A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-09-15 / 37. szám
SUNDARA RÁMASÁNI- a víz-A víztárolóban gyermekek játszottak, nagyobbára fiúk. fz volt a Szent-Tó, csak éppen víz nem volt benne. De a fiúk azért nagyon jól érezték magukat. A tároló széléről őszhajú, fehérszakállú férfi nézte őket szórakozottan. Hosszút és mélyet sóhajtott, majd gondterhes, szomorú arccal továbbment. A tárolóba ömlő patakocska medre száraz ős kemény volt. Feldöncölték a nehéz szekerek kerekei. A nap már nyugat felé hajlott. Egy ember közeledett a kiszáradt mederhez. Ásóval, kapával kezdte túrni és közben gyakran a lyukba nézett, kereste benne a vizet. Mellette egy agyagkorsó állt, övéről kókuszhéj ivóedény lógott. Ruháját feltűzte, mintha a nemlétező vízbe készülne lépni. Végre a gödör fenekén megcsillant pár csepp víz. Az ivóedénnyel gondosan kimerte, bele a korsóba az iszapos, piszkos löttyöt. Az őszhajú nézte, azután tovább ballagott. Otthon leengedte a kútba a vödröt, de a várvavárt loccsanás elmaradt és a vödör sárosán, üresen került elő. Elgondolta, hogy ha lenne rizs a háznál, nyugodtan a kútba rakhatnák, de azzal is úgy vannak, mint a vízzel. Egy szem sincs már. Ment egyik kúttől a másikhoz, de a vödrök mindenhol szárazak és üresek voltak. Még a madarak is elbágyadtak a szomjúságtól, akárcsak az emberek, mint a föld, mint az erdő. Mindenki a vízre gondolt, a vízről beszélt. Az arcokról, szemekből kétségbeesett kérdés sugárzott: — Lesz eső? Az országúton asszonyok lármáztak. Körülöttük korsók, vödrök. Reggel nyolc óra óta ott várnak már. Egyik lábukról a másikra állnak, türelmetlenül várnak. A pokoli hőség szinte felforralja az agyvelőt. Nemsokára már nagyon rövid lesz az árnyék. Végre megjelenik egy teherautó nagy hordó vízzel. Az asszonyok szeme megtelik mohósággal. Körülveszik az autót.. Tolakodnak, kiabálnak, de a víz, amit kapnak, nagyon kevés. Még a legkisebb edény sincsen tele. Az asszonyok kérnek, könyörögnek, követelnek, sírnak. Egy öregasszony a teherautó elé áll, de ez sem segít. Még annyi helyen várják az autót, a vizet. A vizet, az életet__ Meg akarták erőszakolni az esőt, mindenhol körmenetet rendeztek. Az sem segített. Éjfél. A szabad ég alatt alszik kókuszgyékényen Sandana Múppanár, az öregek tanácsának tagja. Hirtelen felemeli fejét. Ismerős Illat csapta meg az orrát. Felült és az égre nézett. Felette fényes és tiszta, de a nyugati részén felhők gyülekeztek. Fekete esőfelhők! Esőszag! Ügy érezte, hogy tíz évet fiatalodott. Felugrott és felkeltette szomszédját: — Ébredj! Esni fog! Az egész falu felébredt. Az emberek kiszaladtak a kunyhókból. Minden fej nyugat felé fordult. A fekete felhő gyorsan közeledett és egyre nőtt, sűrűsödött. Új életerő áramlott az erekben. Nappali zaj. Az asszonyok minden edényt kihordtak. Egy csepp víznek sem szabad elvesznie. Gyorsan sötétedett. Vak feketeség. Szél nyargal át a falu felett. A távolban mintha dobolnának. — Láttad? — Hol? — Ott, ott! Villámlás. Végre lassan, csendesen esni kezdett. Mindenki felemelte fejét. Senkinek sem jutott eszébe, hogy eresz alá húzódjon. Csak essen. Mossa le az eső fejüket és testüket, fürdesse meg agyonégetett