A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-14 / 28. szám
— Érdekes. Talán elfelejtetted a telefonszámom? — Nem, nem felejtettem el. Nem akartalak felhívni, mert letetted volna a kagylót. Én találkozni akartam veled. — Sokáig nem bántam volna, ha találkozunk. De most már késői Azután az órádra pillantottál: — De ha annyira akarod, egy fél óra időm még van. Addig sétálhatunk, vagy beülhetünk egy kávéra. Az utcán pár percig szótlanul lépkedtünk egymás mellett. Egyforma hosszút léptünk még mindig, mint akik nagyon összeszoktak. Oldalról figyeltem az arcod és minden újra eszembe jutott. Minden-minden... Ma már aligha fogok írni. Belém karoltál, úgy, mint valamikor régen, s én a karommal megszorítottam a kezed. Karomon éreztem a kabát szövetjén keresztül a melled. Mint valamikor régen. — Kicsi... — Tessék. — Tudod, hová megyünk? — Ha megmondod. — A Krivánba! Emlékszel még? — Emlékszem! Olyan szegények voltunk, mint a templom egere. És éppen karácsony előtt, mint most. Nem volt meleg vizünk, nem volt borotvád. Akkora szakállad volt, hogy az emberek megfordultak utánad az utcán. — És a te fekete bársonyruhád ... De azért nagyon szép voltál. Kávét ittunk rummal és azon tanakodtunk, kit hívjunk el tanú nak. Az öcsémékkel éppen összevesztünk, és senki jó barátunk nem volt, akit elhívhattunk volna. De azért nevettünk, a meleg, rumos fekete felvidított bennünket. +- Aztán meghívtad az asztalunkhoz azt a két munkást a szomszéd asztaltól. Munkaruhában voltak és szabadkoztak, amikor megmondtad nekik, miről van szó. Azután meggyőzted őket. Gratuláltak, ittak az egészségünkre. Egyikük egy szentképet ígért az ágyunk fölé. S te nem szóltál semmit, nem akartad megsérteni őket. — De azt még máig sem tudom, hogy miért sírtál éppen az esküvőn? Mi bajod volt?"Hiszen tudtad, hogy szeretlek. — Igen, de más fájt. A szegény ség. A hideg albérleti szoba. Éreztem a jövőnket. Az ócska ruhákat és cipőket, a sok megaláztatást, amiben részünk lesz a szegénységünk miatt. Ezért sírtam. Sajnáltalak téged és sajnáltam saját magam is. A kávéházban alig volt pár ember. A pincérek unatkozva ténfe regtek a téli est kellemes félho mályában. Csak az egyik vendég zízegtette az újságot. Üres volt az az asztal is, alton nét esküvőre indultunk ezelőtt sok-sok évvel. Udvariasan lesegí tettem a kabátod, s közben eszem be jutott, hogy ez a kabát is emlék. Ostraván vettem egy divat bemutatón. Az egész fizetésem odaadtam érte, és másnap már nem volt pénzem cigarettára sem. De megtetszett, és tudtam, hogy jól áll neked a színe, biztosan nagyon megörülsz neki. — Látom, hogy hordod még ezt a kabátot! — Igen, szeretem. De már csak így bevásárlásra veszem fel. Akkor nagyon megörültem neki. Igazán kedves voltál, akkor még... — mondtad, rosszul titkolt megílletődéssel a hangodban. — Mit parancsolnak? — kérdezte a főpincér. Összevillant a szemünk: — Két feketét és két rumot. — Újra kocsispálinkát iszunk? — nevettél. — Igen, de most nem hívunk meg senkit az asztalunkhoz. — Most nincs szakállad, nem vagyunk feketében és nem esküdni készülünk. Csak megisszuk ezt a kávét, ezt a rumot. Azután ... azután... Te mész jobbra, édes babám, én meg megyek balra. Hogy megtréfált bennünket az élet... Megismétel valamit, de csak egy bizonyos részig. Azt már nem ismételheti meg ... — Fáj