A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-10-06 / 40. szám

* ha a megismerkedésünkre gondolok! Ne<■ I kém is volt kulcsom a közös folyosó aj- I tájához. Gyakran érkeztem elsőnek, és w sokszor csak késő este mentem haza, mivel az esti iskolában az én tanfolyamom óráit nemegyszer abban a kis könyvtárteremben tartották meg, ahol éppen én dolgoztam. Egyszer a villanyszerelők valami vezetékkel babráltak a folyosón, és a létrával kiverték a bejárati ajtó egyik üvegtábláját. Ezt az üveget aztán hetekig nem pótolták. Egy reggel keresem a kulcsomat, hogy bemehessek, nem találom. Lenyomom a kilincset, még zárva van. Az is előfordul, hogy a takarítónők reggel jönnek, s akkor, amíg odabenn dolgoznak, a kulcsot belülről a zárban hagyják. Nosza megpróbálom, hátha szerencsém lesz, a kitörött üveg helyén benyúlok. Olyan lendülettel nyúltam be, hogy ripityára zúztam a friss üvegezést, mely elkerülte a figyelmemet. Kezemet elöntötte a vér, véres volt a ruhám, az ajtó, a lépcső. A közelben senki. Megszeppenve, tanácstalanul álltam, fél kezemmel ügyetlenül igyekeztem kihalászni a zsebkendőmet a táskámból, amikor valaki megszólalt mellettem:

— Hát ezt jól megcsinálta.

Egy fekete hajú, fekete szemű fiatalember állt előttem — akkor csak ennyit állapítottam meg a külsejéről —, és már illesztette is a kulcsot a zárba.

— Na, jöjjön.

ORDÓDY KATALIN

így jött q szerelem

Részlet a szerzőnek „Az idegen" címen a napokban megjelenő regényéből

Valósággal megragadott, és cipelt magával, én pedig mentem utána, egyenesen a szobába, ahol dolgozott. A gipsszel összemázolt aszasztalon fogók, szerszámok, fogsorok hevertek, azokat bámultam, míg a fiatalember vattát, kötszert vett elő, egy kicsit letörülgette a vért, megnézte, milyen a sebesülés. Hat vágást számolt össze. Nem voltak túlságosan mélyek, egyet kivéve, amely a hüvelyk- és mutatóujjam közül indulva lehúzódott egészen az ütőeremig. Ez fájt is nagyon, és a vérzést is alig lehetett csillapítani.

— Nem vettem észre, hogy már új üveget tettek.

— Gondoltam. Mindjárt jön a doki, majd összeöltögeti magát. Azonkívül az új üvegezést is fizetni fogja. Miért jár maga mindig ilyen korán?

Megállapítottam, hogy ezek szerint már ismer látásból.

— Mert én egy szorgalmas teremtés vagyok. És maga?

— Nem szorgalomból, de a kollégám második hete fekszik influenzában, és rengeteg a dolgom. Legalább ennyit tudunk már egymásról. Ugyan én régebben szereltem volna már egyet-mást tudni magáról.

— Ne mondja. Mióta?

— Amióta észrevettem, hogy itt tölti a fél életét. Az ebédet is gyorsan bekapja, le nem ül az ismerősök asztalához egy-két percre, el sem álldogál egy kis tereferére valamelyik beszélgető csoport mellett, mindjárt fut vissza.

— Sivákon és Krisztinán meg az évfolyamtársaimon kívül alig ismerek valakit. Miről társalogjak idegen emberekkel?

— Maga nehéz eset. Miért nem kukkant be néha az üzemi klubba? Tudja, hogy létezik Ilyesmi?

— Hiszen az orrom előtt van, de hogy kik

járnak oda és mikor, és mit lehet ott csinálni...

— Nem mindent, de sok mindent. Például pingpongozni, sót táncolni is. Sajnos, nem vetnek elég súlyt arra, hogy beszerezzék a legújabb csacsacsa lemezeket.

— Maga csacsacsázik?

— Na, csak úgy, szolidan, a népi demokráciánk megengedte keretek között. Megtanítsam?

— Aligha sikerülne. Nekem ezen a téren túllontúl sok pótolnivalóm akadna. Nem hogy csacsacsázni, de még charlestonozni, rumbázni, sőt tangózni sem tudtam soha, hogy a többiről ne is beszéljünk. Egyedül a csárdást és a keringőt ismerem, még iskolás koromból.

— Érdekes példány maga.

