A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-01 / 48. szám
[n, a húsz esztendeje halott Lucián, üres szemgödreimmel bámulom a világot, az életet. Az én világom egyhangú és sivár, s valahová a végtelenbe veszik. Hiszen a halál nem más, mint bekapcsolódni újra az anyag örök körforgásába, melyből valaki tán akaratlanul egy pillanatra kiszakított, csak egy pillanatra, hogy érezzük ... Már nagyon régen nem fekszem. És nem is pihenek. A fülöp-szigeti esőzés áztatta először a testem, míg teljesen porrá nem lett, aztán a föld televény talaján át eljutottam a szélborzolta banánfák szomjas gyökeréhez. Csak a csontjaim maradtak még meg egy darabig. A trópusi napsugár dárdázza őket az azúros égből, Manila mellett párázik a föld, és ebben a földben még a vas is szétomlik. S a gödörben, ahová bekapartak, már Igazán nincsen semmi — csak az egyenruhám gombjai, mert ezek rézből készültek. Semmi, semmi, csak ez a nedves, fülledt éjszaka meg a szomjas gyökerek, melyek felittak és végtelen utakra indítottak el újra. Hol kezdődött az utam, melyeken eljutottam ide, amikor már nem is vagyok, ahol már nem is vagyok? Csak pár gyerekkori pajtásom, néhány közvetlen szomszéd és falucskánk öreg anyakönyve tudja, hogy Luzontól távol egy anya fiat szült. Fiút, aki nem ismerte az apját. Csak a nevét, mert az apa valahol Ukrajnában esett el, a végtelen orosz sztyeppén, ahol mindig oly sok sírgödörnek jutott hely. Sohasem láttuk egymást, és én nem is sejtettem, hogy egy új háború ugyanazt a sorsot hozza el nekem, egy szurony gyilkosán villanó hegyén. Lassan felcseperedtem. Libákat legeltettem, majd teheneket őriztem. Iskolába jártam. A felszabadulásunk ünnepén a hősihalottak emlékművénél verseket szavaltam. És az anyám? Szegény agyongyötört anyám. Az a kis darab föld emésztette fel minden erejét. Dolgozott, hogy ne haljunk éhen. Verset mondtam erről a földről és énekeltem is róla. Aztán eljött az idő, amikor a kapa kiesett reszkető kezéből, már csak a rózsafűzért bírta el. Ajka néma volt, csak a szeme kért, könyörgött, esdett irgalomért. Ha imádkozott, lábujjhegyen jártam — olyan volt szegény, mint egy megkínzott mártír, mint egy szent. — Mit csináljunk, fiacskám? — kérdezgette egyre. — Miért, édesanyám, hiszen süt a nap — válaszoltam neki csodálkozva, és ő megértette, hogy nem értek semmit. Csak sírt és összecsomagolta szegényes holmimat. Nem is sejtettem, hogy ekkor, tizenhárom éves koromban látom őt utoljára. Ott állt a gyalogjárón, ott állt akkor is, amikor a miszsziós papok magukkal vittek, és nem volt a faluban egyetlen ember, aki megvigasztalta volna. Csak a dúslombú hárs suttogott a fülébe, rázta meg zöld üstökét, mintha anyám bánata még a gyökereit Is megrendítette volna. Az első búcsúzás, az első vonat, és pár nap múlva Franciaországban voltam. Az első pad és az első idegen szavak. Azt hittem, sohasem tanulom meg őket. Minden rettenetesen, ijesztően idegen volt. Már nem voltam a régi élénk, örökké vidám kisfiú. Olyan voltam, mint a kiszikkadt föld. Mint a facsemete, melynek elvágták a gyökereit. És minden este láttam távolban zokogó, szenvedő édasanyámat. Azután a könnyek is felszáradtak, a sóhajok is elfogytak. A franciaországi Le Rancher csak ideiglenes otthonom volt. Azután megláttam a kikötőt, a hajókat s a tengert, amit oly sokáig a világ végének tartottak. Áthajóztam a Gibraltári-szoroson, Heraklész oszlopai között, azúrkék hullámokon ringatta a tenger a történelmet, az évezredeket. A bronzarcú Lesseps ott állt szétterpesztett lábbal a Szuezi-csatorna bejáratánál. Ceylon szigetén kötött ki a hajónk. Ceylon szigetén. Colombo. Újra iskola és iskolapadok. Missziós iskola. Angolul érettségiztem. Ez volt a negyedik nyelv, amit megtanultam. Kabátomon nem volt színes szalag, sem