A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-10-13 / 41. szám

A nontugialáskor magyarrá lett Csallóköz, i mondák hajdani Aranykertje, a Duna leglagyobb szigete önmagában is egy kompakt sgység volt, elzárt, külön világot képezett.

S szigeten őrizte a legtovább a magyarság ősi aemzeti vonásait, ezért Írhatta róla Khín Antal, íz első Csallóközi Múzeum igazgatója, hogy „a Csallóköz a magyarságnak klasszikus miniatűr darabja. A magyarság őskorának számos vonását rejtegeti. Földrajzi arca kicsiben képe az őshazáknak." Bél Mátyás szerint a csallóközi magyar az igazi, a legtisztább, legjellegzetesebb magyar ember, nemzetünk egyik saját eredetiségü össarja. Erről így íi a Notitia Hungáriáé nouae historico-geographica című müve első kötetében: „Ami a magyarokat illett, az egész vidéken, amelyen széliében megfészkelt a nemzet, aligha találsz fajbéliebbeket, vagy akik jellemvonásaikat lobban megőrizték. A továbbiakban ezt az állítását meg is magyarázza: ,fiikor jajbélieknek nevezem őket, amaz ősi jajt értem. Az a régi faj ugyanis, ami egész Magyarországon köröskörül, anynyi csapos altat elörölve és egyebünnen egészülve ki, újjá alakult, a mi szigeteinken (akkor még a Csallóköz több szigetből állottJ kitartott: bár nem teljesen tisztán, mégis annyira hasonló maradva magához, hogy csak az dicsekedhetik azzal, hogy látott magyar embert, aki látott már csallóközi férfit.“

Ez a magyar — a germán-szláv népek közé ékelve — mintegy nyugati bástyája volt a nemzetnek itt, az avar Ringek, a Várkunok és Tatárülések őshagyomány őrizte területén. A történelem besenyők és kunok lábnyomai után kutatott, a nephagyomány pedig Zsigmond király fényes nyaralóiról és Mátyás híres vadaskertjeiről beszélt. Okmányok viszont azt bizonyítják, hogy e szigetről származnak a magyarság legősibb, legrégibb családjai.

A népet azonban elsősorban nem a történelem érdekelte. Költői képzelete királyok, lovagok, katonák helyett földöntúli lényekkel népesítette be a gazdag növényzetű buja tájat, a zöldellő ligetek, hüs források, gyors patakok földjét. A rege a Csallóközbe helyezte a mesebeli tündérek honát, Tündér Ilona birodalmát. E regéről emlékezik meg Ipolyi Arnold a Magyar Mythológia című műben Karcsayt idézve: „Midőn Csallóköz tája még oly gyönyörű volt, hogy Aranykertnek neveztetnék, sok tündér lakta akkoron; a nagy Duna szigetei voltak legkedvesebb mulató lakhelyeik. Ott járt hajdanta Tündér Ilona is, mint hattyú úszkálva a Dunán. Vízi tündér palotáikban mondhattad fény és gyönyörűség uralkodott, aranytól és gyémáttól ragyogott ott minden; vízi tartományaik messze terjedtek el onnét egész a tengerig.“ A monda szerint a csallóközi tündérek a Kis-Duna közepén fekvő Ilka szigetén (ma Jóka) tartózkodtak, s innen jártak át a Kacskaréven keresztül a Mogyorósi uraság rétjére. Egy öreg fűzfa alatt terítették meg minden éjjel az asztalukat, amely roskadozott a jobbnál jobb és finomabb falatoktól. Mindenki jóllakhatott itt, aki csak megkívánta, s annyit ehetett amennyit bírt. Amikor a tündérek elhagyták a szigetet, sarujukból aranypor hullott, s ez olyan bőséges volt, hogy mindenki eleget szedhetett belőle. Nem is volt akkor sem szegény, sem koldus az egész vidéken. Egyszer azonban egy gonosz ember — noha jóllakott a tündérek asztalánál — háladatlanul lepiszkította azt, ezért a tündérek mindörökre megharagudtak, s soha többé nem tértek vissza a szigetre. A macskavéri révész egy aranypatkót talált utánuk a kompban, ezzel fizették ki a tündérek, amiért mindig átszállította őket. S ahogy a mese mondja: „a tündérek pedig eltűntek, s a vidéken azóta gyakran nyomor és ínség uralkodik; a sziget Aranykert helyett Csallóközzé lett.“ A néphit szerint a tündérek annyira megharagudtak az emberekre, hogy a csillagokba szálltak, s ha talán létezik is, többé soha nem érintkeznek halandó emberekkel, mert azok egyre gonoszabbak lettek.

Az Aranykert tehát Csallóközzé lett, s ezen a néven került be a magyar nemzet hol dicsőséggel, hol háborúkkal és rabsággal írt ezeréves történelmébe.

