A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-09-29 / 39. szám
(ét ugyanúgy szerettem, mint saját magamat. Oroszországban azután Svejk teljesen megváltozott: Lerázta magáról a háborúellenes passzivitást és újra jelentkezett a frontra, a csehszlovák légióba, hogy az osztrák elnyomás ellen harcoljon. 1917. Július másodikén résztvett a zborovi harcokban és hősiességéért T. G. Masaryk 1924-ben személyetsen tüntette őt ki, harminc évvel később pedig, annak a nevezetes csatának az évfordulóján, tehát 1947-ben, Ludvlk Svoboda tábornok tüntette ki őt Ismét. — Az orosz légiókban találkoztam 1916-ban Haáeknek egy másik figurájával és társával, FrantlSek Langr-ral — folytatta vallomásét Josef Svejk. — Mindig baloldali meggyőződésű ember voltam. Közben forrt a világ és a sors akaratából 1918-ban, a szamarai ütközetben szemtől-szembe álltunk egymással — HaSek, a vörös katona és én, a csehszlovák légionista. Máig sem tudom, hogy én kíméltem-e meg az ő életét, vagy pedig ő az enyémet? Prágában azután Ismét találkoztunk és élete utolsó két esztendejében teljesen kiismertem ezt a rendkívül bonyolult lelkiségű és egyéniségű embert. Mindig éppen az ellenkezőjét csinálta annak, amit vártam tőle, de ez soha, még egy pillanatra sem ingatta meg bizalmamat — azt a beléhelyezettet. Josef Svejk valóban hűséges és őszinte barátja volt Haáeknak. 1923. január 6-án Prágából egyedül gyalogolt el Okrouhlícére a nagy hófúvásban, hogy — ismeretlenül — elkísérje barátját, Jaroslav Ha- Sekot utolsó útjára. Josef Svejk 1965 májuséban, hetvenöt éves korában halt meg. Aki csak ismerte ezt a rendkívüli embert, azonnal megkedvelte, szívesen látott vendég volt mindenütt. Hét szakmát tanult ki és sohasem tudta azt, hogy mi az a nincs. Nagyon szerény ember hírében állott, aki nem szívesen vonta magára a figyelmet. Az „U Kalicha“ (a „Kehelyhez“) elnevezésű vendéglő történészén ;k bizonyára csalódást okoz majd, hogy Jaroslav HaSek tulajdonképpen nem Is járt oda. Először akkor lépett ebbe a kocsmába 1911. májusának második szombatján, amikor ide hívta őt találkára Zdenék Matéj Kudéj. De csak meghívta, mert ő maga nem jelent meg a találkán. Pedig HaSek bajban volt, a zsebe éppen üres és néhány korsó sört már lecsúsztatott a torkán. Nem volt ez valami előkelő vendéglő, a vendégeket sem a sör, sem a kocsmáros nem igen vonzotta ide. Éppen csak azok az emberek látogatták, akik valamikor együtt küzdötték végig a háborút és itt nyugodtan elpolitizálhattak, mert kártyázni nem lehetett. Azon a májusi szombaton is alig lehetett ott üres széket találni. Amikor azután HaSek leült, fülelni kezdett a szomszéd asztalnál ülő három kiszolgált katona beszédére, akik 1908-ban résztvettek Bosznia elfoglalásában. Még a három ember nevét is tudjuk: Potmé- Sil, Haspeklo és Kulajta, bár néhány sör után már Bubáknak, Achmednek és Pléhpofának becézték egymást. Mindhárman úgy kiismerték magukat Szarajevóban, mint otthon. PotméSll úr elbeszélte, hogyan lopta a napot a katonakórházban fél éven keresztül, hogyan mlni3- trált a tábori lelkésznek, azután hogyan szökött át a gyengébb nem egyik Igen formás képviselőjével Hercegovinába. Haspeklo csak éjszakára Járt be a kaszárnyába, napközben női ruhába öltözött, arcát elfátyolozta és a mosztári mozllmek között tengette életét. Kulajta pedig azt állította, hogy az angyalbőrt a híd korlátjára tette és azután már hiába keresték, hiába tettek érte tűvé mindent. Azt hitték róla, hogy a folyóba fulladt. Közben pedig mint egy szakállas, púpos Lázár dolgozott egy cseh telepesnél egészen a háború végéig. HaSek egy óra hosszat hallgatta ä három víg cimborát — amikor észrevette, hogy valaki ül mellette. A három Jókedvű ember elment és HaSek szomorúan bámulta a falat, melyen — pontosan a császár képe alatt — a felirat díszelgett: „Meghalt a hl*el. eltemették az adósoki“ Szomszédja, evv hatvan év körüli férfi megkérdezte: „Ugyan mi ba,->. van?“ Haáeknak fogalma sem volt arról, hogy löset Svelk sóiéval beszél, s elmondta neki, hoey mennyire szerencsétlen és magányos. Svejk papa meg is sajnálta őt, mert kínt szakadni kezdett az eső. .Ha megengedi, fizetem a cecchet és ha nem sértem meg, jöjjön át hozzánk. Mindjárt itt lakunk a szomszédban.