nefelejcs-csokor mint otthon az érettségizőknak. Csendes imát mormolok este, miközben odakünn a kabócák fújják végnélküli szimfóniájukat, s levelet írok édesanyámnak. Egészséges vagyok. Jól tanulok. Szabad időmben hegedülök és sportolok. Majd csak eljön az az idő is, amikor hazamehetek. Itt mindenki szeret. Mellékelem a fényképemet és sokszor csókolom, édesanyám. Berámázott képem az ágya fölé tette, hogy ne érezze annyira egyedül magát. Ott álltam fekete ruhámban, kisfiúsra nyírva, mint amikor még a libákat legeltettem. Mosolyogtam rá és ő... szüntelenül várt engem. Én, aki már húsz éve halott vagyok, visszatekintek az utamra. Kelet felé vezetett Hátsó- Indiába, Penangba és azután még tovább keletre, a Fülöp-szigetekre, ahol nyolc órával korábban köszönt be a hajnal, mint nálunk, a Kárpátok alatt. S itt felkapott a vihar. Nem égiháború volt. Két világ csapott össze a Csendes- és az Indiai-óceán vizein, dörögtek, tüzet okádtak a fegyverek. Felkeltek sírjukból a kegyetlen szamurájok és kardjukat átadták unokáiknak. Menj és halj meg, parancsolja az apa, menj és ne térj vissza, parancsolja az anya, azt akarjuk, hogy a menyországban legyen a fiunk. Élő, dobbanószívű halál-torpedók a tengeren. Az égen kamikadzék, öngyilkos pilóták, kiket az ég szelének neveztek el. S a fiatalok szemébe kacagtak a halálnak, mert így parancsolta az ősi japán hit. Európában európaiak egymás ellen emeltek fegyvert, de itt a Csendes-óceán térségében milyen tragédia-játszódott lel Itt nemcsak két eszme küzdött egymással, hanem két kultúra, két civilizáció, kétféle felfogása a világnak, az életnek és a halálnak. A holt szamurájok feltámasztott eszméinek zászlaja alatt indítottak harcot a japánok a négy világtáj ellen ősi isteneik és Hirohito császár nagyobb dicsőségére. Mit csinálsz, Lucián testvér? Semmit sem kell tenned. Csak tanítsd tovább a csokoládészínű csemetéket ködös Albion nyelvén írni, olvasni, rajzolni, számolni. Egyedül vagy itt. Több ezer kilométeres körzetben VLADIMIR FERKO nincsen egyetlen honfitársad sem, sem jót — sem rosszat nem mondhatnak rólad. De már ősidők óta megismétlődnek azok a sorsdöntő pillanatok, amikor a férfi megkérdi önmagát. És erre a kérdésre felelni kell. A trópusi eső elől elbújhatsz, a tűző napsugarak elől az árnyékba menekülhetsz, ha a kabócákat nem akarod hallani, betömheted a füled, de a kérdés s a válasz elől nem menekülhetsz. Türelmesen vár a kérdés, várja a választ még akkor is, ha nem vagy a honfitársaid között. Mit tehetsz? Sírtak a gyerekek, sírtam én is. Fekete reverendám a szekrényben maradt, és először éreztem bőrömön durva érintését a katonaruhának, mely oly nagyképűen uniformizálja s megnyomorítja az embereket. Oj világ volt ez. A totális férfiak világa. Bár sokan az ellenkezőjét állítják, de bizony mondom, nem volt közöttünk egyetlenegy sem, aki önként beleült volna egy egyszemélyes repülőgépbe, hogy egyenesen a mennybe röppenjen. Nálunk nem voltak szamuráj-unokák. Én is élni akartam. Élni, valahogy átélni ezt a szörnyű emberkavarta vihart. Nem belesodródni örvényébe, ahol minden mindent, mindenki mindenkit elpusztít, megöl. És aztán... ha ismét kisüt a nap, egy napon hajóra ülök majd, felbúgnak a hajószirénák, a hajó áthalad Ázsia és Afrika között. És aztán megérkezem majd a falumba és azt mondom: megjöttem, édesanyám. Messze volt ez a nap, csak egy távoli álom. Nippon ujjongott. A szamuráj tábornokok tervei mindig sikerültek, a háborús gépezet kerekei egy svájci óra pontosságával működtek. Acélgyűrű fogta körül a szigeteket, fölülről pedig először bombát szórtak, majd selyem ejőernyőket. Elfoglalták a szigeteket, kitűzték a lobogót, fehér selymén lángolt a vörös napkorong. Csakhogy a Manilai-öbölben volt még egy sziget, Corregidor, ahol volt elég acél és volt elég férfi. Egy sziget, mely nem gondolt a megadásra. 