— Kár lenne értem, ha itt elvéreznék? Egy különös állatfaj halna ki velem, úgy gondolja?

— Meg fogjuk menteni az utókornak, ne féljen. Már itt is a doki.

Átmentünk a másik szobába. Virsik éppen akkor vetette le a kabátját. Fáradtan mozgott, mintha favágásról jött volna.

— Máris egy páciens? Hát magával mi történt? Pálos elvtárs, nem hagytam tegnap maguknál az öngyújtómat?

Míg nézte a kezemet, arra gondoltam, hogy most már a nevét is tudom. Legalábbis az egyiket. Nem jutott eszébe, hogy bemutatkozzék. Keresgélt, aztán beszólt, hogy nem találja az öngyújtót. Az orvos szelíd kis káromkodást eresztett meg, és már a negyedik kapcsot mélyesztette a húsomba. *

— Kész. Még bepólyázom, aztán ha vérmérgezést nem kap, hamarosan rendbe jön. Valószínűleg egy kis láza is lesz majd. Kiírjam a mai napra?

— Nem, nem muszáj.

— Hol dolgozik?

— Itt a műszaki könyvtárban.

— Akkor a bal kezét mellőzheti munka közben, nem? Na, most még diktálja be az adatait.

Leült, írta, amit mondtam, közben vártam arra, hogy a fekete fiú bejön, de csak a nővér érkezett jihegve, mert már valamicskét késett. Csinos lány volt, a haja vörösesszőkére festve, a szeme barna. Az orvos lelkemre kötötte, hogy másnap is Jelentkezzem, de ha a hónaljmirigyekben duzzanatot észlelnék, érzékeny lenne a nyomásra, akkor ma jöjjek.

Krisztina és a doktor ugyancsak azzal a kérdéssel fogadtak, hogy mi történt. Elmondtam.

— És ezért van ilyen jókedve? — kérdezte Krisztina.

— Jókedvem? — néztem rá.

— Mosolyogva jött be, mintha legalábbis ... szóval semmi esetre sem úgy, mintha operációról jönne.

Bementem a szobámba, és leültem a helyemre. Tehát mosolyogtam. Miért mosolyogtam, mire gondoltam? Igen, a vadászkalaposra meg Zolira. Rájuk gondoltam, mert valahogy most megint olyan érdekes lett körülöttem a világ. Olyan kellemesen, izgatón érdekes, mint az ő idejükben. A fekete. A fiúra gondoltam, és most tudtam, hogy mosolygok.

Három napon át mindennap meg kellett mutatnom a kezemet, aztán már csak minden harmadik nap. Három hét után lekerült a kötés. Minden egyes alkalommal vártam, hogy találkozom a feketével, és minden egyes alkalommal csalódtam. Egyszer a nyitott ajtón belestem a szobájába, de nem volt ott. A következő ajtón, a fogorvosi rendelő ajtaján lépett ki, valamit tartott a kezében. Köszönt, mosolygott, leült az asztalához, és akkor a szép, festett hajú nővér becsukta az ajtót. Mérges voltam magamra. Mi az ördögnek gondoltam én, hogy keresni fogja a találkozást. Véletlen volt az egész, és vége. Szerencsére többé nem kell a rendelő felé néznem. Igyekeztem gondolataimból kiiktatni a feketét. Dühös voltam, mert a szótárban nem találtam egy szót, és képtelen voltam boldogulni. A telefon is éppen csengett, ezt is az én szobámba tették, és nekem kellett állandóan hívogatni a doktort meg Krisztinát, aztán várhattam, amíg befejezik a beszélgetést, hogy újra folytathassam a munkámat. A doktor még hagyján, de Krisztina néha az egész napra szóló leckét felmondatta magának a húga kisfiával, ha az éppen délutános volt. Megadó sóhajjal vettem fel a kagylót. Valaki belemotyogott. Emelt hangon kiáltottam;

— Hogy? Kit keres? Beszéljen, kérem, érthetőbben. Hogy mit? Jóózsi? Miféle Józsi?

Nem akartam hinni a fülemnek, amikor végre megértettem, hogy a fekete keres engem. Mindenre számítottam, csak éppen erre nem. Délután az üzemi klubba. Nem tudtam azt mondani, hogy nem megyek, pedig szerettem volna.

