A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-10-13 / 41. szám
Ifi Ä v i d ii Fecfó Pál Pohdny Tibor vigasz A nagy semmiben menyire bíztunk s becsapott megint a tavasz, a rügyekkel új regényünk éledt s a csalódás az ugyanaz. Manifesztáltak sejtjeinkben picike kis alávalók, ezek lesznek a vérrel csiszolt ékek brilliánssá felfújt légiók. Mi földhöz ragasztva megint maradunk, rögöket rágva forgószelet nézve, fölöttünk száll könnyű levelet gyenge lelkeket füttyszóval kisérve. Mi megint maradunk fülünk és szívünk a földhöz lapul szelek rohannak s a gyenge fű halkan kinő a szívünk alól. sir a tél Körülötted a csend játszadozik. S benned már semmi se rezzen! Elnézem fénytelen arcod ... s könnyek szorítják a szívemet. Nem zokogok. Hiszen 82 évig csitítgattad álmaidat. Most könyörtelenül alszik benned a nyugalom. Lám, sír a tél: hulló hópelyhek integetnek feléd. Apám! Te mindig csillagokba kapaszkodtál, most a fekete ég rádborult. Torkomat síró árnyék fojtogatja. Érzem, hiába hántolták el, Te hozzám hajolsz: , s illatos réteken átsétálgatunk ... mmmammmKmmmmmnmmmamammammmmmmammmmmK ságait, jövedelmeit, várható örökségeit, és komoly, ünnepélyes arccal összehajtották az iratot, hogy ők majd rendet teremtenek a zűrzavarban. Zsebkendőit sohasem engedte parfümözni, hisz délután és este másfelé volt dolga, és bizonyos, hogy a nők nyomban megismerik az idegen, ellenséges illatot. Valamint a nyakon ejtett csókoknak sem volt barátja, és az előszobák tükörében mindig megnézte, hogy nem maradt-e női hajszál a kabátján. A leveleket, amelyeket nők írtak, nyomban elégette, és a hamvakat a szélbe szórta. A komoly nők előtt mindig arra hivatkozott, hogy egész nap dolgozik, tudományosan búvárkodik, élete nagy munkáján töri a fejét; a beteges, elvénülő asszonyoknak azt mondta, hogy reggeltől estig sportot űz, a kelő napsugárral lovagol a ligetben, délelőttjét a teniszpályán tölti, majd úszik és csónakázik, hogy estére a vívóteremben találkozzék a klub tagjaival; az okos és víg kedélyű nőknek őszintén bevallotta, hogy naphosszat henyél, éjjel kóborol, mint a kandúrok a háztetőn, dohányzik, játszik, iszik, elveszett ember, az adósok börtönében fog meghalni; míg a hiszékeny, kedves, tiszta szívű nők részére végrendeletet írt, mindennap hagyományozott nekik valamit, visszavett, újra adott, nagy pecséteket ütött a végrendeletekre, és kérte, hogy sírját ne hagyják gondozatlanul ... Legtöbb baja természetesen azokkal a nőkkel volt, akik megkövetelték, hogy szkonyájukon üljön, verseket mondjon, könyveket felolvasson, gyomrára vigyázzon, paprikát ne egyék, keveset igyon, és „hányadik a szivar?“ — kérdezték, midőn a legelsőre rágyújtott. Viszont e nőkkel eszkomotőri ügyességgel hitette el, hogy rumot még életében nem ivott, tejet és kávét szokott vacsorázni, éjfél előtt lefekszik és hajnalban Plutarchust olvassa. „Ó, bár végleg rendes ember lehetnék!" — sóhajtotta, midőn éjjelenként ki- és bemászkált ablakokon, a szobalánynak és úrnőjének egy napon esküdött hűséget, drótkerítéseken ugrott át, és legfőbb gondja volt, hogy a mérges házőrző ebekkel barátságot tartson fenn. „Ö, bár ne volna már egyéb tennivalóm, mint a kemence tüzét nézni“ — mondta álmodozva, és egy cirkuszművésznő részére elhordta a házból az asszonyok finom harisnyáit. Tizenegy asszony és leány féltékeny szeme elől jó volt megbújni alkonyattal az Almafában, habár Marianka három lépésről megérezte a kocsmaszagot, Paulina undorodott a do* —W—BB—WiWt—i——JHHUIMI hányszagú bajusztól és Ilona a kezén, a körmén észrevette, hogy kockázott, vagy kártyázott. „Elkergetnek a városból“ — gondolta magában, midőn ismeretlen nők karjába kapaszkodott, mert Jozefának olyan éles szaglása volt, hogy megérezte az Idegen szoknyák szagát, Fancsett a szeméből kiolvasta, hogy beszélt-e nőkkel' míg Margaréta gúnyosan dugta el kezét előle. „Pfuj, már megint kit csókolt meg?