A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-10-06 / 40. szám
40. Olavi keze reszketett, mikor ezt a terhet a' karján érezte. — Segítse le, Antti, a szekérről! És jöjjön el később újra... most nem is erőszakolom... ebben a sietségben — mondta izgatottan Olavi. Az ember mosolygott, Küllikki mosolygott. De Olavj nem látott semmit, csak futott kis csomagjával a ház felé. Néhány lépés után mégis mbgállt és egyik kezével felemelte a felső takarót. Kis piros arc kukucskált ki onnan és két ragyogó szem. Olavt szívét olyan örömérzés dobogtatta meg, hogy a kis terhet magához kellett szorítania, másként leejtette volna. Gyorsan visszahajtotta a takarót és csaknem futó léptekkel sietett be a házba. Küllikki szelíden sugárzó szemmel nézte buzgőlkodását. Azután bement ő is... és boldog meglepődéssel állt meg az ajtónál. A lobogó tűznek barátságos üdvözlete, a kis ágy, amelyről sejtelme sem volt, mellette a puha ölét kínáló pamlag, az asztalon a tálca ... meglátott mindent egyetlen szempillantással. De Olavi csak szorgoskodott a kis ágy fölé hajolva. — Kibonthatom? — kérdezte, és gyorsan egymás után szedte ki a biztosítótűket. — Igen, igen! — nevetett Küllikki és levetette a kendőjét és a kabátját. Olavi kiszabadította a kisdedet takaróiból. Felemelte a rátekert takarókból kiszabadult karocskákat és alaposan megvizsgálta az ifjú katonát Azután felállította. Nagy fiú! Oldalra fordította: Egyenes, mint a katona! Elnézte hosszan ragyogó, értelmes szemét és az arcát, amelyen finom, jót jelentő vonásokat vélt észrevenni. — Ö, te aranyom! — kiáltotta elragadtatással, felkapta a kicsikét a levegőbe és megcsókolta gyöngéden a homlokát. Az ifjú jövevény meg se nyikkant, csak nézett. Olavi szépen lefektette az ágyra: — Néma vagy-e, nem tudsz nevetni sem? Incselkedni kezdett szemével. Összecsucsorította ajakát és cuppantgatott, mintha félénk madárfiókát hívogatna ... sohasem látott ilyet, csak úgy jött magától. — Nevetsz, már nevetsz! tgy, így! Küllikki mögéje állt és a dívány hátához támaszkodva mosolyogva nézte őket. — Hát a kezed?... Mocsármunkás keze?... Igazat mondott-e anya?... Igazat, igazat! Micsoda tenyerekl Igazi munkáskéz! — Ujjongva csókolgatta a parányi kacsókat. — De drága gyermekem, milyen hosszú kör meid vannak! ... Anya apának tartogatta ezt az örömet, ugye? Küllikki varrókosárkájához sietett és egy kis ollót hozott: Apa levágja, apa levágjál Letérdelt az ágy elé. Ne félj... csendesen, nagyon csendesen .. . szépen! így! Igaz, hogy apának nagy a keze, de nem kemény! — És míg a gyermek körmét vágta, csókolgatta közben a picike ujjakat. Küllikki a pamlaghoz támaszkodva egyre boldogabban mosolygott. — Lám, ez megtörtént! Ilyen fiú, Ilyen fiú, Küllikkí! — kiáltotta megfordulva. — Szent Isten, Küllikki! Te itt állasz?... Milyen ostoba is vagyok, hogy így megfeledkeztem rólad! Isten hozott, Küllikki! Isten hozottl Ölébe zárta Küllikkit: — Milyen derült és milyen viruló vagy! Egészen megfiatalodtál! Köszönöm neked ... anya! — Én köszönöm — válaszolta meghatottan Küllikki, és a tekintetével megsimogatta a fehér ágyacskát. Olavi maga mellé ültette Küllikkit a pamlagra és a tekintetük beszélgetni kezdett hangtalan vasárnapi nyelven. — Istenem! — kiáltotta Olavi hirtelen. — Én már egészen eszemet vesztettem. Kávét főztem neked és most... Felállt és a kannát a tálcára tette. — Te főzted a kávét? — álmélkodott Küllikki örömtől sugárzó szemmel. — Ki más? Most csak én főzhetteml Gyere, Küllikki! Leültek az asztalhoz és itták a kávét... egy szót sem szóltak, csak a szemükkel beszéltek. A gyermek nyöszörgött, egyszerre ugrottak fel mind a ketten. — Mi bántja a fiúcskát... fáj valami?... — gügyögte gyöngéden Küllikki. Fölemelte a kisdedet és beszélt hozzá tekintetével arckifejezésével és fejének szelíd ringásával. Küllikki a gyermeket szó nélkül Olavi ölébe helye2te. Olavi hálás tekintettel köszönte meg és a melléhez szorította a fiát. Ügy érezte, hogy szétfosziik és eltűnik körülötte minden. És érezte, hogy a kis test melege — mint -lágy simogatás — a takarón és a ruhákon keresztül átjárja egész lényét. És úgy elérzékenyült, hogy a gyermek is remegett az ölében ... nem tudott egy hangot sem kiejteni, csak odanyújtotta a kisdedet Küllikkinek. Küllikki betette a gyermeket az ágyba, megigazította a párnát és betakarta a paplannal... csak a kis arcocska piroslott a fehér vánkoson. — Milyen nagy feladatot bíztak az emberre egy ilyen kicsike élet gondozásával — mondta remegő hangon Olavi, mikor újra leültek a pamlagra. — Talán az erőnket is meghaladja. — Nem — felelte Küllikki. — Tudod, mit gondolok? Hogy a megbocsátás és a