A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-07-14 / 28. szám

Nem tudom, ki vagy ... Amikor a könyvüzlet kirakatát néztem, el­siettél mellettem, s valami kény­­szeritett rá, hogy utánad fordul­jak ... Percekig néztem elmerülten a kirakatot és közben fejszámolást végeztem, mennyibe is kerülne, ha karácsonyra meglepném magamat könyvvel... Mert ugyan ki más­tól kaphatok ajándékot, mint saját magamtól? így van ez, mióta egyedül va­­gyokl Addig, amíg családos ember vol­tam, nem volt miből meglepni ma­gam vagy a páromat... S azóta, talán már lenne miből, de kit aján­dékozzak meg én?... És ki aján­dékozzon meg engem?... Talán csak akkor fordultam vol­na meg ilyen hirtelen, ha autó fékez le mellettem, vagy a tetőről lecsúszik az olvadó hó... Igen, a hó... Mert már tél van, pár nap múlva karácsony... Csak egy pillanatig láttalak, mert már el is tűntél a járókelők ára­datában __Dfe ez a pillanat is elég volt. Éreztem, hogy utánad kell mennem. De olyan sok ember van ilyenkor az utcán: Nők, akik egy estére hímet akar­nak fogni maguknak. Férfiak, akik egy éjszakára el akarnak feledkezni minden gond­jukról és most párt keresnek a feledéshez. Nős emberek, akik sietnek haza, mert otthon vár rájuk a feleség. Nős emberek, akik éppen azért nem sietnek haza, mert örülnek, ha nem látják a feleségüket. S ugyanilyen asszonyok ... Sok apró kis akarat, energia­rezgés: Találni valakit, aki egy vacsorát fizet. Akitől legalább annyit kapok, hogy a ruháimat kihozhassam a tisztítóból. Találni valakit, aki más, mint az asszony. Találni valakit, aki nem hozakodik elő apró-cseprő bajaival. Hiába gyorsítottam meg a lép­teim, mindig utamba került va­laki, mindig kerülgetnem kellett apró gyerekeket, lassan tipegő öre­geket, andalgő párokat, unatkozó felnőtteket. Már azt hittem, hogy eltűntél a tömegben, amikor fel­villant újra a kontyod. Olyan ismerős volt az a konty ... Olyan ismerős volt a kabátod és rajta a prémgallér. Olyan ismerős volt a járásod, a testtartásod. És mégsem voltam biztos a dol­gomban. Hiszen már évek óta nem láttuk egymást. Mióta a bíróságon ki­mondták a válást... S akkor nem tartottad magad ilyen egyenesen, amikor utoljára kezet fogtunk. Könnyes volt a szemed, idegesen harapdáltad a szád szélét. Gyor­san hátat fordítottál és magamra hagytál. Olyan fáradt, olyan öreges volt a járásod, pedig akkor még jóval innét voltál a harmincon. S most olyan a járásod, mint tíz évvel ezelőtt. Gyorsan, fiatalosan, rugalmasan lépkedsz, mint lánykorodban. Va­jon milyen lehet az arcod? Nyo­mot hagytak rajtad a 4 nélkülem elsuhanó évek? Maradt a szemed­ben valamilyen árnyéka a múlt­nak? Talán tíz lépéssel vagy előttem és nem érzed meg a tekintetem? Valamikor nagyon érzékeny voltál erre. Hát igen, az idő és az élet sok mindent lekoptat rólunk, el­lop belőlünk, amiért kár ... Valamikor vadásztam, és szám­talanszor megfigyeltem, hogy a vad mennyire érzékeny, megérzi a gon­dolathullámokat, még mielőtt a kúszás okozta zörejt meghallaná, vagy megszimatolná a vadászt. Tapasztalatból tudom, hogy ha egé­szen közelről akarom leadni a lövést, mindenre szabad gondol­nom, csak a megközelítendő vadra nem. A nőknél éppen ellenkező a helyzet, velük szemben az ember nem akarja eltitkolni a szándé­kát, és ők ezt nagyon hamar meg­érzik szavak, vallomások nélkül is. Te is megérezted, pedig aludtál a vonaton. S felébredtél arra, hogy bámullak. Hogy lehet, hogy , most nem érzed meg a közelsé­gem? Vagy láttál a kirakat előtt és nem akarsz velem találkozni? Lehet... Tudod, hogy mindkettőn­ket felkavarna ez a váratlan ta­lálkozás. Pedig találkozhatunk bár­mikor. Egy városban élünk, és Pozsony nem világváros. Számta­lanszor tapasztaltam, hogy nagyon is kicsi. De te is, én is kerültük azokat a helyeket, ahol találkoz­hattunk volna. Ennyi év után ... S ahogy így hátulról nézlek, egy­általán nem öregedtél meg. Ez nem akar bók lenni, ez az igazság! Hallottam, hogy férjhezmentél. Jól kereső ügyvédhez. (Én kezdő írócska és állástalan tanár voltam, amikor találkoztunk. S azt sem titkoltam el, hogy ha­marosan rács mögé tesznek, mert eljárt a szám. Nem érdekből lettél a feleségem.) Másodszor már érdekből mentél férjhez? Kontyos szépasszony, megálltál a drogéria előtt, valamit néztél, azután bementéi az üzletbe. Én is megálltam és bebámultam a kira­katüvegen keresztül. Láttam, hogy a piperecikkek között válogatsz, valami rúzst próbáltál ki a keze­den. Ekkor pilantottál fel és meg­láttál te is. Hirtelen lesütötted a szemed, de nem bírtad sokáig, újra felnéztél. S mintha valami meleg, baráti fény villant volna meg a szemedben. S a mosoly, a mosolyod is a régi volt. Nem, egyáltalán nem öregszel! Gondolkozás nélkül benyitottam az üzletbe. Pár lépés és már a hátad mögött álltam: — Szervusz, Kicsi! — Szervusz, miért jöttél utá­nam? — kérdezted, de nem szem­rehányást éreztem a hangodban, hanem valami felvibráló kedvessé­get... — Csak... Látni akartalak. Már olyan régen nem találkoztunk, nem beszélgettünk. — Nincs miről. Mi már mindent elmondtunk egymásnak nagyon régen. Olyan régen, hogy már mindenről meg is feledkeztem ... — Lett volna rá okod. És még­sem hiszem el! — Kinőttem már az érzelgősség­ből. — Nem látszik meg rajtad. De miért ez az ellenséges hang? Va­lamikor azt mondtuk, hogy azért barátok lehetünk. — Akkor még nem ismertem az életet. — Most már ismered? — Most már tudom, hogy nem lehetek a volt férjem barátja, mert... — Mert... mert férjhezmentél? — Lehet. De nemcsak azért. Nem akarom, hogy kinevessenek. Nem akarom, hogy kinevess. Hogy ki­nevessem saját magam. Ezért! Ér­ted? — Szeretném érteni. Sző nélkül a pénztárhoz mentél és fizettél, de nem mentél ki az ajtón. Megfordultál és lassan, hig­gadtan azt mondtad. — Ne gyere velem. Semmi értel­me. Különben is sietnem kell ha­za. Vár a férjem. — Én évek óta várok erre a ta­lálkozásra. 10

Next

/
Thumbnails
Contents