A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-17 / 46. szám
i Vngkiralylnlól Kiről vlehotálg Minden héten szeretetteljes kíváncsisággal lapozgatva a Hét legújabb számát, mindig akad számomra érdekes olvasnivaló, érdemes újdonság. Az olyan cikkeket, amelyek a mai Szlovákiával, különösen pedig a szlovákiai magyarság mindennapjával ioglalkoznak, még nagyobb figyelemmel olvasom. Szóljon az akár városról, akár kis faluról. így került kezembe a minap Zs. Nagy Lajos kedves fiatal kollégám tanulságos írása, az „Ősztől őszig“ című. Ilyetén jelentések olvastán azonnal felébred az emberben- az örökké benne szunnyadó néprajzos, történész, szociológus. Ezúttal történész-bensőm jelentkezett a cikk egy mondatával kapcsolatban, s legyen Is szabad elmondanom a hozzáfűzendőket. Vágkirályfáról van szó. Közelebbről pedig ama bizonyos mondáról, amely a vágkirályfai fa alatt üldögélő „valami király“, a megkérdőjelezett Mátyás emlékezetét Idézi. Régi pör ez bizony. Királyok és fejedelmek népszerűségi pőre; sőt, szűkítve a kört, főképpen Mátyás király és II. Rákóczi Ferenc pőre. Állandóan nyert történelmi pőre a halhatatlanságért, a nép szeretettéért; noha maguk az alperesek, halóporukban, már aligha tudnak róla. A nép, kit szeret, szívébe fogadja s a szívbefogadottat mesebeli, vágyálombeli tulajdonságokkal ruházza fel, sőt olyan tetteket is tulajdonít egyiknek-másiknak, amiket — mert kedvesek a visszaemlékező előtt — nem is ők követtek el, de elkövethettek volna. Hogy ne elméletben szóljunk: az idők folyamán Igazságos Mátyás királyt az anekdotakincs oly gazdag füzérével vonták körül, Rákóczit annyi vágyódással emlegették, hogy nem két, hanem tizenkét uralkodó dicsfénye is kitelne belőle. Ha mindazok a források, amelyek mellett Mátyás király vadászfáradalmait kipihenni üldögélt, összeomolnának, vizük bősége felérne a Dunáéval. Ha mindazok a fák, amelyeknek lombsátora Rákóczi fejedelem fölé borult, megelevenednének, egy erdő is kitelne belőlük. így vagyunk Vágkirályfával_s a megannyi Királykát nevű helységgel Is. Örvend az ember, hogy Vágkiráiyfán még ma is él monda a nép ajkán Mátyás királyról — hacsak csökevényesen és bizonytalanul is —, de még nagyobb lenne a „tudományos öröm“, ha ezeket a mondákat, meséket, hagyományokat mai formájukban is összegyűjtenék. Mert a monda szövege mindig alakul. És a monda mellé odahelyeznénk a történelmi valóságot is, ebben az esetben a Királyfa név hiteles eredetét. Mert a kettő itt sem egyezik. Fusson a monda a valósággal együtt s így legyen kerek egésszé. Sajnos, ie kell hántanunk a mese köntösét Királyfáról is. Nem üldögélt fái alatt király. A falvak nevének végén levő „fa“ (Mizserfa, Dénesfa, Király fa) jelentése kettős. Elsőül s főként a „falu“, a „falva“ rövidülése a tulajdonos nevéhez fűzötten: Dénes faluja, Király faluja, Farkas falva. A Rimaszombattal határos Tamásfala például Széchy Tamás faluja volt. Az ilyetén elnevezés igen gyakori a középkori, különösen Árpád-korabeli falvaknál. Vágkirályfa eredetileg királyi birtok volt, amely 1250 körül kapta első templomát, majd IV. Béla nemsokára el is ajándékozta a túród prépostságnak; de a falu neve, régi birtokosához való emlékeztetője megmaradt mindmáig. Idővel a „Vág“ került hozzá jelzőül, mert sok volt már a Királyfa az országban. A Királymező, Királykút, Királyrét, Királyforrás, Királyhegy is hajdani birtokost jelez, noha való, hogy néha valóban pihent itt egy-egy főúr vagy király a megjelölt forrás, vagy fa közelében. A szeretet azonban túléli a népszerű fejedelmet. A Nógrád megyei Romhány határában például áll egy gyönyörű