A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-10-06 / 40. szám

r

En tanítottam, őt

A Csnhszlfivákiai Migyar Dolgozók Kulturális SzövotsÓKÓnrk hetilapja. Megjelenik minden vasárnap

Főszerkesztő MAJOR ÁGOSTON Főszerkesztő helyettesek:

MACS JÓZSEF, OZSVAI.D ÁRPÁI)

Szerkesztők;

NAGY LÁSZLÓ NAGY LAJOS ORDÖDY KATALIN S»MKÓ TIBOR TARJANI ANDOR

Grafikai elrendező*:

CSÁIIEW LÁSZLÓ

Fényképész: l’RANDL SÁNDOR

Szerkesztőség; Bratislava, Jesenského 9. . Posta fiók C 1198. Tele fon 533 04.

Terjeszti a Posta llfrlapszolgálata, előfizetéseket elfngad minden postahivatal és levólkézhesítő.

Külföldre szóló előfizetéseket el Intéz: PN$ - Űstredná expedícia tlaée, Bratislava, Goltwaldovo nám. 48/VII

Nyomja, a PRAVDA hyomdaválla lat, Bratislava, Stúrova 4.

* Előfizetési díj negyed évre 19,50 Kfcs, fél évre 39,-*- Kés, egész év re 78,— Kés.

Kéziratokat népi őrzÜnk meg é* nein küldünk vissza.

Királyhehnectől Nagykaposig — egy darab Bodrogköz, rétek, erdők és vizek, meg az indián nyár tobzódó színei: sárga, barna, és vörös ... Most ezek az uralkodó színek, mert ősz van. Bizonyára ősz lesz az az ember is, akihez megyünk, hogy köztársasági elnökünkről beszélgessünk vele ... Mert Taraszovits Gyula az 1929 -30-as években magyar nyelvre tanította Ludvík Svobodát, ha igaz, amit az emberektől Helmecen hallottunk.

Én azt hittem, hogy valami roskatag öreg bácsival találkozunk, aki majd nagyon sokáig matat az emlékei között, amíg visszaemlékezik arra az emberre, aki most köztársaságunk valamennyi polgára közül legjobban a szívünkhöz nőtt.

Annál Inkább meglepődtem, amikor egy ereje teljében lévő férfit ismertem meg Taraszovits Gyulában.

Szépen berendezett lakásban fogadott bennünket és amikor meghallotta, miért jöttünk, fiatalos lelkesedéssel ragyogott fel a szeme:

— Igen, igazat mondtak rólam a helmeciek. Valóban tanítottam egy embert magyar nyelvre Ungvárott, akit Ludvík Svoboda őrnagynak neveztek.

De talán jobb lesz, ha az elején kezdem. Az 1928—29-es években Kassán végeztem el a tartalékos tiszti iskolát és 1929—30-ban Ungvárott szolgáltam. Mivel a századunkban sok magyar anyanyelvű katona volt, a parancsokat én fordítottam le magyarra. Ilyenkor figyelhetett fel rám Svoboda őrnagy és egyszer kiképzés után magához hívott. Azt kérdezte tőlem, hajlandó lennék-e őt hetente háromszor magyar nyelvre tanítani.

Magyar ember vagyok és pedagógus, már hogyne lettem volna boldog, hogy a felettesemet az anyanyelvemre taníthatom? Csak azt nem tudtam, hogy miért akar magyarul megtanulni. De később ez is kiderült. Az első órán elmondta, hogy ő Morvaországban született és szeretne Is oda visszakerülni. De oda a Hadügyminisztérium csak magyarul tudó tiszteket helyez, mivel a szlovákiai magyarok Morvaországban töltik le a katonaidejüket.

Hetenként háromszor jártam fel hozzá, a lakására és így megismerhettem a családját is, feleségét, aki az óra alatt csendesen kézimunkázgatott mellettünk. Fiát, Miikőt (Miroslav), akit Dachauban kivégeztek, és a leányát, akit később Csehszlovákia amerikai nagykövete vett feleségül.

Vígan folyt a tanítás, és közben nagyon sokat nevettünk, mert Svoboda őrnagy az otthonában egyáltalán nem éreztette velem, hogy a felettesem. A felesége közben behozott egy-egy üveg hecse-pecse bort (a vadrózsa bogyójából készült) és borozgatás, tréfálkozás közben igazán jól ment a tanulás is. Ha meguntuk az üldögélést, akkor kisétáltunk az Ung partjára és ott folytattuk a tanulást. Így ment ez hosszú hónapokon keresztül, és én minden hónap végén megkaptam a százasomat. Nagy pénz volt ez abban az időben, hiszen én — mint karpaszományos szakaszvezető — napi kettő hatvan zsoldot kaptam.

