A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-10-13 / 41. szám
A visszhang visszhangba Az Új Szó 19ö8. szeptember 25-i számának Visszhang rovatában ,,A szocialista vox humana jegyében“ címmel napvilágot látott Dobossy László hazai magyar irodalmunk fejlődésével foglalkozó írása. A Budapester Rundschau című német nyelvű pesti folyóiratból vette át, illetve kivonatolta a cikket a rovatvezető, megkésett tallózás kapcsán. — A cikkíró már bevezető soraiban kiemeli, hogy irodalmunk számos műve új színekkel, hangvétellel gazdagította az egyetemes magyar irodalmat — mondja többek között a tál ló első része. Elvitathatatlan, hogy mindnyájunk részéről osztatlan elismerés, illeti irodalmi munkásságáért a Magyar Tanácsköztársaság bukása után Csehszlovákiába emigrált Gömöri Tamás Jenőt, Barta Lajost és Forbáth Imrét, valamint a polgári köztársaság irodalmi életének alkotóit: Fábry Zoltánt és Győri Dezsőt — s ugyancsak elismeréssel adózunk a már akkor haladó Egri Viktornak és Szabó Bélának is. A később „melléjük felzárkózó s nyomukba lépő irodalmárok egész sorának“ kiemelt reprezentánsai felsorolásával kapcsolatban azonban már hiányérzetünk támad, s a névsorral teljes mértékben nem is érthetünk egyet! Hadd idézzek a kivonatolt cikkből: yyA mai csehszlovákiai magyar irodalom élvonalában például Cselényi László, Tőzsér Árpád és Koncsnl László művei az egész magyar irodalmat új színekkel gazdagítják.“ Ehhez csak annyit, hogy Cselényi és Tőzsér irodalomgazdagító új színeit méltányoljuk, Koncsol László műveit azonban még ez ideig nem volt szeren csénk megismerni. ’ Tudomásom szerint Koncsolnak eddig csak egyetlen egy novellája látott nyomdafestéket a cca egy évtizeddel ezelőtt megjelent „szí veskönyvben“, a Turczel Lajos szerkesztette „Szlovákiai magyar elbeszélők“ című kötetben. Félreértés ne essék: Koncsol László folyóirat szerkesztőirodalmunk köztiszteletben álló, becsületes bábáinak egyike, s nyilván neki is kel lemetlen, hogy a Csehszlovákiából rosszul tájékoztatott Dobossy az esetleg majd megírandó, eddig azonban még nem létező müveit emlegeti. Méghozzá úgy emlegeti, kiemelt példaképpen, hogy Bábi Tibort, Zsélyi Nagy Lajost, Tóth Elemért, Ozsvald Árpádot, Gaál Sándort, Batta Györgyöt és másokat, a prózaírók közül pedig Mács Józsefet, Rácz Olivért és a többieket — a művészi ábrázolás rangjával Jogosan illetett Dobos László és Duba Gyula, valamint az esszéíró Turczel Lajos kivételével — szóra sem méltatja. Az Új Szó „visszhangja“ szerint Dobossy szavai őszinte rokonszenvről és műismeretről tanúskodnak, s örömmel fogadjuk őket, habár nem teljes az általa megrajzolt kép . . . A Dobossy által agyonhallgatott nevek nyilván nem kíváncsiak semmiféle teremrehívásra — arra azonban semmi szükség, hogy egy irodalomszerető tisztességes embert nem létező új színű műveinek tömjénezésével nevetségessé tegyünk. S emellett ez a sajnálatos tájékozatlanság árt a csehszlovákiai ina gyár irodalomnak is. „Annál is inkább, mivel Dobossy sorai olyan ^lapban jelentek meg, amely hírt vihet rólunk az egész nemet nyelvterületre.“ KOVÁCS GÁSPÁR talán a fák riadt madárként hagyták el fészküket mérgezett fűszálakkal nyilazott meg a rét apró köveket dobált utánunk a hangos folyó a virágok bambán hallgatták amint melled kéttornyú templomában ijedten kondult a rendhagyó harang szádon alvadt vér a szó föltépem nyitott sebeidet lihegünk mint az állat kezembe veszem nézem fűszálakkal átlyuggatott koponyámat: fogaim közül tej csurog — a véred a fák riadt madárként elröpülnek véled * Tóth László tizsoros aki madarakkal lyuggatta át az eget s anyatejként itta föl előlünk az erjedő éneket igényt tart a madarak talpára se ököl se sóhaj nem marad utána Bt Ue.iűjjvlss*a a Wásvi|áőr«l wvvvvvvvvvvvwvvwwvwvv Az asszonyok nevét, akik ez idő tájt szerették Nagybotos Violát, régi ismerősünket, pajürosszeletre irta, amelynek hátulsó lapján egy belvárosi órás kínálta toronyóráit, élőiről pedig Izodor, az Almafa főpincére szokta ellenőrizhetetlen számjegyeit vetni. Nyár volt akkor, és Nagybotos egyetlen barát és támaszték nélkül csavargó» az idegen városban. Régi szokása szerint ismét csak nőísmeretséget kötött, mindig csak nőkkel beszélt, szerelemről, ruháról, színházról, néha politikáról, de leginkább mégis szerelemről, amely a divaton kívül az asszonyokat érdekli. „Szegény nők" — gondolta