A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-09-15 / 37. szám
termés mutatkozott, bő, istenáldott. Csak éppen víz kellett volna! Víz! De hiszen az öreg tároló vize megfelelne öntözésre. Csakhogy a zsilipeket nem szabad felnyitni. Erre csak egy ember adhatott volna engedélyt és hozzá az egyszerű parasztoknak nem volt bejárásuk. Házát mindig körülvették a földbirtokosok luxus-autói. Az öreg tároló vize Mukunda Pilléi földjeit kellett hogy öntözze szárazság idején. A szegények földecskéje csonlkeményre szikkadt. A vetés kiégett. Rossz volt még csak ránézni is. Napról-napra fakult a vetések zöldje. Ráengedték az állatokat, mint sok évvel ezelőtt, hogy legalább azok jóllakjanak. Vagy talán még lesz eső? Talán mégis lesz víz? Hiszen a Szent Tó is száraz. Az új tárolóban pedig még sohasem volt víz... Fog esni? — Varuna, könyörülj rajtunk! Nyisd ki isteni szemed és hullajtsd szomjas földjeinkre éltető könnyűidet! Esti hét óra. Valaki kopogtatott Válappan kunyhója ajtaján. Ajtót nyitott. Az érkező lihegett, homlokáról veríték gyöngyözött. Ügy lökte ki magából a szavakat: — Testvér — tudod, mi van? A tárolóban van víz! — Víz? Mit beszélsz? Vélappan felkötötte turbánját és kifutott. A falu főterén a nagy fügefa alatt állt Arumugam, Palani és még két-három férfi. Izgatottan beszélgettaek. Mindegyiküknek volt mondanivalója. — A tárolóban van víz! — Fel kell nyitni a zsilipet! Az egész falu zúgott, mint a felbolygatott darázsfészek. Négy mérföldnyíre lakik az a bizonyos hivatalnok. Három gyorsan futó férfit menesztettek hozzá. És azok rohantak, repültek, mintha szárnyuk nőtt volna hirtelen! Mégis olyan lassan telt az idő. Kilenc óra. Sötétség. Az emberek csendesen gubbasztottak a földön és ültek a templom kőkerítésén. Még nem jöttek vissza a férfiak. Azután hangokat, zajt hallottak. Mintha ualaki futna. Az emberek belefúrták tekintetüket a söttségbe, azután nevetésben' oldódott fel a feszültségük. Egy öreg, sánta szamár ballagott be a templom melletti istállóba. Vádívéi felkacagott: —Jó jel! Ojra csend. A templom órája elütötte a tizet. — Hallasz valamit, testvér? . Feszülten figyeltek. Az esti szél lábdobogás, majd beszéd hangját hozta feléjük. Válappan felugrott és az érkezők elé sietett. Együtt jött velük vissza. — Mi van? Lesz víz? — Vélappan szíve vadul dörömbölt. Beszélni sem tudott a belső izgalomtól. Kálippa Pillái csendesen felelt: — Igen, van víz. — Hurrá! — üvöltött fel boldogan Palani. — Bravó! Van víz! Ví-í-lz! — még a fogai is kacagtak a nagy örömtől. — Gyerünk a kapákért és munkára feli — kiáltotta Vélappan. — Van víz —, de nem a mi számunkra) — fejezte be végre Arumugam. — Mitl? Hogyan? — röppent ki a kérdés. — Nem adják nekünk, mert kell az úr fürdőmendencéjébe! — Miért? — De miért nem? Mondd, miért nem? — Mondd már végre! Miért nem adják? — Vélappan megmarkolta Arumugam ruháját és vadul megrázta. — Mondd, miért nem adják? — Miért? Azután valakinek jó ötlete támadt. Éjszaka titokban nyissák fel a zsilipet és a vizet vezessék a földjeikrel — Menjetek haza mindnyájan kapáértl Gyorsanl Gyorsan! — Minek? — kérdezte Támumúppanár. — Majd később megmondom. Menjetek gyorsan, az idő telik! — adta ki az utasításokat. Vélappan, mintha gyermekkora óta parancsoláshoz szokott volna. — Nem tudom, mit akarsz! — mondta egy öregember. — De vigyázz, mert megsértheted, ránkharagíthatod az urat! Vélappán arca elfeketedett a belső indulattól: — Mi közünk hozzá?! Vásároljon vizet az égből, ha fürdeni akar! A mi földjeinkre kell a víz, mert éhenveszünk! Hát elvesszük! Még nem volt éjfél. Öt férfi ment el valahová. Aztán nemsokára még kettő, de senki sem tudta, hogy kik azok. Az öt ember gyorsan haladt a sötétség ellenőre is. A zsilip közelében körülnéztek. Csend volt és sötétség, hogy még egymás arcát sem láthatták. Az északi szél lágyan borzolta a rizskalászokat. Valahol bagoly huhogott. A munka nem tartott sokáig. Gyorsan eltorlaszolták az uraság úszómedencéjéhez vezető csatornát. A zsilipet majd valaki más húzza fel... Közeledett a hajnal. Keleten megsápadt a sötétség, majd a nap vére elöntötte az eget. Azután csobogni, édesen csacsogni kezdett a víz és kacagva hömpölygött előre a kiszáradt mederben. jön a víz! Mint a vágyódó szerelmes, csobog mint a" legszebb, legédesebb dal! Vélappan a mederbe lépett és érezte lábán is a víz hűs simogatását. Jött, ömlött, hömpölygött a víz. A férfi ujjongani kezdett: — Víz... Ví-í-íz! A szél vitte messze a kiáltást. Szájról-szájra szállt. A megkönnyebbült