A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-14 / 28. szám
Nem tudom, ki vagy ... Amikor a könyvüzlet kirakatát néztem, elsiettél mellettem, s valami kényszeritett rá, hogy utánad forduljak ... Percekig néztem elmerülten a kirakatot és közben fejszámolást végeztem, mennyibe is kerülne, ha karácsonyra meglepném magamat könyvvel... Mert ugyan ki mástól kaphatok ajándékot, mint saját magamtól? így van ez, mióta egyedül vagyokl Addig, amíg családos ember voltam, nem volt miből meglepni magam vagy a páromat... S azóta, talán már lenne miből, de kit ajándékozzak meg én?... És ki ajándékozzon meg engem?... Talán csak akkor fordultam volna meg ilyen hirtelen, ha autó fékez le mellettem, vagy a tetőről lecsúszik az olvadó hó... Igen, a hó... Mert már tél van, pár nap múlva karácsony... Csak egy pillanatig láttalak, mert már el is tűntél a járókelők áradatában __Dfe ez a pillanat is elég volt. Éreztem, hogy utánad kell mennem. De olyan sok ember van ilyenkor az utcán: Nők, akik egy estére hímet akarnak fogni maguknak. Férfiak, akik egy éjszakára el akarnak feledkezni minden gondjukról és most párt keresnek a feledéshez. Nős emberek, akik sietnek haza, mert otthon vár rájuk a feleség. Nős emberek, akik éppen azért nem sietnek haza, mert örülnek, ha nem látják a feleségüket. S ugyanilyen asszonyok ... Sok apró kis akarat, energiarezgés: Találni valakit, aki egy vacsorát fizet. Akitől legalább annyit kapok, hogy a ruháimat kihozhassam a tisztítóból. Találni valakit, aki más, mint az asszony. Találni valakit, aki nem hozakodik elő apró-cseprő bajaival. Hiába gyorsítottam meg a lépteim, mindig utamba került valaki, mindig kerülgetnem kellett apró gyerekeket, lassan tipegő öregeket, andalgő párokat, unatkozó felnőtteket. Már azt hittem, hogy eltűntél a tömegben, amikor felvillant újra a kontyod. Olyan ismerős volt az a konty ... Olyan ismerős volt a kabátod és rajta a prémgallér. Olyan ismerős volt a járásod, a testtartásod. És mégsem voltam biztos a dolgomban. Hiszen már évek óta nem láttuk egymást. Mióta a bíróságon kimondták a válást... S akkor nem tartottad magad ilyen egyenesen, amikor utoljára kezet fogtunk. Könnyes volt a szemed, idegesen harapdáltad a szád szélét. Gyorsan hátat fordítottál és magamra hagytál. Olyan fáradt, olyan öreges volt a járásod, pedig akkor még jóval innét voltál a harmincon. S most olyan a járásod, mint tíz évvel ezelőtt. Gyorsan, fiatalosan, rugalmasan lépkedsz, mint lánykorodban. Vajon milyen lehet az arcod? Nyomot hagytak rajtad a 4 nélkülem elsuhanó évek? Maradt a szemedben valamilyen árnyéka a múltnak? Talán tíz lépéssel vagy előttem és nem érzed meg a tekintetem? Valamikor nagyon érzékeny voltál erre. Hát igen, az idő és az élet sok mindent lekoptat rólunk, ellop belőlünk, amiért kár ... Valamikor vadásztam, és számtalanszor megfigyeltem, hogy a vad mennyire érzékeny, megérzi a gondolathullámokat, még mielőtt a kúszás okozta zörejt meghallaná, vagy megszimatolná a vadászt. Tapasztalatból tudom, hogy ha egészen közelről akarom leadni a lövést, mindenre szabad gondolnom, csak a megközelítendő vadra nem. A nőknél éppen ellenkező a helyzet, velük szemben az ember nem akarja eltitkolni a szándékát, és ők ezt nagyon hamar megérzik szavak, vallomások nélkül is. Te is megérezted, pedig aludtál a vonaton. S felébredtél arra, hogy bámullak. Hogy lehet, hogy , most nem érzed meg a közelségem? Vagy láttál a kirakat előtt és nem akarsz velem találkozni? Lehet... Tudod, hogy mindkettőnket felkavarna ez a váratlan találkozás. Pedig találkozhatunk bármikor. Egy városban élünk, és Pozsony nem világváros. Számtalanszor tapasztaltam, hogy nagyon is kicsi. De te is, én is kerültük azokat a helyeket, ahol találkozhattunk volna. Ennyi év után ... S ahogy így hátulról nézlek, egyáltalán nem öregedtél meg. Ez nem akar bók lenni, ez az igazság! Hallottam, hogy férjhezmentél. Jól kereső ügyvédhez. (Én kezdő írócska és állástalan tanár voltam, amikor találkoztunk. S azt sem titkoltam el, hogy hamarosan rács mögé tesznek, mert eljárt a szám. Nem érdekből lettél a feleségem.) Másodszor már érdekből mentél férjhez? Kontyos szépasszony, megálltál a drogéria előtt, valamit néztél, azután bementéi az üzletbe. Én is megálltam és bebámultam a kirakatüvegen keresztül. Láttam, hogy a piperecikkek között válogatsz, valami rúzst próbáltál ki a kezeden. Ekkor pilantottál fel és megláttál te is. Hirtelen lesütötted a szemed, de nem bírtad sokáig, újra felnéztél. S mintha valami meleg, baráti fény villant volna meg a szemedben. S a mosoly, a mosolyod is a régi volt. Nem, egyáltalán nem öregszel! Gondolkozás nélkül benyitottam az üzletbe. Pár lépés és már a hátad mögött álltam: — Szervusz, Kicsi! — Szervusz, miért jöttél utánam? — kérdezted, de nem szemrehányást éreztem a hangodban, hanem valami felvibráló kedvességet... — Csak... Látni akartalak. Már olyan régen nem találkoztunk, nem beszélgettünk. — Nincs miről. Mi már mindent elmondtunk egymásnak nagyon régen. Olyan régen, hogy már mindenről meg is feledkeztem ... — Lett volna rá okod. És mégsem hiszem el! — Kinőttem már az érzelgősségből. — Nem látszik meg rajtad. De miért ez az ellenséges hang? Valamikor azt mondtuk, hogy azért barátok lehetünk. — Akkor még nem ismertem az életet. — Most már ismered? — Most már tudom, hogy nem lehetek a volt férjem barátja, mert... — Mert... mert férjhezmentél? — Lehet. De nemcsak azért. Nem akarom, hogy kinevessenek. Nem akarom, hogy kinevess. Hogy kinevessem saját magam. Ezért! Érted? — Szeretném érteni. Sző nélkül a pénztárhoz mentél és fizettél, de nem mentél ki az ajtón. Megfordultál és lassan, higgadtan azt mondtad. — Ne gyere velem. Semmi értelme. Különben is sietnem kell haza. Vár a férjem. — Én évek óta várok erre a találkozásra. 10