A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-10 / 45. szám
MJ. ii.Luleáé Ne szóljunk Sötét hegyek, szent némaság, a mindenség most csupa illat, halkan lépkedj az úton át, ne beszéljünk. Levél sem rezdül fent. a fán, hallgat a fű, a hűs patak, az álmodó felhő megáll, mi se szóljunk. A legszebb az a szerelem, amely a csendet megtalálja, s a kéz egy másik kézre lel, átfogja forrón. De elárulja pillantásod, csacsognál kedvesem megint, elűzöd lám a némaságot s a halk szerelmet. versei : Farkas A farkasvacokról kifelé, a gyepre kergette vad vére. Pusztulni örökre. Szülőodújától mérföldekre vágott. Hol megtért, hol megint járta a tanyákat. Odúért, csordáért marakodott százszor. Vércsöppek fakadtak varas horpaszáról. ősi eb-testvére dühödten csaholta, s kétlábú bestiák űzték a vadonba. Nem fáj már a kín. De felsajog a seb még, mit a vártán ütött rajta annyi testvér. Megküzdötte harcát. A faj tovább élhet. Az örök ég alatt zúg a farkas-ének. Mégegyszer a gyepre. Üvöltve virrasztva. Kóbor ordas-kölykök: nőjetek csak nagyra. Te meg én Nem láttuk egymást sohasem. Te meg én nem ábrándoztunk egymás szemén. Nem fogtunk kezet sohasem, Te meg én: mégis összefűz gyűrünk, a remény. Nem árultuk el nevünket sohasem. Te meg éri! Elemér? Iván? Olga vagy Irén? Örök nő vagyunk s örök férfi. Te meg én. Összeforrunk-e még egymás szívén? * Ballada Fehér bimbó félálomban, ajkam az ajkadon lángra lobban. Mély a szeme és mint az éj, sötét, jaj, emberek, segítség, itt a vég. Szürke északi alkony ragyog. Hűtlen vagy? Én is hűtlen vagyok. Vörös az égbolt, bosszút, vért kiált. Hogy ezt nem tudtuk hamarább. — Hát akkor jól figyelj, de ne szólj közbe. Ha közbeszólsz, magam is összezavarom, és nem lesz semmi értelme. — Nem fogok közbeszólni — ígértem meg —, tessék, mesélj. — Mi kaptunk a mamával egy olyan cédulát, és a mama megmutatta egy bácsinak. A bácsi autóba ültetett bennünket, és elvitt egy nagy-nagy zöld rétre. Bár nem egészen zöld volt. Inkább sárga. Szóval sárgazöld volt. És hófehér felhők úsztak felette, akárcsak most. És akkor odajött egy másik bácsi, mama átadta neki a cédulát, és a bácsi azt kérdezte tőlem: „Mit nézel ott fenn? Tetszenek a felhők?“ És én azt mondtam: „Nagyon!“ És akkor beültünk egy karosszékbe, és egyszer csak látom, hogy ott úsznak mellettünk a felhők, csak éppen nem lehet megfogni őket. És a felhők, akár a fehér báránykák, körben sétáltak, az ég pedig gyönyörű kék, mint tavasszal. Hát látom ám, egyszerre igazi barikák lettek, és a földön sétálnak, sok-sok bárány, és pásztor terelgeti őket, mama megmutatta nekem a pásztort. És aztán mindnyájan eltűntek, és akkor tél lett körülöttünk. Körös-körül nagy hegyek, hó borít mindent: amerre nézett csupa hó, akár a fenyőfán. Kicsit megijedtem, de a mama azt mondta: >tUgyan, már ne félj. Nem fázol?