öröm kiáltása. És a föld nyelte, az ínyenc mohóságával élvezte a vizet. Másnap reggel katonai autó jött a faluba. Pár alaposan felfegyverzett, zöld egyenruhás katona ült benne. Vélappant, Palanit, Árumugamát és Kálijappa Pilléit letartóztatták. A falu népe összecsődült. A letartóztatottak apja, anyja, felesége és gyermekei lázasan tiltakoztak. Kövek repültek. A tiszt parafa sisakja lerepült. Az autó ablaka csörömpölt. Az egyik zöld egyenruha mellén piros vérvirág fakadt. Milyen szép?l Milyen jól illik a vörös szín a zöld egyenruhához! Az autó motorja felbúgott, az emberek szétugrottak és csak egy sebesült meg a falusiak közül. A kocsi elvitte a letartóztatottakat. Vélappan felemelte kezét és vlszszaintett. Az autó párszor megkerülte a falut, mintha rémíteni akarná a parasztokat: „Még itt vagyunk!“ Azután eltűnt a város felé vezető úton. A rizsföldeken mindenütt viz csillogott. A kalászok köszönetük jeléül fejet hajtottak a letartóztatottak előtt. Azután hazaengedték őket. Hiszen a zsilipeket nem ők húzták fel, hanem valaki más. Erre meg is esküdhettek ... Arról meg igazán nem tehettek, hogy a víz nem az uraság fürdőmedencéjébe, hanem az ő földjükre folyott. Fordította: NAGY LÁSZLÓ 13 egymáshoz és mégis végtelen távol... közel a múltban, távol a jelenben. Ezen nem lehetett segíteni, bezárkóztak egymás előtt... látszott mindkettőjüknek a szeméből. Hogy mi történt azután, arra ném emlékszik egészen tisztán... beszélgettek-e vagy csak gondolkoztak. Csupán arra emlékszik, hogy végül Olavi felállt és megfogta a kezét. — Bocsáss meg .. .1 — mondotta Olavi és hangja oly sajátságosán remegett, mintha az a két szó kimondhatatlanul sok mindent foglalna magában. És őt mély megindultság rázkódtatta meg, és ő is azt mondta: Bocsáss meg.. .1 Nem volt tisztában azzal, hogy miért is kért bocsánatot Olavi és hogy mi célja volt neki magának azzal a bocsánatkéréssel, csak azt érezte, hogy elkerülhetetlen és szép volt... egyezség volt és befejezése a múltnak, és hogy csak most váltak el teljesen egymástól. Még egyre emlékezett... a búcsúzásra. Szükségét érezte, hogy elmondja Olavinak azt a lelkében élő őszinte és meleg gondolatot, amely olyan gyakran foglalkoztatta: — Hallottam a feleségedről, Olavi... és örülök, hogy ő éppen olyan. Olyanra volt szükséged ... nem mindenki való arra a helyre ... Megmondta hangosan? Talán. Vagy csak a tekintetével? Az is lehetséges. Csak az biztos, hogy Olavi megértette minden egyes szavát... kiolvasta az Olavi szeméből. Azután Olavi elment, mintha nagyon kellett volna sietnie ... Zarándokút Vendég jön! Vendég! — Öhi Honnan tudod? — Nézd a macskát, nézd! Pádon üi s mossa a szemét! Nézd, nézd! De Olavi farag tovább, gondolataiba merülve. Csend van, mint a templomban, csak a kés élének halk nyiszitelése hallik és az óla üt egyet-egyet a falon. — Vendég jön! Vendég! — ühó! Honnan tudod? — Nem látodT a macskát? ... Nézd, hogy mossa arcát! Nézd, nézd! Olavi egyre csak a lapátnyelet faragja. Fehér a nyárfa ága... fehér a Küllikki mosta ing ujja. Küllikki a faluban, gondolata otthon. — Vendég, vendég jön! — Ugyan, ne tréfálj! — Nem hallod léptét? Már itt is áll. Az ajtó nyikorog, a macska ijedten ugrik le a padlóra, Olavi felemeli szemét a munkájáról. Az, aki bejött, fiatal, divatosan öltözött nő, haja kontyba csavarva, kalapja kacérul félrecsapva ... szája szögletében gúnyos mosoly. Egy pillanatig zavartan áll, mintha nem tudná, hogy mit tegyen. — Jó napot! — szólal meg azután tettetett kedvességgel — Olavihoz lép gyorsan és kezét nyújtja. Olavi szótlanul nézi végig tetőtől talpig ... mintha ismerné, mégse ismerné, vagy nem akarná megismerni. — Ö! Miért mereszted úgy a szemed? Nem ismered már meg — az „enyém“-ef? — Gúnyos mosoly jelent meg az arcán. — Vagy olyan sok berkenyét láttál, és másféle fát és virágot és bogyót, hogy nem is tudod már megkülönböztetni őket egymástól...? A lapát nyele megremeg Olavi kezében; arca fehér, mint az ing ujja. A nő szembekacagja és hanyagul a pamlagra veti magát: — No jól van! Most hát együtt vagyunk és — bámészkodunk! Mintha azelőtt nem bámészkodtál volna ily nagyon, mi...? Olavi egy székre hanyatlik, nem felel, csak néz. — Itthon van a fejedelemasszony? — kérdi csúfolódva a nő. — Nincs! — Olavi fojtott hangjában habzó buborékok pattannak szét. A nő észreveszi és kiegyenesedik. — Jól van! — kiáltja dacosan. — Nem is vele van dolgom, hanem veled ... Talán neki is jobb... alig hiszem, hogy szívesen látott vendége volnék őnagyságának. IFolytatjukl