1941 december. Esős évszak. Milyen kicsi lett a világ. Az erőd betonfalán kopogott az eső és az acél, egyfelől az eső — s minden oldalról az acél. Éjjel-nappal zuhogott az eső s a bombaáradat. Törte-zúzta a betont és a férfiak lelkierejét. Nippon nem tűrte, hogy valahol a Manilai-übölben egy jelentéktelen sziget ellenszegüljön az isteni császár akaratának. Nem, ezt nem engedhette meg. Nem is volt rendes kiképzésem. Csati segédszolgálatosnak hívtak be. De voltak pillanatok, amikor a lőrésnél nem volt ember. Amikor nem volt rá idő, hogy sebeket kötözzünk, hogy a sebesültek életének megmentésével törődjünk. Csak félrelöktük a haldoklót, és tovább szórtuk az ólomdarazsak halálos rajait az ellenség felé. S ha egy időre elült a csatazaj, a többiek egy pillanatra megfeledkeztek mindenről, de én megkérdeztem magamtól: Ki ellen harcolsz te? Ismeretlen embereket gyilkolsz. Sohasem láttad őket. Ne öljl És ott volt a tudat, hogy nem tehetek semmi mást. Malájok, angolok, franciák, filippínók, amerikaiak, indiánok és én. Felvirradt 1942. május 6-nak napja. Mi volt ez? Valamilyen istenség tiszteletére robbant fel ez a hatalmas rakéta? Tűzijátékot rendeztek? Az áldozati oltáron a vér édeskés szaga keveredett a kén' bűzével. Gonosz lángok csaptak fel. Borzalmas jajkiáltások és szörnyű, fejveszett menekülés, a győztesek vad diadalüvöltése és a mi hiábavaló védekezésünk. És aztán már csak a rettegés az utolsó ítélettől. Kürt sem harsant, csak Manila szirénái bődültek fel. lesi ni szám si go Go annyi, mint öt. Akire go-t mondtak, kilépett a sorból és puska tussal az udvar falához lökdösték. Az ólomdarazsak átütötték a mellkast és a szemüveges őrmester nyugodtan számolt tovább: lesi, ni, szám, si go... Énrám az icsi jutott... Ott maradtam a sorban. Ki akarta rajtam kívül, hogy életben maradjak? Néha pár pillanatig szerencsésnek éreztem magam, máskor meg szenvedtem, kínlódtam, hogy én kimaradtam. Ügy éreztem, adósa vagyok a halottaknak. Hogyan tudom ezt kiegyenlíteni velük valaha? Mit tehet az ember halott barátjáért? Nézzen a szemébe, melybe belefagyott a mindentudás vagy a csodálkozás, lezárni a mozdulatlan szemhéjakat, hogy többé ne lássa a világ rémségeit. Ássa meg az ember halott barátja sírját. Valamikor régen az édesanyámmal kiástunk egy szilvafát, azóta nem volt csákány a kezemben. lesi, ni, szám, si, go — számoltam, és a sírgödör egyre mélyebb lett, icsi, ni, szám, si, go — számol a kis őrmester — isten veletek, barátaim. Corregidor fölött a fehér selymen ott lángolt a vörös napokorong, amikor a fogolytáborba vittek bennünket. Megfeletkeztünk halott bajtársaiflkról. Az élők nagyon gyorsan felejtenek. A gólyák mellettem repültek el, a szuronyok is elkerültek, oda hulltak a bombák, ahol én nem voltam, a háborúnak egyszer vége lesz, Corregidor fölött más nap ragyog majd, s én hajóra szállók a manilai kikötőben, ahol már nem lesz egyetlen akna sem. Mert nem minden hajót süllyesztenek a tenger mélyére az ég szelének fiai. Hol az a hajó? Katonákat szállít? Vagy még csak most készítik? Nem süllyesztik el mindegyiket. Egyetlen háborúban sem süllyedt el minden hajó. Az őserdő levegője nedves, a fa kemény, a fejszék és fűrészek életlenek, de mindez így együtt nagyon is szép, mert mégiscsak élek. Ég a tenyerem, izmaim sajognak, láz gyötri a testem, de a lelkem egészséges, munka után idegen nyelvekre tanítom a barátaimat. Egy kis rizs, pár szelet kétszersült és néhanéha egy kis szaké, ha a japánok valami győzelmet arattak. Akkor már nem voltam Lucien testvér. A nevem egy szám volt csupán — 319, és még egy számom volt, a tizenkilences. Ez jelen- _ tette a nemzetiségemet. Amíg a fiúkkal együtt lZ Mennyit ér