törökmogyorófa. Ma Rákóczi fájának hívják, a monda szerint alatta ült Rákóczi, amikor a romhányi csatát figyelte, 1710-ben. Csak ott van az „elírás“, hogy a fa mindössze 150 éves, a csata pedig 258 éve zajlott le . . . A Hét társadalompolitikai melléklete 46. Felelő« szerkesztő: Mács József Kurucz Sándor felvétele A „fa“ végződés — másodikul — nemcsak falut, hanem valóban fát is jelent. Irtásfát, határfát. Mikefa: Mike fája, Mike erdeje volt. A XIII— XIV. században alakult irtványközségek nevében a „fája“, „vágása“ valamint szlovák községekben a „lehota“ végződések erről beszélnek. A vágás az erdőben a falu határa számára kijelölt terület volt: Szepes megyében ilyenek pl. Jakabvágása, Frigyesvágása. Lehota rokon vele. jelentése ma főképp: határidő ugyan, a középkorban azonban olyan új alapítású helyet jelentett, amelynek lakói az adózás alól fel voltak mentve bizonyos ideig. Elöljárójuk pedig a soltész volt. (Eredetileg a német települések Scliultheiss elnevezésű községi bírója). Abalehota, Prőnalehota: az Abák, a Prónayak határirtása. Királylehota királyi birtokon alakult. Feketelehotán az erdő sötét színe jelezte a települést. Sőt, még a soltészról magáról is neveztek el falut, a gömöri Soltészkát. De térjünk vissza ismét Vágkirályfa nevéhez. Vágkirályfa — nem lévén irtásos terület*— nevében nem fa, hanem falu volt. A nép emlékezete azonban véges. Egy idő múlva csak egy-egy név, egy-egy emlékezés marad meg benne, s ezek aztán összekeverednek. A hálás utókor tévesen etimologizál s a könnyebb ellenállás irányában magyaráz. A könnyebb ellenállás itt a mese lehetősége. Érdemes ezeket a mondákat, meséket összegyűjteni ma is. Egyfelől avégett, hogy élnek-e még egyáltalán a régmúlt kiválóságok a nép ajkán, másfelől pedig hogyan alakultak, szépültek, vagy torzultak a köztudatban. Ugyanakkor érdekes volna a magyar és a szlovák nép ajkán még ma is élő mondákat, egymással összehasonlítani. A kettő néha ugyanis sok esetben érdekesen egyezik, mint például a Királyhegyet látogató s ott hat tojást megevő Mátyás király mondájában, másfelől pedig homlokegyenest eltér egymástól, miközben való tény, emlék, tudat, képzelet keveredik össze a múlt mindent megszépítő fátyola alatt az időben. Ez arról jut eszembe, hogy újabban Csák Máté kora s élete után kutatgatván, két, egymással merőben ellentétes történelmi szemlélet vizsgálója s hallója lehettem. Róbert Károly nagy ellenfele, a dölyfös trencséni várúr, a Mátyusföld birtokosa, a magyar történőiéül egyik leggőgösebb, legharciasabb, leg kiszámíthatatlanabb, legharácsolóbb oligarchiája volt. Élt benne sok szép emberi tulajdonság is, amelyet azonban többszöri pártiltése, pénzszerző vágya alaposan elhomályosított. Tavaly, a trencséni vár „Szerelemkút“-jánál hallgatva azonban a róla szóló meséket, jegyezvén az emlékezést, egy egészen más történelmi alak képe bontakozott ki előttem: a kedélyes, népét okkal s joggal szerető apa, a trencséni, nyitrai néphez barátságos, gondos atyuska képe. Ahogy a hálás szlovák nép emlékezetében — s a mindent megszépítő messzeségben — .megmaradt. Melyik az igazabb kép? Nyilván mindkettő. Szemlélet, emlékezet, hála vagy bosszú kérdése. Ez azonban arra is bizonyság: a két nép történelme jóban-rosszban mennyire összeforrott. Íme, ennyi minden jut az ember eszébe, ha azt olvassa, hogy Vágkírályfa egy bizonyos fája alatt — tölgy? fűz? éger? — igazságos Mátyás király, álruhában vadászgatva, pihenőre dőlt, vagy bírói napot tartva, üldögélt. Hanem azt a királyfai mesét, ha töredékeiben is, jó lenne lejegyezni. Ha még tudja valaki. 9 SZOM B A TU Y VIKTOR