néha magában, ha szabad órája volt, és a sötét Almafában meghúzódott lámpagyújtás előtt: ilyenkor is várta valahol, valamerre egy nő, de miután a randevú nem volt pozitív megállapítva, Nagybotos Viola bátorságot vett, hogy egyéb szenvedélyének hódoljon, az ivásnak és a dohányzásnak. „Legalább senki sem nevet ki a hátam mögött, ha kihúztam innen a lábam“ — mondta a bolthajtásos falaknak. Izodortól, akivel néha szóba állott, az üzletről tudakozódott, és egy esernyő szemű öregúrről, aki korán délután beült a sörházba, újságját összehajtogatta, sörét fenékig kiitta, penecilussal csengetett, amelyet a mellényzsebből vett elő, a régi képet bámulta a falon. — Vajon meg szokott halni az ilyen öreg törzsvendég? — kérdezte Nagybotos. — Soha — felelte meggyőződéssel Izodor. De vajon miért is halt volna meg az ártatlan öreg, aki láthatólag élvezte a sör és pörkölt szagát, a sarokasztal mellett egy homályos ablak árnyékát őrizte, és a fogason a kalapja hosszú tartózkodásra helyezkedett el. — Vajon elmenne az öreg a Gellérthegyre, ha egy nő hívná? — gondolta magában Nagybotos az Almafában, ahol teljes biztonságban érezte magát valamennyi nőismeretségétől, mert e helyet gondosan eltitkolta. Itt merészelt néha tréfásan gondolni a nőkre, voltak percei az Italfogyasztásnál, hogy nem vette komolyan a nőket, a szerelmeket, a furcsa tragédiákat, szenvedélyeket, könnyeket... Holott azelőtt mindig együtt sírt elhagyott szeretőivel. Akkoriban tizenegy hölgyismerőse volt Nagybotos Violának a városban, tizenegy nő, akik nem ismerték egymást, és látszólag mindegyik elhitte, hogy Viola halálosan szerelmes. Ennyi szeretője még sohasem volt egyszerre, tavaly csak hat volt, mégis szökni kellett a városból, mert végül összezavarta a hazugságokat, Ígéreteket, keresztneveket, álmában kibeszélte őket, a zsebel tele voltak mindenféle babonás tárgyakkal, amelyekkel a nők megajándékozták: koszorúba font hajak, pénzdarabok, fátyolok, kesztyűk, falevelek ... Végül kiürítette zsebeit éjjel a dunaparton, egy halk éjszakán, és elkullogott a városból. Tizenegy asszony meg leány! ... Amint nevüket egymás mellé írta, szinte megrettent. Hol és merre szedte össze őket? Néha azt hitte, hogy mind egyformák, máskor ismét megállapította, hogy mindnek van valamely különös szeszélye, bolondsága, hiúsága vagy rögeszméje, amelynek felhasználására annak idején a közelükbe férkőzött Nagybotos. Amint az Almafában visszagondolt hódításaira, úgy érzte, hogy nem is hódított, könnyen, gyorsan, szinte sablonos hazugságok árán engedtek hölgyei a rohamnak. A bókok, a virágok, a titkos kézszorltások, lengő szavak, érzelmes pillanatok megtették a magukét. Csak a legderekabb közöttük, egy szelíd jószívű és tapasztalatlan, szökés hajú és megadó, bánatos szemű, mondta némi félelemmel: „maga ügy bánik velem, mint egy tapasztalt nőcsábító, pedig én erre nem szolgáltattam okot“. Ezt a szökés és szép ruhájú hölgy ügy mond- 1 ta, mintha egy régi emlékkönyvből olvasná a sorokat. Nagybotos gyorsan a hölgy finom cipőjére, divatos kalapjára, fehérneműjére terelte a beszédet, kíváncsiságot színlelt vidéken készült menyasszonyi kelengyék iránt, amelynek vászna a nagymamák szekrényében pihent, csodálkozott monogramokon, és nem értette, hogy lehet a cípőszalagot úgy megkötni, hogy az soha fel ne bomoljon. („Szegényke — gondolta magában Nagybotos —, vajon jól alszik-e éjszaka?“) A feketéknek divatszínt ajánlott, a kezüket az ajkához emelte, majd homlokához érintette, mintha mindig áldásukat várná. Nevetett a nevetőkkel, és szomorkodott a szomorúakkal. Azt tapasztalta, hogy az ellentmondás a -nők körében ügyetlenség; helyeselni, sőt magasztalni és dicsérni kell összes bolondságaikat, gyakran hangoztatni, hogy kilencven percent jó az asszonyok között, majdnem angyal, szívnemesség, honleányi lelkesedés, szegények iránti részvét és a betegek megvlgasztalása a nők teendője. Nagybotos — pedig ekkor már meglehetős öreg lovag volt — szerette magát életre-halálra rásőzni a nőkre. Körülbelül nyolcvan nő élt Magyarországon, akiknek kezébe helyezte sorsát. „Maholnap dolgozni fognak értem a nők, ha már nagyon öreg leszek“ — gondolta magában, mikor a legkülönbözőbb családoknál ebédelt, vacsoráit, pulykát evett, és már majdnem elfogadta egy hölgy ajánlatát, hogy lépjen házasságra... __ Szerették a nők, ba Nagybotos összeírta adós- «*