bőrüket, öntözze meg a háztetőket, a földeket és az őserdőt! Reggelre megtelik vízzel a Szent Tó és a patak. Hogy felfrissült majd a vetés... Az egész világ sugárzóan, ragyogóan zöld lesz, mint a frissen fürdetett szűz . .. Mindenki kimegy földjére csarotnát ásni, hogy egy talpalatnyi föld se maradjon szárazon. Öröm viliódzott a sötét szemekben. Már előre látták az aranyszínű rizst rakásokban, zsákokban. Sandan Múppanár kiegyenesítette derekát. A csendes esöcskéből komoly eső és az esőből felhőszakadás lett. Tombolni kezdett a szél. Felkapta a leveleket és a szalmát, rázta a háztetőket, az ágakat, hajlítgatta a fákat. Vad, őrjöngő szélvihar. Ez nem jó! A felhők szakadoztak. Elővillantak a csillagok, az eső elállt és nemsokára tiszta volt az ég. így történt. Aznap este is játszhattak a fiúk a víztároló fenekén. Néha ugyan valamelyik elcsúszott hancúrozás közben a sárban, de víz most sem volt ott semmi. Az emberek pedig tovább szomjaztak, vágyódtak az életadó vízre. A falutól pár mérföldnyire volt ugyan egy nagy víztároló, amiben mindig szokott víz lenni. Csakhogy ezzel a vízzel baj voltl Piszkos, posványos, iszapos volt. Talán néhány száz vagy ezer éves volt az öreg víztároló. Sok-sok évvel ezelőtt gyűléseket tartottak, küldöttségeket menesztettek, de végül az illetékesek úgy határoztak, hogy a víztároló rendbehozásához nincsenek meg az anyagi feltételek. Különben sem fizetődne ki a rendbehozása. Sokkal olcsóbb lesz egy újat építeni. Belekezdtek, de nem fejezték be. Még azok utódai, akik átélték az építkezés rövid, boldog időszakát — nem élték meg az építkezés be-, fejezését. Azután elhatározták, hogy újra munkához látnak. Nagy ünnepségeket rendeztek. Az újságok tele voltak dicshimnuszokkal az állam vezetőinek áldozatkészségéről, és a végén, talán ötven év múlva az új víztároló elkészült. Beszédek hangzottak el. Csak éppen víz nem volt a tárolóban, hiába vártak rá. Azután jött a városból három tekintélyt sugárzó férfiú, hogy a parasztokkal beszéljenek. Sokat beszéltek, vitatkoztak, magyaráztak. Talán ez is volt a baj. Azután elmentek. A parasztok azt sem tudták, hogy valójában mit is akartak, miről is beszéltek. Egyszer azután nagy meglepetés érte őket. Jöttek az adóbeszedők, hogy fizessenek vízadót! Hogy fizessenek a vízért, ami nem is létezett. Ha már nincs víz, legalább adó legyen! A lázongók, elégedetlenkedők dühöngtek: — Víztároló van, de víz nincs bennel Ne fizessetek! Csakhogy az ilyen beszéd hazaárulás. Néhány fiatal megtagadta a fizetést. De az adőbeszedőket nem lehetett megijeszteni! Betörtek a kunyhókba és elvitték mindent, amit csak találtak, a viseltes ruhákat, szerszámokat, esernyőket, csorba edényeket. Amikor azután eljött az aratás ideje, a földeken a tehenek és a bivalyok legelésztek. Nem volt víz — nem lett rizs sem. Nehéz idők voltak azok. Éhség és nyomor. Valamikor régen! Most mintha a múlt akart volna megismétlődni! Nőni kezdtek a kalászok. Egy rendes eső kellene csak és minden rendbe Jönne. Szép Nem, így nem tudná mégsem elmondani... ebben volna valami bántó... Külön kell beszélnie mind a hárommal. Olavinak csak ennyit mondott: — Szerettem őt, az bizonyos. De