú folyosón rohantam végig. Ozött, hajtott a rémület, megdermedt a vérem. Beszaladtam a kápolnába, becsaptam magam mögött az ajtót és ráfordítottam a kulcsot. Az oltárra áldozat kell. Hagyd feláldozni magad, Lucián, légy mártír, vértanú. Milyen gondolatai vannak ilyenkor az embernek? Ki tudja osztályozni őket? Amikor rámtörték az ajtót, ott álltam az oltár előtt, kezemben nehéz réz gyertytartó. Nippon most már nem pazarolhatott ránk hetven golyót. Kettőt vagy hármat leütöttem, áldozat kell, hát legyen áldozati Felhő takarta el a napot, sötét fátyol borult szememre, és a gyertyatartó nagyot csördült az oltár lépcsőjén. így halt meg Lucián testvér. S aztán az a nem túlságosan mély gödör, meg február harmadika, amikor a tengerészgyalogság egy tisztje Manilában leengedte az árbocról a fehér selymet a vérző napkoronggal, mert a japánoknak már nem maradt rá ideje. S a fekete utacskák, melyek a szomjas gyökerekhez vezettek, meg a rézgombok, melyek éppen maradtak ... S közben az a levél. Az amerikai katonai parancsnokság levele. Rajta nagy pecsét — a pecséten kék és fehér sávok. Apámat háromélú orosz szurony ölte meg. Engem japán. Anyámat az a levél. Tulajdonképpen ez minden. Valahol Szlovákiában új nevek kerültek a hősi halottak emlékművére. Biely József önkéntesé, aki a Fülöp-szigeteken esett el a japánok elleni harcban, nincs közöttük. Az élők gyorsan felejtenekl ford.: Nagy László Endre 0, hányszor próbáltam felelni rá, könnyedén és elfogulatlanul, behatóan, meghatva, gúnyosan, közönyösen, élesen, fenyegetően, zavartan, újszerűén eredetien, hűvösen, tréfásan és hányszor szellemesen, mert hát az embernek egyebe sincs, mint az a kis világhírneve, hogy ö egy eredeti ember, egy nemközönséges, egy társalgó. Tetszik látni nagyságos aszszonyom, mondta a barátom, engedje meg, hogy bemutassam a barátomat, a legszellemesebb ember Pesten, na most beszélj a nagyságos asszonnyal, fis a nagyságos asszony várakozó mosollyal nézett rám és így szólt: — Hogy van? Hogy vagyok? fin Istenem. Tizennyolc éves koromban Descartes-ot olvastam, a lét és nemlét problémája volt a legkisebb bajom, fis ha kérdeztek, hogy hogy vagyok, elmélyülve mondtam: — Hogy vagyok? Vagyok-e egyáltalán? Gondolkozom, hogy vagyok-e, tehát vagyok. Később, amikor megnősültem, rájöttem, ahogy abból, hogy az ember gondolkodik, legfeljebb az következtethető, hogy a felesége van — mert miből lenne feleségem, ha ő nem gondolkodna valamin, amin keresni lehet. Descartes nagy mondását azóta így látom helyesnek: A férjem gondolkodik, tehát vagyok. Magam használatára egyéb válaszokról kellett gondoskodnom. fis kipróbáltam mindent: voltam elmés, gúnyos, voltam röpke, voltam fellengző. — Köszönöm, jól — mondtam röviden. — Na, na, szó, szó — mondtam kedélyesen. — Lassan, lassan — mondtam savanyúan. — Ezer forinttal lehetne segíteni rajtam — mondtam epésen. — Egy koronáért megmondom — mondtam gorombán. — Nem tudom — mondtam rejtélyesen. — Mint szegény ember gazdag városban — eszeltem ki. Vagy: — Most nem tudom — mondtam —, de majd megtelefonálom, mihelyt engem értesítenek. — Visszafelé ugyanennyiért. Vagy ijedtemben: Horváth István Feléd Tán a hamuban fetrengő Jób hullt ily alázattal istene elé — sebeit nyalogatván, könyörögve — mint én e télesti magányomban Emléked elé ... Vágyam a neonok fagyos fénye mellett úgy tűnik mint forró, nyári árnyék s ahogy megyek a csendes szélben úgy hintem magam szerteszéjjél mint a forgó szél a port. Kis sógornőm korosztályához Miniszoknyás csipkevirág testetekkel úgy hulltatok ki ifjú karomból mint — áprilisi fagy idején — a vérvörös, zamatos bogyók... — Mint Krisztus a vargát — de ez nem volt jól. Semmi se segített. Egy nap groteszk ötletem támadt. Elhatároztam, hogy magára a kérdésre fogok felelni, ez még senkinek se jutott az eszébe. Mikor a legelső „hogy van“ eldördült, megragadtam ellenfelem kabátját és ekként nyilatkoztam: — Hogylétem összetevője több eredőre bontható, melyek némelyike még gyerekkoromra vezethető vissza. Kedélyállapotom nyilván nemcsak a körülmények hatása alatt alakult ilyenné, hanem bizonyos diszpozíciók folytak be a hatások tompítására, illetőleg élénkítésére. Valószínűleg enfiek tudható be, hogy ma oly rendkívüli benyomást gyakorolt rám nagyanyám halála, aki egy vasúti öszszeütközés alkalmával életét vesztette. Ezzel egyidejűleg arról is értesültem, hogy összes pénzemet elvesztettem a tőzsdén, most pedig alig egy félórája közölte velem orvosom, hogy néhány nap múlva baloldali gutaütést kapok. Barátom udvariasan végighallgatott, s többször résztvevőén bólintott. Majd megrázta kezem, s barátságosan tette hozzá: — Különben hogy van? Különben? Különben nagyon jól vagyok. Akik ezek után még érdeklődnek begylétemről, azokat tisztelettel értesítem, hogy beléptem a Hogylétellenörző Intézetbe, mely a sóhivatallal párhuzamosan működve, állandóan figyeli a beiratkozott előfizető hogylétét egy tartozik és egy követel rovattal: egyikbe beírja a bajokat, a másikba az örömöket, amik percről percre érik az embert, és minden félórában leszámolja az eredményt: hogylétemet. Aki ezután kédezősködik a liogylétemről, azt a megfelelő szám alatt utasítom a Hogylétemellenőrzőbe, ahol kívánatra bárkit szívesen értesítenek hogylétemről mert ők jobban tudják, ők már azt is tudják, hogy én csak hiszen azt, hogy most jól vagyok, mert még nem tudom, hogy éppen most indult el hazulról az az ember, aki egy félóra múlva kölcsön kéri tőlem azt az összeget, amit én kocsira szántam, hogy meglátogassam azt az urat, akitől kölcsön akarom kérni azt a csekélységet, amivel még segíteni lehetne rajtam. Zalabai Zsigmond Sirálysikoly Mélycsöndű kalitkába zártak. Mint közömbös bolygó, ön-törvényük útjain bolyongó emebrvilágok suhannak mellettem el. Kiáltok: sirálysikoly hasogatja a csendet, vergődik ég és föld között kénsárga kínnal ide-oda rángva. Cikcakkos útja az életem pályája.