Nem fért a fejembe, miért nem élt az alkalommal, mikor annyit jártam a szomszéd szobába, és még a szokottnál valamivel hangosabban is beszéltem, csak hogy megtudja, hogy ott vagyok. S miért jelentkezik olyan váratlanul? Tudtam, hogy nem jól teszem, de a klubban megkérdeztem tőle.

— Nem is volt rá kiváncsi, hogyan gyógyul a sebem?

— Tudtam, hogy jó kezekben van.

Körülnéztem a barátságos teremben, ahonnan még több helyiség nyílt.

— Igazán, vannak itt fiatalok. Megismertet velük?

— Ne legyen ilyen mohó. Szeretném, ha legalább még ma megelégedne az én társaságommal.

— A többiek ott tolonganak a tévé körül.

Mi mit fogunk csinálni?

— Hát oda nem megyünk, mert akkor össze kell ismertetnem egy csomó emberrel. Tud sakkozni?

— Azt sem tudom, mi fán terem a sakk.

— Remek. Akkor kisétálunk a Duna-parlra. Sétálni tud?

— Azt hiszem.

— Ha nem, akkor majd megtanítom.

Jó volt vele lenni, nem filozofált, mint Zoli, nem kényszerített gondolkodásra, vidám, könynyű napsugaras perceket adott. Akkor nem vettem észre, hogy az élet komoly dolgai és az életfilozófia a könnyed modorban is benne rejlik.

Mindjárt az első alkalommal rá akart venni, hogy mulasszam el az iskolát, és menjünk moziba. Nem sikerült. Legközelebb, mikor beleegyeztem — épp a ligeti Petőfi-szobor alatt álltunk, térdig hóban —, megcsókolta a kezemet.

— Ne, Gigi, ne add fel magadat miattam, te csak teljesítsd a kötelességedet. Ezért kellesz

nekem.

Elámultam: nem tudok rajta eligazodni, mindig meglep. Giginek hívott, tegeztük egymást, de csak magunk között, és azt hiszem, bent az üzemben már egyesek gyanították, hogy együtt járunk. Nekem tetszett a titkolózás, romantikusnak találtam, ő egészen más okokból óvatoskodott.

— Nézd, Gigi — kezdte egyszer —, nem lehet még tudni, tartós lesz-e a barátságunk.

Nincs szükséged rá, hogy beszéljenek rólad; ez az a Színné lány, aki tavaly a Pálossal futott. Több lánnyal jártam már, nem akarom, hogy nőcsábászként könyveljenek el.

Szavait helytállónak találtam. Némán ballagtunk az üzemig. A kapuig kísért. Sok mindent nem szerettem benne, de őt magát nagyon.

Nem szerettem, hogy pontatlan volt, nem szerettem, hogy néha lumpolt, azt sem szerettem, hogy egy hirtelen jött ötlettől vezérelve aránytalanul drága ajándékkal lepett meg, viszont márciusban a névnapomról megfeledkezett.

Mikor ezt megemlítettem neki, nem mentegetőzött.

— Ugyan, hiszen te Gigi vagy. Gigi-nap máskor van.

Ilyenekért viszont szerettem. Aztán nemsokára francia parfümmel, Reymout Parasztokjával és egy gyönyörű stólával kedveskedett.

— Ma van Gigi-nap.

Nevetnem kellett, és muszáj volt mindent elfogadnom, bár belső tiltakozást éreztem. Néha pénzt kért tőlem kölcsön, és boldog voltam, hogy adhattam. Mindig visszaadta. Engem boldoggá tett ez a pénzügyi közösködés, pedig ő egyszer azt mondta:

— Nem szeretem, hogy ilyen nagylelkű vagy.

Szinte ingerel, hogy visszaéljek vele.

— Te, buta édes, hiszen mindig visszakapom, és azonfelül az ajándékaid. Én élek viszsza a te gavallériáddal.

Nem sokkal a Gigi-nap után megkérdeztem tőle:

— Mondd, miért nem csókoltál még meg?

Meglepetve emelte rám a szemét, és a vállát

vonogatta.

— Ezt persze joggal tartod abnormálisnak.

Talán túlontúl jó vagy nekem, és sajnállak, vagy félek, hogy... Tudod, Gigi, azt hiszem, hogy igazán te vagy az, aki kell nekem. Hát én neked?

Uramisten, hogy kell-e?!

Az első csók belém fojtotta a lélegzetet, elvesztem a gyönyörűségben, hiszen olyan régen vágytam rá. Ezután már normális szerelmesek voltunk. 14