A Csallóköz Pozsony alatt, Vereknye községnél kezdődik, ahol a Duna két ágra szakad. Az egyik ága északra fordul, ez az érsekújvári Dunaág vagy másképpen a Kis-Duna, a másik a jelenlegi főág, a Nagy-Duna. 1852-ben egy bécsi miniszteri tanácsos, Steffleur előadást tartott a bécsi tudományos akadémián, s megpendítette azt a feltevést is, hogy a Duna nem mindig a pozsonyi hegyek között lépett az alföldre, hanem a Fertő-tónál. Hogy a Duna

fő folyása kezdettől fogva a mostani fő Dunaág lett volna, mi sem állíthatjuk határozottan. Az érsekújvári Dunán még Mária Terézia uralkodása idején is virágzó kereskedelmi forgalom bonyolódott le, ami azt bizonyítja, hogy az akkori főág az érsekújvári ág volt. Marsigll olasz-osztrák tábornok XVII. századi térképe alapján is az érsekújvári ágat lehet fő ágnak tekinteni. Ez volt a török világban az Érsekújvár felé tartó segédhadak útja, s ezt őrizték a csallóközi jégtörők, akik télen állandóan a jeget törték a Dunán, hogy a török ne tudjon átkelni rajta. Ennek fejében nem kellett katonáskodniuk. Még a XX. század elején is sokan emlékeztek arra, hogy ezen az ágon vontató gőzösök jártak, sőt a múlt század első tizedében még mint tisztításra szoruló, hajózható folyót említik az írások, de a negyvenes években már Holt-Duna néven szerepel. Földes Gyula említi a Felső-csallóközi árvédekezések című könyvében, hogy a múlt század hatvanas éviben — amikor igen magas volt a vizek állása — bizottság hajózta körül a Csallóközt, s akkor arról győződtek meg, hogy az érsekújvári ág „aránytalanul nagy költséggel sem lenne többé hajózhatóvá tehető.“

A Kis-Duna Gútánál a Vág folyóval egyesül, s mint Vág-Duna Komáromnál ömlik a fyagy- Dunába. E két Dunaág között terül el a Csallóköz, ez az ellipszis alakú, alföldi jellegű sík-Marcell Béla

ság. Ez a terület az őskorban nem volt olyan száraz, poros, fátlan vidék, mint a későbbi századokban, sőt ma is tapasztalható. Az ősi időkben a Csallóköz területe szigetség volt, a viz homokja zátonyokat épített, és önmaga gondoskodott azok benépesítéséről azáltal, hogy magával sodorta a fűzek minden fajtájának, a nyárfa változatainak, az égernek és a mocsári tölgynek a szelek szárnyaira került magvait, amelyek azután az iszapban megkapaszkodva gyökeret vertek. Akkor még számtalan, halakban gazdag ér, patak, östölgyek, buján tenyésző ligetek borították, s talán éppen ez vonzotta a honfoglaló magyarokat az itteili letelepedésre, meg talán az is, hogy népünk történetileg kinyomozható régi hazái mind vízben bővelkedő síkságok voltak, akár a mi Csallóközünk.

A történelem előtti időkben aligha lehetett szó a Csallóköz rendszeres megszálásáról és benépesítéséről, mert akkor még szinte teljesen lakhatatlan, mélyfekvésű, vizekben és mocsarakban bővelkedő, nádas és erdöborította terület volt. Igaz az is, hogy találtak a Duna mentén barbárkor! agyagedényeket, kőkorszakbeli leleteket, kelta sírokat, ez pedig a történelem előtti korokban is meglévő népmozgás bizonyítéka. Hiszen a Duna völgye mindenkor kitűnő útja volt az Ázsiából elindult néptömegeknek. S ezek a néptömegek nem kerülték el, vagy legalábbis feltétlenül érintették a halászatra és vadászatra alkalmas csallóközi tájat is. Így ismerkedett meg e sziget a legkülönbözőbb népekkel; a rómaiakkal, keltákkal, quádokkal. De nem kerülték el a Csallóközt az i. u. V. század népvándorlási hullámai sem. Az azonban már nem valószínű, hogy a 894 táján bevonuló magyar néptörzsek találtak volna itt letelepedett népcsoportokat. A történészek és a geológusok véleménye szerint ebben az időben a Csallóköz lakatlan terület volt. Ortvay Tivadar a Magyarország régi vízrajza című művében csak a X. században vélt a Csallóközt letelepülésre alkalmas területnek. Baranyay József A régi Csallóköz ben ugyancsak azt írja, hogy a magyar honfoglalók a szigeten nem találták semmiféle település nyomaira, s ők maguk is csak közvetlenül a Duna mentén telepedtek le, ahol elsősorban az őshazákból hozott foglalkozásokat: a halászatot és a vadászatot űzték.