Svoboda őrnagy nagyon kedves volt hozzám, de a pontosságot megkövetelte. Ha eleinte pár percet késtem, udvariasan flgylmeztetett, hogy ez máskor elő ne forduljon, hiszen mindketten katonák vagyunk! Ha viszont nála merült fel valamilyen ukadály, ami miatt az órát nem tarthattuk meg, udvariasan közölte velem, hogy

délután ne menjek el hozzá, majd a legközelebbi órán pótolja a mulasztást.

Ha viszont korábban érkeztem, a Svoboda gyerekek vettek gondjukba. Az egyik jobbról, a másik balról ráncigálta a nadrágomat, hogy meséljek nekik. Ilyenkor azután a mamájuk mosolyogva kiparancsolta őket:

— Hagyjátok békén a katona bácsit, ő most tanítani fogja a papát. Nektek itt ilyenkor semmi keresni valótok)

Teltek a hónapok, és Svoboda őrnagy szépen haladt a magyar nyelvben, már egész mondatokat tudott magyarul, mert közben fülhallgatós rádión hallgatta a pesti adást. Nemsokára már viccet is mondott magyarul.

Hogy mennyire nem tűrte el a fegyelmezetlenséget még tőlem sem, akivel pedig hetente háromszor elborozgatott, az nagyon jől kitűnik a következő esetből.

Egy ünnep alkalmával lampionos menetet rendeztünk. Én még nem vágtam magam díszbe, tehát borotválkozás közben az ablakon keresztül sorakoztattam a katonákat. Svoboda őrnagy megtudta ezt, és én már vártam a nagy fejmosást. Az egyik órán azután elő Is rukkolt vele:

— Szakaszvezető űr, mi ugyan barátok vagyunk, ha mint civilek ülünk egymás mellett, de a szolgálat az más! Kérem, ez máskor elő ne forduljon. Csak azért szóltam, mert láttam, hogy csodálkozik, miért nem teszek róla említést. És most folytassuk a tanulást!

Egy más esetben már éppen mennem, kellett Svoboda őrnagyhoz, amikor észrevettem, hogy a kabátom egyik gombja lóg. A régi katona trükkel, egy gyufaszál segítségével erősítettem fel a gombot, és már vágtáztam Is a Rafanda felé. (így hívták azt az épülettömböt, ahol Svoboda őrnagy lakott.)

Befejeztük az órát. Amikor menni akartam, Svoboda őrnagy kikísért az előszobába és tréfásan megjegyezte:

—- Miért ne segíthetné fel az őrnagy úr egy karpaszományos szakaszvezető űr kabátját is egyszer?

Meg is tette! Felsegítette a kabátom, még be is gonbolta. S ekkor észrevette a stiklimet. Elkomolyodott és megjegyezte:-» Amint beér a kaszárnyába, ez legyen az első dolga!

Az ilyen kisebb-nagyobb zökkenőktől eltekintve a legjobb viszonyban voltunk egymással. Ö szorgalmas és lelkiismeretes tanítványnak, én pedig jó pedagógusnak bizonyultam, amit az is igazol, hogy 1932-ben sikeresen levizsgázott a pozsonyi Comenius Egyetemen magyar nyelvből. Azóta már nagyon sok tanítványom volt, de én Svoboda őrnagyra vagyok a legbüszkébb.

Még ugyanabban az évben Hranicére került, a katonai akadémiára, ahol a magyar nyelvet is tanította. Utána Kroméfíábe helyezték át zászlóaljparancsnoknak.

Magyarországi cseresznyepálinkával koccintunk először Ludvík Svoboda, azután egymás egészségére. S közben észrevettem, hogy Taraszovits Gyula szeme könnybe lábadt.

— Találkozott vele azóta? — kérdeztem.

— 1962 tavaszán, az Antifasiszta Harcosok Szövetségének konferenciáján találkoztam vele utoljára. Azonnal megismert, és akkor tegezett le először és utoljára! — előkerül a zsebkendő. Gyula bácsi már nem is igyekszik palástolni a meghatottságát:

— Soha és sehol a világon nem volt még egy

ilyen köztársasági elnök, akit ennyira szerettek volna, mint őt! N. L.

Foto: MOLNÁR JÁNOS