A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-10-06 / 40. szám
Kefzeli Ferenc vertei gyalogolva félelem üsd húzd pengesd úgysem értik paráználkodni feljártak hozzám a csillagok 3ste s hogy a mennybéli házmester meg ne lássa a pinceablakon távoztak hajnalonként milyen kibírhatatlan hosszú ez a nap milyen kibírhatatlan rövid ez az élet ha elpusztulok se felejtlek el kétszáz éjszakát otthagytam foglalónak ordítsd! hisz’ mindez egy más történelembe tartozik hiába bámulod hogy vége a zenének véletlenül lett érthetetlen ékezet nélkül a h betű a mínusz nyolcadik emelet a virágüzlet tornya a kéményben nelántán az alagsori erkély de okvetlenül a szájpadlásra tapadt csokoládé hová lett nyakamról a szárítúkötél szájszélemen mit keresnek ezek a cserepei virágágyak számlapján árva fagylalt rothadt rothad és szétfoszlik díszkaput emeltek nekem a zsákutcában akár a szappant elmosakodtam álmaim ó ábécé ó iksz ipszilon milyen kibírhatatlan hosszú ez a nap milyen kibírhatatlan rövid ez az élet ha elpusztulok se felejtlek el nesztek huszonkét évem itt van foglalónak és üsd és húzd és pengesd lehel hogy megértik itt ebben az égő csikkben járkálok és a padlásokat nem ismerem lehet hogy majd valaki egésznek vél és rámtapos lehet hogy megesznek babbal mert sonkának is látszhatok öregember tarkóján a védtelenség vitorlája nyílik az embert szeretni csak miatta tudom térdig érő bottal vánszorog • álmában tiszta ágy zsebében kenyér zsebkendőbe tüsszenti jövőjét nem a jövője zsebkendője kell dederoninges utonállók kérik tulajdon fiai ennyi az egész vitorla sem folyom sem tengerem minek lenne nekem a kikötő ha kút vagyok vödör vagyok lánc is vagyok csak víz nem tudok lenni sem folyom sem tengerem s nem enged egyzseb életem újra megszületni ZSM — Beszélted... beszélted, olyan szép volt, hogy nem felejtem el soha életemben! — És hogy mi hazajöttünk és hogy... A hátsó falon lévő ablakhoz értek. — ... Nézdl — szakította félbe Olavi a mondatát és kifelé mutatott a kezével. Előttük, lenn a völgyben a nagy mocsár nyugodott szélesen, végeláthatatlanul. A mocsárból két hatalmas csatorna indult ki. Hogy helyet nyissanak számukra, egész sereg ember irtotta az erdőt. Mások árkokat ástak a csa tornák vizének levezetésére. A két széles, elő. _ retörő víziót messze, a távolba mutatott. A dél• 3 utáni napsugár vöröses fényt vetett a mocsárparton nyüzsgő emberek vállára, itt-ott megvillant egy-egy fejszének vagy lapátnak az éle, a víz ezüstösen csillámlott a csatornákban és a nedves iszap fémfénnyel ragyogott a oartokon. — Ól... — kiáltott fel elragadtatással Küllikki. — Tehát végre megkezdődött! Olavi maga felé fordította Küllikkit, átfonta derekát mind a két karjával és a szemébe nézett: abban a tekintetben benne volt minden, amit eddig éltek és láttak, szenvedtek és reméltek. — Végre megkezdődött! — mondta Olavi halkan, és erősen magához szorította Küllikkit. VÉGE Aforizmák „Sohasem lehetett volna belőlem lírikus; mert annyira nem vagyok buta.“ „Szeretkezünk, Istenítjük egymást, s aztán egyszerre csak jön egy nap, amikor legszívesebben megfojtanánk egymást!“ „Sajnos, sohasem vagyunk annyira szerelmesek, mint amennyire bebeszéljük magunknak.“ Paul Léautaud (1875—1956)