kiengesztelődés sokkal, sokkal hatalmasabb erő az életben, mint a bosszú. Olavi bólintott fejével és gyöngéden megszorította a felesége kezét. Azután megint a fehér vánkoson pirosló arcocskát nézte. És arcán komoly, szinte zord kifejezés tükröződött. — Olavi! — szólt Küllikki halkan és megfogta a férje kezét. — Mondd, mire gondoltál most? Olavi nem felelt azonnal. — Ne, ne szólj semmit... én tudom. De miért gondolnánk most arra? És... vannak szülei, akik tapasztaltak egyet-mást... és talán nem kell, hogy mindenben a mi nyomunkat kövesse... — Éppen erre gondoltam — válaszolta Olavi. Nem folytatták, csak a meleg gondolatok röpködték körül oltalmazón a kicsike fehér ágyat. — Nézd! — kiáltott fel Küllikki egy- kis idő múlva. — Elaludt... milyen aranyos! Mintha meleg napsugár ragyogta volna be a szobát... minden helyet, minden szögletet. — Olavi! — szólt Küllikki, s jelentőséggel pillantott a belső szoba felé, és felállott. Olavi arca felderült és lábujjhegyen osontak be a szobába. Olavi kitárta az ajtót és Küllikki sokáig állt némán a küszöbön és nézte a szobát, amely világos tapétás falaival a réginél nagyobbnak és világosabbnak látszott. Megfordult és megragadta Olavi kezét... csillogó szeme mondotta el, hogy mit érzett és gondolt. Olavi egyik kezével átkarolta Küllikki derekát. A szeme elárulta, hogy valami hirtelen eszébe jutott. — Beszéltem neked — szólt álmodozva, miközben visszatért Küllikkivel a lakószobába — hogy Maiju testvér egyszer eljött hozzám, mikor még a világot jártam? 12 a. s,zobába sietett, gondos, vizsgálódó tekintettel nézett körül, rápillantott még egyszer a hőmérőre és mosolygott: — Most már éppen jő! Azután megint a lakószobába. A kávéskannában, a tűzhelyen halk, ujjongó bugyborékolással forrt a kávé. A tűzhely előtt egy rakás hasogatott fenyőfa fehérlett. Olavi elhúzta a kannát a lángról. Azután zsebre dugott kézzel fel s alá járkált a szobában, mosolygott és halkan fütyült. Vajon mit gondol, hogy nem mentem eléje az állomásra? Sejti és megérti... Majd újra a tűzhelyhez rohant, egy csészébe kávét öntött és megízlelte: — jó ... az bizonyos! Kis törlőruhát vett elő. Gondosan megtörülgette a kávéskannát, a tűzhely szélére húzta és nyugtalanul tekintett az órára: — Már Ajtta domb környékén járnak vagy legalábbis Szlmola tájékán. Az edényszekrényhez sietett. A fehér terítős tálcára rátette a csészéket, a kis tejszínes kannát és a cukortartót, és a tálcát az asztalra helyezte: — Egészen csinos! Nyugtalanul pillantott megint az órára: — Most a kanyarulatnál lehetnek ... Csak nehogy túlságosan gyorsan hajtson az az emberi No, Küllikkinek bizonyosan gondja van rá ... Egyre különösebb érzés fogta el. Mindaz, ami eddig a lelkére nehezedett, szétfoszlott és csak a vékony, könnyű bjirok maradt meg, amely nem akart többé sehogy sem a földhöz rögződni, járkált fel s alá, időnként kipillantott az ablakon, nem találta sehol a helyét. — Most! — kiáltott fel órájára tekintve. — Tíz perc múlva itt vannak! Csaknem futva ment a kályhához, és erős lobogásba élesztette a tüzet. — Ropogj, ahogy csak a fenyőfa ropoghat! Köszöntsd őket ragyogó szemmel, meleg ölelés sell A belső szobába ment és kihozta onnan a kicsike ágyat. A hat karcsú lábon álló csinos kosárkát ő maga fonta fehéren ragyogó hajlékony fűzfavesszőből. A kis ágy meg volt már . vetve. A fehér lepedő fodra füzérdíszként lógott le köröskörül, a kis pírosvirágú paplan meleg mosolygással mosolygott, és az ágyacska fejénél puha, hófehér párna tündökölt. — így, Ide! — mondotta magában Olavi. Az ágyacskát a kályha elé helyezte, kis díványjukat pedig mellé állította társul. — Ide fektetem őt, mi pedig itt fogunk ülni És most, mikor minden rendben volt, olyan boldogsággal vegyes nyugtalanság fogta el, hogy nem tudta, a földön van-e vagy a levegőben. Hol az ablakon bámult ki, hol kiállt a lépcsőre, ahonnan messzebbre lehetett látni... Nézett és hallgatódzott. Bement megint és már arra gondolt, hogy eléjük megy, de nem merte elhagyni a házat a tűz miatt. Az ütfordulónál a fák mögül végre egy barna lő feje bukkant elő. Olavit olyan különös érzés fogta el, hogy jó ideig mozdulni sem tudott. Csak állt és nézte az ablakból a közeledő lovat és a kocsit, a fehér gyapjúkendös Küllikkit és azt, akit az ölében tartott. Az érkezők már a kapunál voltak. Olavi — mint a forgószél — kalap nélkül rohant le a lépcsőn. — Isten hozottl — kiáltotta ujjongó örömmel már messziről. — Olavi! — hallatszott Küllikkí lágy, remegő hangja. — Add ide, add ide! — kiáltotta Olavi, és kinyújtotta két karját Küllikki felé. Küllikki mosolyogva adta oda neki a kis, gyapjúkendőbe göngyölt csomagot.
