A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-12-01 / 48. szám

Hogy van? voltam az erdőben, az angolok született an­golnak tartottak, a franciák azt hitték, hogy valahol Normandiában láttam meg a napvilá­got. senki sem kérdezett tőlem semmit. Mit jelentett a tizenkiiences? D’ou étes-vous done? You are not from Great Britain? És én, az akkor még élő Luden testvér, be­széltem nekik szülőföldemről, mely ott van valahol Európában, az északi szélesség ötve­nedik foka alatt, esténként tolmács voltam köz­tük, mert hét nyelvet beszéltem az anyanyel­vemen kívül. Fél cigaretta, tű, egy-két rőf cérna, s ami a legértékesebb, néha egy darab újságpapír vagy hír, mi történt Szmolenszk alatt, vagy az Atlanti-óceánon. Őserdő és fa, őserdő és föld. Csákány és fej­sze és hajlongás. Minden japán előtt, mert Hit­ler megtette őket tiszteletbeli árjának Mélyen meghajoltam, mint a többiek, mert nem akartam, hogy szökési kísérlet miatt le­lőjenek, mint a vöröshajú ausztráliai fiút vagy azt a kis kanadait, aki a Labrador-félszigeten született De ha a puskák nem is ugattak, nagyon gyak­ran ástunk sírt. lesi, ni, szám, si, go, malária, kígyók, tífusz, no meg az éhség, mert a rizs is elfogyott, mint a győzelmek. Már a fülöp-szigeti győztesekből is védeke­zők lettek. Vasbeton, lövészárkok és bambusz akadályok, mert már a szögesdrót is fogytán volt. üsszezárult az acélgyúrú a szigetek körül, mint négy évvel ezelőtt. Egyre lejjebb bukott a vörös napkorong a fehér selymen, majd le­hanyatlott, s a kék tenger felett megjelen­az ember? tek a fehér csillagok. Hetvenet közülünk át­vitték a San Jüan de la Sállá kolostorba. Földi paradicsom az őserdei élet után. Vízvezeték és szúnyogháló... 1945. február 12, dél. Az udvarra japán gyalogosok jöttek be. Ve­zényszó. Felkerült puskájukra a szurony. Pár szó, és a szuronyok felénk irányultak. Hosszú folyosón rohantam végig. Ozött, hajtott a rémület, megdermedt a vérem. Besza­ladtam a kápolnába, becsaptam magam mögött az ajtót és ráfordítottam a kulcsot. Az oltárra áldozat kell. Hagyd feláldozni magad, Lucián, légy mártír, vértanú. Milyen gondolatai vannak ilyenkor az em­bernek? Ki tudja osztályozni őket? Amikor rámtörték az ajtót, ott álltam az oltár előtt, kezemben nehéz réz gyertytartó. Nippon most már nem pazarolhatott ránk hetven golyót. Kettőt vagy hármat leütöttem, áldozat kell, hát legyen áldozati Felhő takarta el a napot, sötét fátyol borult szememre, és a gyertya­tartó nagyot csördült az oltár lépcsőjén. így halt meg Lucián testvér. S aztán az a nem túlságosan mély gödör, meg február harmadika, amikor a tengerész­­gyalogság egy tisztje Manilában leengedte az árbocról a fehér selymet a vérző napkorong­gal, mert a japánoknak már nem maradt rá ideje. S a fekete utacskák, melyek a szomjas gyökerekhez vezettek, meg a rézgombok, me­lyek éppen maradtak ... S közben az a levél. Az amerikai katonai parancsnokság levele. Rajta nagy pecsét — a pecséten kék és fehér sávok. Apámat háromélú orosz szurony ölte meg. Engem japán. Anyámat az a levél. Tulajdonképpen ez minden. Valahol Szlovákiában új nevek kerültek a hősi halottak emlékművére. Biely József önkén­tesé, aki a Fülöp-szigeteken esett el a japánok elleni harcban, nincs közöttük. Az élők gyor­san felejtenekl ford.: Nagy László Endre 0, hányszor próbáltam felelni rá, könnyedén és elfogulatlanul, behatóan, meghatva, gúnyosan, közönyösen, élesen, fenyegetően, zavartan, újszerűén erede­tien, hűvösen, tréfásan és hányszor szel­lemesen, mert hát az embernek egyebe sincs, mint az a kis világhírneve, hogy ö egy eredeti ember, egy nemközönséges, egy társalgó. Tetszik látni nagyságos asz­­szonyom, mondta a barátom, engedje meg, hogy bemutassam a barátomat, a legszellemesebb ember Pesten, na most beszélj a nagyságos asszonnyal, fis a nagyságos asszony várakozó mosollyal nézett rám és így szólt: — Hogy van? Hogy vagyok? fin Istenem. Tizennyolc éves koromban