“ „Megmérgeznek előbb-utóbb“ — gondolta ismét, midőn különböző ideig-óráig tartó szerelmi ügyeit lebonyolította, és ezalatt négy-öt helyen várták egyszerre a városban. Adélnak olyan ujjal voltak, mint az acél, s többször megígérte, hogy megfojtja Nagybotost, ha megcsalja. Egyszer mér a torkára szorította a kezét, és Nagybotos csaknem elájult. Róza állandóan töltött pisztolyt tartott a fehérneműs szekrényében. És „kis Ilonka“ oly hidegvérrel elvágja vala a nyakát, mint egy csirkeét, ha álmában idegen asszonynevet mond. „Elátkoznak, megbabonáznak, ellenem imádkoznak, és felbőszítik ellenem a férfiakat, véresre veretnek, és börtönbe záratnak“ — gondolta, mikor este az utcán valamely csinos nő után futott, s csak attól rettegett, hogy egyik szeretője rejtőzik a fátyol alatt, mint Boris, aki gyakran öltözött férfiruhába, hogy Nagybotost kikémlelje, vagy pedig Agátha, aki este velencei, rojtos kendőt borított a fejére, s arra vette útját, amerre Nagybotosnak jönni kell. Ilona idegen nők nevében esedezett telefon és küldönc útján, szerelmi bájitalt küldött vidékről, és míg Nagybotos mélyen elaludt, a nevét a mellére tetoválta. Ugyancsak vigyázni kellett, hogy Nagybotos elkerülje a csapdákat. Tizenegy, vagy tizenkét asszony volt, akire Nagybotos félénk és szent szerelemmel gondolt. Már nem is tudta teljes bizonyossággal. Csak a kötelességeit ismerte, s a leggyöngédebb nőnek is úgy engedelmeskedett, mint a férfias, energikus hölgyeknek. Jobbra-balra rendelték a városba, utazásaikra elkísértették magukat, a templom előtt várakoztatták, és a cukrászdákban leültették, hogy estig várjon; nőorvosok előszobáiban, divattermekben és a korzón, a fürdőhely platánjai alatt, a szemközti ház kapualjában, éjjel, kis állomásokon, dunai hajókon, a Normafánál és a budai kioszkban várt Nagybotos — mindig várt asszonyra, leányra, estve megismerte a lépéseik hangját, a sötétben a hangjukat, és a szélben lengő kalapjukat. Rövidesen kiadják a nemrég elhunyt Lilian Harvey — a hangosfilm kezdeti éveinek neves sztárja — hátrahagyott önéletrajzát. m A monumentális művészet alkotásaiból rendeznek tárlatot jövő év tavaszán Moszkvában. A kiállítás egyike lesz a Lenin születésének századik évfordulójára rendezendő megemlékezéseknek. ■ Romain Gary elválik jean 'Sebergtől, mert felesége hónapok óta Hollywoodban filmezik. „Nem győzők utána utazni" — mondta az író, három hónap alatt a tizenkettedik 'utazásakor. ■ A párizsi Comédie-Francaise-ben új Tartuffe készül, amelyet jean-Louis Barraultnak kellett volna rendezni. Barrault a rendezést lemondta, s azt most Jacques Charon vállalta el. ■ A Tanácsköztársaság idejéből származó munkásmozgalmi dokumentumokat találtak a . pannonhalmi vár archívumában. Közöttük van Kun Béla könyve, a „Ki fizet a háborúért? Mit akarnak a kommunisták?“, Frankel Leónak egyik 1919-ben kiadott műve, a Vörös Könyvtár három kiadása. Megtalálták a Vas megyei oörösőrparancsnokság és a Szombathelyen állomásozott vörösezred parancsnokságának eredeti hadparancsát is. ■ Harold Lloydot, a némafilm korának világhírű amerikai filmkomikusát megoperálták. A 75. éves színész állapota javul, hollywoodi otthonában ápolják. ■ A bécsi Operaház balettkara nyitja meg szeptemberben Párizsban, a Théatre des Champs-Elyséesben a 6. nemzetközi táncfesztivált. Várt. Hónapok, csaknem esztendők múltak el. A tizenegy nő hűségesen kitartott Nagybotos mellett. — Vajon, ha meghalnék? — kérdezte egyszer magában vagy az öreg törzsvendégtől az Almafában. S az ötlet örömére többet ivott a szokásosnál, éjjel búcsúleveleket írt, tizenegyet egyformát, szomorút, megbánót, természetesen mindegyiket biztosította, hogy érte hal meg, és hajnalban eldobta kalapját a Lánchídon. Ezután két napig nem mutatkozott Nagybotos Viola az utcán. Elbújt, elzárkózott, Harmadnapra megunta a magányt, és felkereste a legderekasabbat, legjobbat nőismerősei közül, aranyszívű Klárit. — Bocsáss meg, tréfáltam, nem haltam meg. Aranyszívű Klári kisírt szemmel, de nyugodtan mérte végig Nagybotost: — Sajnálom, már késő, már megsirattalak, elbúcsúztam tőled, elfelejtettelek. Nagybotos megcsóválta fejét. — Hisz élek. — Nekem meghaltál, Kedves, drága halottam vagy. Engedd, hogy halálod évfordulóján érted imádkozzam, fekete ruhát öltsek, és kicsit sírdogáljak a kanapé sarkában. Ne fosszál meg ettől a fájdalmas örömtől. A halottaiból visszatért Nagybotos nem tehetett egyebet, mint tovább ment. A „komoly asszonyok“ a levegőbe néztek, mikor meglátták. — Ostobaságot csinált — mondták, és elfordultak. Az indulatosabb hölgyek röviden végeztek. Kinyitották az ajtót: — Gazember, elszökött? A víg és bolondos asszonykák hangosan felkacagtak, amikor Nagybotost megpillantották. — Ejnye, talán fele sem igaz annak a sok rágalomnak, amit halála alkalmából beszéltek szerte a városban? Nagybotos keservesen meglakolt, hogy próbára tette a nőket. A viszatért halottal senki sem állott többé szóba. Elsiratták, elfelejtették. elrakták kedves emlékek közé. Aztán Nagybotos nélkül folyt tovább életűk a tizenegy asszonynak. — Ne jöjj vissza a másvilágról! — írta fel az ajtófélfára Nagybotos, hová a babonás betűket szokta írni. (1916)