111. Béla király névtelen jegyzője, Anonymus a Xll. századba helyezi a Csallóköz megszállását, noha a honfoglalás ténye már a X. század végén megtörtént a szigeten. Hőman Bálint A magyarok honfoglalása és elhelyezkedése című munkájában leírja a honfoglalást, amely egy részletes és pontos meghatározott terv alapján történt. E tervezet szerint a Csallóköz keleti részén s az azt környező Pozsony, Nyitra, Győr, Komárom, Esztergom, Bars és Hont megyék területén a Lél törzs szállt meg, s e hadnagyi nemzetség szálláshelye Komáromtól nyugatra, a Duna partján fekvő Nagyiéi és Kislél puszta volt. Nevüket attól a Lél vezértől kaphatták, aki mint a bajorok legközelebbi szomszédja, a kisalföldi magyar törzs feje, a lechmezei gyászos csatában 955-ben elesett, A honfoglaláskori települések eredetét bizonyítják a még ma is létező falvak, községek nevei, amelyek között nagyon sok akad a halászat köréből. Pl. Tany neve bizonyára az ősrégi Thona, Tana (ma tanya] halász mesterszó. Hasonlóan keletkezett Keszegjalva, Gadócz, Súly községek neve, vagy számtalan családnév mint Halász, Csukás, Kárász, Keszeg, Harcsa, amelyek a komáromi levéltár tanúsága szerint már a XV. században igen sűrűn előfordulnak. De a vezérek kori megszállás mellett tanúskodik a Nemesócsán feltárt honfoglalás korabeit temető is, valamint a komáromi halászok szerszámai és elnevezésük. Például Herman Ottó, a komáromi piszkés sátrában, a csárdában az ázsiai vándornépség jurtáját látja. Szerinte a komáromi horgász fentője is ősrégi szerszám éppúgy, mint a harcsát fogó kuttyogtató. Bátky Zsigmond Néhány vonás Komárom megye településtörténetéhez című tanulmányában XIII. századi oklevelek tanúsága alapján bizonyítja, hogy a komáromi Csallóköz legnagyobb honfoglaló nemzetsége a Koppán nemzetség: „Tágas vízi birodalom volt a Koppánok vadászterülete, s ha a régi okleveleket olvasgatjuk, egy nagyméretű, békés, halászkodő világ képe bontakozik ki belőlük, s a Koppánok elsősorban mint halászgazdák tetszenek fel előttünk.“ A honfoglalás idején történő megszállás mellett szól Ortvay Tivadar is, aki a Magyarország régi vízrajzában ezeket írja: „Hazánk régi vízviszonyai sehol sem feltűnőbbek és sajátszerűbbek, mint a Csallóközben. Ennek egykori vízgazdasága meglepő. A ma szárazra fektetett területek itt a XIV. század előtt keresztülkasul voltak szelve vízágakkal és erekkel s elborítvák mindenféle állóvizekkel.“ Több mint félszáz olyan Dunaágat, folyót, patakot, eret, mocsarat, tavat és halászóhelyet sorol fel, amelyek ma már csak a középkori oklevelekből ismeretesek.

A már idézett Bátky Zsigmond tüzetesen is foglalkozott a Csallóköz településföldrajzával, s kimutatta, hogy a csallóközi szigetvilág milyen sokoldalúan determinálta a letelepülő embert. Az áradásoktól való biztonság, a házépítés és vízellátás szempontjai, valamint a talaj minősége alapján a Csallóköz egyes részei vonzották, sürítették, más részei viszont taszították, sőt egészen lehetetlenné tették a tömeges letelepülést. A Csallóköz vízrajzi múltja okozza tehát azt a feltűnő és szinte egyedülálló jelenséget, hogy a sziget egyes helyein egymásra zsúfolódnak a községek, míg másutt a hajdani nedves-ingoványos részeken teljességgel hiányoznak. Így lett „a Csallóköz természet kikényszerítette jellegzetes településformája a sajátosan magyar rajszerű községelosztódás, mely másfelé úgyszólván ismeretlen. Ezt az ősi településformát a szigetség! viszonyokban kell keresnünk, mert a szigetségi viszonyok csupán egy-egy nemzetiségi vagy családi telepet tűrtek meg egy helyen, s csak a nedves területeknek szorgalmas emberi kezekkel is elősegített eltűnése, visszavonulása engedte meg, hogy a telepekből sok apró falu keletkezzék.“ (Balogh Edgár: A csallóközi ember történelme.! A csallóközi ember szívósságát bizonyítja, hogy századokon keresztül küzdött az elemekkel, s a vízből kiharcolta magának a szárazföldet.

Befejezés a következő számban