“ — Azt feleltem: „Nem, nem fázom“ — pedig szörnyen féltem és fáztam is. Egyszer csak megláttam a tengert. Öriási víz volt. Csak tenger, semmi más. Akkor nevettem és nagyon örültem. Azt mondtam a mamának. *,Most olyanok vagyunk, mint a halak;“ És a tenger egyszer csak lábbal felfelé fordult, és aztán már nem láttam a tengert. Helyette apró hegyeket láttam, s rajtuk aranyszínű, piros, sárga meg zöld erdőt, olyant, mint ősszel a nyaralóhelyen. Sok-sok erdő — és egy fia nyuszi sincsen benne. Megkérdeztem- „Mama, de hát hol vannak a nyuszik?“ Mama azt felelte: „Elmentek vendégségbe“. Csakhogy ez nem igaz, nem mehettek mindnyájan vendégségbe. „Nem akarnak beszélgetni veled — mondta a mama, — mert butaságokat kérdezel.“ — „No, ha ők nem akarnak beszélgetni — mondtam én erre —, én se törődöm velük. Unatkozom, városba akarok menni.“ A mamám nevetett: „Tüstént városban leszel". Csakugyan, honnan tud mindent a mama? Egyszer csak városban vagyunk. Sok ház, nagyobbacska folyó, aztán zöld — nem: sárgászöld rét, és mi megyünk a réten. Meleg volt, mint nyáron. Szomjas voltam, sárga fagylaltot kaptam. Nem Is tudtam mind elszopogatni, és el akartam tenni emlékbe. Igen ám, de a fagylalt elolvadt a po»3 hárkában, és nem maradt belőle semmi. Fagylaltot nem lehet eltenni emlékbe. Nem szereti, ha elteszik... És akkor nagyonnagyon elfáradtam és elaludtam. Amikor felébredtem, látom ám, hogy otthon vagyok. És minden olyan, mint azelőtt. És a mamám is ott van. És a papa már hazajött a munkából. És olyan mulatságos, mindketten teáznak ... Szép mesét tudok? Tetszik neked? — Tetszik — feleltem. — És neked? — Nekem is nagyon tetszik! — Csak egyvalamit nem értek. Azt nem értem, miféle cédulát mutatott anyukád a bácsinak? — Mindjárt megmutatom neked — mondta Ljoszik, de aztán gondolkozott egy kicsit és hozzátette: — Sajnos, nem tudom megmutatni. Nem tudom, hol tartja a mamám. Eldugta ... Várj egy kicsit. Nemsokára visszajön a mama a postáról. A mama csakugyan megérkezett nemsokára. A kislány odaszaladt hozzá, és azt kiabálta: — Mama, mama, hol van az a cédula? « Édesanyja mondott neki valamit, mire Ljoszik beszaladt a házba, mamája pedig odajött hozzám: — Nem zavarta nagyon a kislány? — Egyáltalán nem zavart, sőt mesét is mondott... — Pedig nem szereti a mesét, mit mesélt? — A varázscéduláról szólt. — Á! — mondja Ljoszik mamája. — Mindjárt kihozza Önnek azt a cédulát. — Nagyon érdekes dolgokat talált ki a gyerek — jegyeztem meg. — Bizonyára író lesz belőle, ha felnő. — Ez nem kitalálás — mondja Ljoszik mamája. — Hogyhogy? Hát a tenger a felhők, hegyek, városok? ... — Ez bizony nem kitalálás — ismételte nevetve. — Tavaly Tbilisziből Moszkvába utaztunk vele repülőgépen. Hét óra alatt odaértünk, gyorsan mentünk, nemde? Tenger és hegyek felett repültünk, és nagyon tetszett neki az út. Azóta csak erről mesél. Ljoszik kifulladva jött vissza, és átadta nekem a cédulát. A cédulára kékszínű repülőgépet rajzoltak, és ez állt rajta: „Utasjegy a tbiliszi repülőtértől a moszkvai repülőtérig. Polgári Légiforgalmi Hivatal.“ Hát ilyen volt ez a kislány, és én mindössze annyit tudtam róla, hogy Ljosziknak hívják, többet semmit. Akkortól fogva mély tisztelettel tekintettem Ljoszikra, és többé nem meséltem neki olyan meséket, amilyeneket nem szeret. Kadványi Ervin fordítása Dénes György fordításai