talán? Nem bánnád, ha minden megismétlődne? — Igen, fáj. Minek hazudnék? De már nem kezdeném újra. Már nem lenne erőm. És jobb így ne ked is! Megint csak féltékenykednék, élőről kezdődnének a veszekedések. Most nyugodtan élek és .. — És boldog vagy? — kérdeztem és keskeny fehér kezedre tettem a kezem. — Boldog? — néztél magad elé. — Mi az, hogy boldog? Elégedett vagyok a férjemmel, higgadt, jó ember. Eszébe se jutna, hogy megcsaljon, hogy más nők után nézegessen, hogy cimboráival eligya a fizetését, hogy kezet emeljen rám — kiszabadítottad a kezed és dac villant a szemedben: — Folytassam még, művész úr? — Miért bántod magad és miért sértegetsz engem? Olyan szép ez a találkozás. Olyan jól éreztem magam melletted, mint valamikor régen. Ne csak a rosszra emlékezz! Szép emlékeid is lehetnek bőven. Vagy azokat már elfelejtetted? — Főúr, még kétszer ugyanezt! Kávénkat kavargattuk, de mintha egy film pergett volna le a szemünk előtt. Negyven napig ismertük egymást, mielőtt bezártak volna. És ez a negyven nap csodálatosan szép volt. Tudtuk, hogy sietnünk kell, nincs sok időnk. Szakadatlan nászban telt el ez a negyven nap. Belerészegedtünk egymásba. Kíkísértél az autóbuszhoz: — Megvársz? — Igen. — Akkor is, ha több évre ítélnek el? — Akkor is! És valóban vártál... Csak egy évre ítélték el. Naponta két-három levelet is írtam a munkatáborból. Dolgoztam, mint a megszállott, hogy sok levelet, írhassak és sok levelet kaphassak, hogy meglátogathassál. És észre sem vettem, letelt az év. Munkatáborban voltam, embertelen körülmények között, és mégis boldog voltam, mert vártál rám. S amikor azután értem jöttéi a szabadulás napján, nem volt nálunknál boldogabb ember. Együtt színezgettük a jövőt, mert nem sejtettük, hogy mit hoz. Prágában foglaltunk szobát, és három átszeretkezett éjszakával ünnepeltük meg újra a találkozásunkat. Olyan szépen kezdődött minden. Aztán jött csőstül a baj: mindenhol csak bizalmatlansággal és rosszakarattal találkoztunk, nincs állás, nincs lakás... Nem segít az elnöknek írt levél sem, a szülők som, a testvérek sem ... — Nem, én semmit sem felejtettem el! — mondtad. — De nem, már nem kezdeném újra. Jó férjem van, megbecsül. S ez az én koromban többet ér már az örökös szeretkezésnél. Te más ember vagy, és most már értem, hogy neked kell a szabad, független étet. A család, a feleség neked csak bilincs. Mindig is azt hangoztattad, hogy te nem a kisujjadból szopod a témáidat, magad is át akarsz élni mindent: jót és rósz szat egyaránt. S most szabad vagy... És boldog is? Nem válaszoltam azonnal, kinéztem a kávéház ablakán. Néztem a csomagokkal jövő-menő embereket. S nem néztem le őket, nem irigyeltem őket. Bár nem kételkedtem abban, hogy boldogabbak ná lám. Nem cseréltem volna egyik kel sem. — Már számtalanszor feltettem magamnak ezt a kérdést és mégis nehéz rá válaszolnom. Sokszor ér zem magam boldognak, például, ha sikerül valamit jól megírnom. De sokszor viszont nagyon egyedül érzem magam. S ilyenkor mindig eszembe jutsz. — Azután megvigasztal valami kis fruska, vagy egy megértő fia tál asszony?! — Hát igen, nem akarom azt hazudni, hogy szerzetesi életet élek. De nem engedem magamhoz túl közel a nőket. Nem engedem, hogy befolyásoljanak, hogy megalkuvásra kényszerítsenek. Ha valaki beleszól az életembe, azaz az írásaimba ... — Ami neked ugyanaz! — ... akkor legfeljebb a cenzor! Az ő véleménye meg nem nagyon izgat. Legfeljebb egy-két írásommal több pihen a fiókom mélyén és vár a feltámadásra. — Mennem kell már, lejárt az időm! — mondtad az órádra pillantva, és fizetni akartál. — Majd én! — mondtam és hívtam a pincért. Egymás mellett lépkedtünk az utcán, most már nem karoltál belém. De még mindig egyforma hosszúkat léptünk. Mindketten úgy éreztük, hogy már nem igen lenne mondanivalónk. Más világban éltünk, messze egymástól. S ami még összekötött minket, az már néhány fakuló emlék volt csupán. Ami felcsukló sírásként visszakísért néha éjszakánként, ha az ember felriad álmából és reggelig nem tud elaludni. A hajnal szürkeségével belopakodik a függöny résein át, és felfáj a tovaillanó ifjúság néhány színes szép emléke. Azután minden folytatódik tovább, ahogy eddig ... Észerevesszük, hogy mellettünk szuszogva alszik valaki más, nem az, akire gondoltunk. Hogy azzal a valakivel élünk most, mert az ideálok csak ideálok, és a valóság leszürkíti őket. Aki megalkuszik, az nem átkozhatja a sorsát. Aki pedig nem alkuszik meg, az még úgy sem. És sokszor olyan mindegy, a vége mindig ugyanaz. Az egyik ember néha halhatatlannak vélt művet hagy maga után. Ezekre tette fel az egész életét. A másik szül pár gyereket, vagyont gyűjt, és a halála előtt csodálkozva kérdi önmagától: Hát ezért éltem? De a vége mindig ugyanaz. Mire gondoltál? Valamikor közös volt a gondolatunk, közös az ágyunk, a vágyunk, az álmunk. És most megyünk egymás mellett úgy, mintha tízéves házasok volnánk. Nincs semmi mondanivalónk. Már mindent elmondtunk. Ha egyszer majd találkozunk, csak azt mondhatjuk, amit elmondtunk két kávé és két rum mellett. Sokszor az ember nem is tudja, hogy mit akar. Talán csak a kíváncsiság vagy az újrakezdés mámora hajszolja bele egy ilyen meggondolatlanságba, amilyen ez a találkozás is volt. Ugyan mi hasznunk volt belőle? Csak felzaklattuk magunkat és egymást. Talán lelkiismeretfurdalásod van és arra gondolsz, hogy egy kicsit megcsaltad a férjedet, aki higgadt, jó ember és igazán nem érdemelte ezt. Nekem az jutott eszembe, hogy megbeszélhetnénk egy újabb találkát. Már csak az udvariasság kedvéért is. Valami ürüggyel elvihetnélek magamhoz. Milyen érzés lenne újra lefeküdni veled? Ölelni azt, akit este más ölel. — Kicsi, mikor találkozunk újra? — Majd egyszer ... Véletlenül is b:~*osan találkozunk. Ne beszéljük meg találkát, mert ez csalás lenne az én részemről. De ha véletlenül, egészen véletlenül találkozunk, az már más. Erről nem tehetünk, sem te, sem én. Ugye, jobb lesz így? — kérdezted mosolyogva. — De most már ne gyere velem tovább, mert mindjárt otthon vagyok. Én meg csak néztelek, akit valaha az életnél jobban szerettelek, és valami fájt, vagy talán csak a hiúságomnak? Még mindig magaménak éreztelek, és a másikat egy kicsit bitorlónak tartottam. Pedig én mondtam le rólad. Kezet fogtunk, gyorsan megcsókoltam a homlokod, és közben észrevettem, hogy könnyes a szemed. — Menj, kedves. Nekem Is mennem kell. Isten veled — mondtad, és már meg is fordultál. Siettél, mintha kergetett volna valaki. Én meg csak néztem, ahogyan egy távolodó hajó után néznék, amelynek a fedélzetén én is ott ülhetnék, de erre már késő. A hajó nem fordul vissza, az ember ne forduljon vissza...