Descartes-ot olvastam, a lét és nemlét problémája volt a legkisebb bajom, fis ha kérdeztek, hogy hogy vagyok, elmélyülve mondtam: — Hogy vagyok? Vagyok-e egyáltalán? Gondolkozom, hogy vagyok-e, tehát va­gyok. Később, amikor megnősültem, rájöttem, ahogy abból, hogy az ember gondolkodik, legfeljebb az következtethető, hogy a fe­lesége van — mert miből lenne felesé­gem, ha ő nem gondolkodna valamin, amin keresni lehet. Descartes nagy mon­dását azóta így látom helyesnek: A férjem gondolkodik, tehát vagyok. Magam hasz­nálatára egyéb válaszokról kellett gon­doskodnom. fis kipróbáltam mindent: vol­tam elmés, gúnyos, voltam röpke, voltam fellengző. — Köszönöm, jól — mondtam röviden. — Na, na, szó, szó — mondtam kedé­lyesen. — Lassan, lassan — mondtam sava­nyúan. — Ezer forinttal lehetne segíteni rajtam — mondtam epésen. — Egy koronáért megmondom — mondtam gorombán. — Nem tudom — mondtam rejtélye­sen. — Mint szegény ember gazdag város­ban — eszeltem ki. Vagy: — Most nem tudom — mondtam —, de majd megtelefonálom, mihelyt engem ér­tesítenek. — Visszafelé ugyanennyiért. Vagy ijedtemben: Horváth István Feléd Tán a hamuban fetrengő Jób hullt ily alázattal istene elé — sebeit nyalogatván, könyörögve — mint én e télesti magányomban Emléked elé ... Vágyam a neonok fagyos fénye mellett úgy tűnik mint forró, nyári árnyék s ahogy megyek a csendes szélben úgy hintem magam szerteszéjjél mint a forgó szél a port. Kis sógornőm korosztályához Miniszoknyás csipkevirág testetekkel úgy hulltatok ki ifjú karomból mint — áprilisi fagy idején — a vérvörös, zamatos bogyók... — Mint Krisztus a vargát — de ez nem volt jól. Semmi se segített. Egy nap groteszk öt­letem támadt. Elhatároztam, hogy magára a kérdésre fogok felelni, ez még senki­nek se jutott az eszébe. Mikor a legelső „hogy van“ eldördült, megragadtam el­lenfelem kabátját és ekként nyilatkoz­tam: — Hogylétem összetevője több eredő­re bontható, melyek némelyike még gyerekkoromra vezethető vissza. Kedély­­állapotom nyilván nemcsak a körülmé­nyek hatása alatt alakult ilyenné, hanem bizonyos diszpozíciók folytak be a hatá­sok tompítására, illetőleg élénkítésére. Valószínűleg enfiek tudható be, hogy ma oly rendkívüli benyomást gyakorolt rám nagyanyám halála, aki egy vasúti ösz­­szeütközés alkalmával életét vesztette. Ezzel egyidejűleg arról is értesültem, hogy összes pénzemet elvesztettem a tőzsdén, most pedig alig egy félórája kö­zölte velem orvosom, hogy néhány nap múlva baloldali gutaütést kapok. Barátom udvariasan végighallgatott, s többször résztvevőén bólintott. Majd meg­rázta kezem, s barátságosan tette hozzá: — Különben hogy van? Különben? Különben nagyon jól va­gyok. Akik ezek után még érdeklődnek begy­­létemről, azokat tisztelettel értesítem, hogy beléptem a Hogylétellenörző Intézetbe, mely a sóhivatallal párhuzamosan mű­ködve, állandóan figyeli a beiratkozott előfizető hogylétét egy tartozik és egy követel rovattal: egyikbe beírja a bajo­kat, a másikba az örömöket, amik perc­ről percre érik az embert, és minden fél­órában leszámolja az eredményt: hogylé­­temet. Aki ezután kédezősködik a liogy­­létemről, azt a megfelelő szám alatt uta­sítom a Hogylétemellenőrzőbe, ahol kívá­natra bárkit szívesen értesítenek hogylé­­temről mert ők jobban tudják, ők már azt is tudják, hogy én csak hiszen azt, hogy most jól vagyok, mert még nem tu­dom, hogy éppen most indult el hazul­ról az az ember, aki egy félóra múlva kölcsön kéri tőlem azt az összeget, amit én kocsira szántam, hogy meglátogassam azt az urat, akitől kölcsön akarom kérni azt a csekélységet, amivel még segíteni lehetne rajtam. Zalabai Zsigmond Sirálysikoly Mélycsöndű kalitkába zártak. Mint közömbös bolygó, ön-törvényük útjain bolyongó emebrvilágok suhannak mellettem el. Kiáltok: sirálysikoly hasogatja a csendet, vergődik ég és föld között kénsárga kínnal ide-oda rángva. Cikcakkos útja az életem pályája.

Next

/
Thumbnails
Contents