“ Svejkék kávéja erős volt és HaSek azután nem tudott elaludni, de csöppet sem bánta, mert a kocsmában hallottak foglalkoztatták. Fülében csengett a három boszniai naplopó kacagása. Rossz katonák voltak ugyan, amint ezt saját maguk is mondták, de éppen ilyen rossz volt az egész osztrák katonai masinéria. Ez azután elindította HaSekban az ötletek egész lavináját. Azon töprengett, hogyan tehetné nevetségessé a háborút. Már Homérosz is akkor kacagtatja meg az isteneket, amikor az emberek egymást verik agyba-főbe ... Minden háború eltiporja a törvényeket, az erkölcsöt, az igazságot és a rendet — emberemlékezet óta éppen a szegény viseli a háborús kalandok egész terhét és következményeit. Mit is lehetne csinálni? A „jó katona“ figurája világraszóló felfedezésnek tűnt előtte, veszettség elleni szérumnak... Az alakoskodása, ártatlan együgyűsége és ravaszsága lesznek azok a zátonyok, melyeken egyszer hajótörést szenvedhet a hódítók minden terve, azok a zátonyok, melyek egyszer elsöprik a föld színéről a háborúnak még az írmagját is... S az ötlet egyre terebélyesedik, melynek testre és lélekre van szüksége ... A „derék katona“! Csak egy Jó név kell hozzá, egy egyszótagos, testhezálló név, amilyen például a Svejk! Óriási ötlet, príma... Svejk, a derék katonai... Már nem bírt az örömével és han gosan beszélt, az ifjú Svejk közben csak alvást színlelt és az egész monológot végighallgatta. A született bohém mindent az utolsó pillanatra hagyott, de ha már egyszer nem volt mentség, hát dolgozott inaszakadtáig, akárcsak Balzac. Egész pontosan tudjuk, hogy a „Karíkatury“ című lap második oldalára el kellett volna küldenie az elbeszélést. Lada tűvé tette érte az egész várost, mert hétfőn reggel le kell adni az anyagot. — Hát jó, testvéri — szánta rá magát HaSek nagy ásítozás közben. — Holnap megírod az emoeriségnek Svejk első históriáját. Reggel Kati mama mindkettőjüknek az ágyba tálalta a reggelit. Svejk táta korán reggel elutazott Klátovicébe, üdvözli az urakat. Én sietek — férjem után, de maga csak szórakozzon Pepikkel. Viszontlátásra! HaSek körülnézett „új“ albérleti szobájában. Az ablakban virágok, Svejk Llberecben. M a már minden derék katona és még derekabb civil tudja, hogy HaSek nem kitalálta, hanem megtalálta Svejket, aki az összes derék katona közül a legeslegeslegderekabb katona volt, aki számtalan „örömet“ szerzett töméntelen feljebbvalójának és még több szórakoztató órát, napot sok-sok milliónyi olvasójának. Erre azt mondhatná töméntelen olvasónk legtöbbje, hogy ezt ő már régen tudja, s közben az újságíró azt hiszi magáról, hogy feltalálta a csőben a lyukat... Hiába, ilyen az élet, Ilyen rosszmájúi Hiába, Ilyen az olvasó, ilyen epés!... De nemcsak Svejk volt élő személy, hanem Dub hadnagy, LukáS főhadnagy, Ságner hejtman is — többek között. Svejk személyes jó barátja volt HaSeknek már 1911- ben. 1 Amíg élt. a közben halhatatlanná vált regényhős, nem akarta, hogy azonosítsák őt azzal a Svejkkel, aki a regényben szerepelt. Mint családfőnek erre ezeregy oka lehetett azokban a régi, de szép (de még milyen szép) időkben. S ugyanúgy nem tartott igényt Svejk világhírére sem. — Amikor 1914-ben bevonultam az osztrák hadseregbe — mondja magáról, — nagyon Jól éreztem magam a naplopók ős a szabotálok társaságában és szívesen vettem magamra egy kacagtatóan ügyfogyott, de ravasz fajankó szerepét. Butasággal védekeztem a háború hülyesége ellen. A harctéren is félkegyelmű voltam. Hiszen ezt a szerepet nagyon sokan eljátszották már előttem a bibliai korban vagy a trójai háborúban is. Bizonyára sok követőm akad a jövőben még. Az viszont tény, hogy nem mindig tudtam olyan könnyen kimászni a kalamajkából, mint a regény hőse. Nem volt a tarisznyámban annyi agyafúrtság, színészi tehetség — bár min'd ig szerettem a tréfát, s életemben nem voltam semmi vidám dolognak az elrontőja. HaSekot mindjárt első találkozásunk alkalmával nagyon megkedveltem, s az ő Svejk[osef Svejk 1911-ban, mielőtt a harc tárra indult volna.