a mi első gyermekünk ... hiszen láttad magad. Megfoghatatlan! Ogy látszik, még akkor nem tudtam elfeledni azt... azt, az akkori telet. Más magyarázatot nem tudok találni. Olavi összegörnyedten ült... rejtvényt adtak fel neki, gondolkozott a megfejtésen. Ö pedig folytatta. Istenhez szólt most, azalatt, míg Olavi gondolkozott: —- Te tudod ... az egészet. Azt hittem, nem tartozom már hozzá.pedig hozzátartozom még mindig. Szívem a^óvé volt és a szerelem a lelkembe véste a kéjtét... a szerelmet nem tudtam elképzelni más alakban. És mikor szerettem újra és szívem alatt hordtam első magzatom, akkor... jó Istenem, te tudsz mindent, ismered a lelkemet, a gondolataimat. Tudod azt is, azt a nagy megpróbáltatást, a gyermek születésekor ... kétségbeestem volna, ha máshoz hasonlít... bár rettenetesen szenvedtem miatta. Végül férjéhez beszélt suttogó hangon: — Borzasztó volt miattad ... hiszen jó vagy és én egyedül téged szeretlek. Ogy éreztem, hogy hűtlen vagyok... pedig ismertem jól a szívemet. Egyedül akartam elviselni, azért nem mondtam el neked. De most mindent el kellett mondanom és úgy fáj a szívem, hogy előbb tudta meg más mint te. Olavira pillantott és várakozást látott a szemében. — Elképzeled, ha nem is mondom — fordult hozzá újra — hogy milyen végtelen sokat szenifcs! ál l&IzjfMÍM vedtem. És mikor másodszor anyának éreztem magamat, sírtam és imádkoztam magamban. És az imádságom meghallgatott. A leányka — atyja mása. És ez visszaadta nyugalmamat és én megint boldog vagyok. És látta, hogy Olavi felsóhajt mélyen és a jég felenged és megolvad a szemében. És határtalan meghatottság fogta el és vágy, hogy beszéljen Olavival. Mindarról, amiről ezeknek az éveknek a magányosságában gondolkozott ... az életről és a sorsról, a szerelemről és... Vajon Olavi is gondolkozott ezeken? És milyen eredményre és magyarázatra jutott? Ű rájött arra, hogy az embereknek, akik egyszer találkoztak és kitárták egymásnak a lelkűket, olyan nehéz mindörökre elválni... különösen a nőnek. És ezért olyan szilárd az első szerelen^ mert azt már óhajtva várjuk, arról ábrándozunk és álmodozunk, és az, mint a lencse, magába gyűjt minden sugarat s beleégeti az emlékét a lelkűnkbe ... De a nyelve nem mozdult. Mintha teljesen elidegenedtek volna egymástól, mintha nem lett volna semmi mondanivalójuk egymásnak ... csak az az egy. És a gondolatai visszatérnek oda, és felsóhajtot nehéz sóhajtással. — így van ... ami megtörtént, azon már nem lehet segíteni... az élet elől nem menekülhet meg senki sem ... Majd megszólalt Olavi... egyetlen mondatot mondott az egész idő alatt: — Nem! Nem menekülhetünk előle! Életünk minden eseménye reánk nyomja a bélyegét s láthatatlanul, árnyképpen jár a nyomunkban és egyszer meglep, bennünket — akárhol vagyunk — tapasztalhatom az utóbbi időben. — Te is... ? — És kimondhatatlan meghatottságot érzett és szeretett volna közeledni hozzá megint. Mennyi mindenről kellett volna beszélniök, hosszú éveknek tapasztalatairól és gondolatairól. Ö maga szükségét érezte egy ilyen beszélgetésnek, és az a másik is — elárulta a hangja s az a két szó, amit mondott. _ De nem! Mintha végtelen közel lettek volna ÍZ
