A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-09-15 / 37. szám
A mértéktartás sohasem volt a keleti építészet erénye, de Itt már valóban túlzásnak hat a formák tobzódása. Felhasználtak minden elképzelhető építőanyagot. Vannak itt öntöttvas clkornyák, fafaragványok, gipsz- és agyagdíszítmények, a kőfaraigásoknak egész skálája. A sok bizarr forma, a rengeteg rikító szín tömkelegében úgy érzi magát a látogató, mint valami tarka panoptikumban. A dzsaina vallási felekezet a buddhizmussal egy időben, a brahmanizmus ellenfeleként keletkezett az i. e. V. században. Alapítása Dzsnátaputra, melléknevén Mahavíra (a „nagy hős“) nevéhez fűződik. A legmagasabb cél a dzsainák előtt a nirvána, a szanszárátől, az újraszülstések körfolyamatától és a haláltól való megszabadulás. A dzsaina tanok alapszabálya az élet, minden élőlény tisztelete és oltalma. A túlzásra mindig hajlamos hinduk végletes aprólékossággal tartják be ezt a szabályt. Ninden dzsaina szigorúan növényevő, de ezenfelül arra is vigyáz, hogy a növényi életet se pusztítsa fölöslegesen. A dzsainiák étlapjáról hiányoznak a gyökér- és hagymafélék, a csírázó magvak, fiatal hajtások, mert mindezek az új élet eredetét jelentik. „Levegővel ruházkodó" szerzetesek A nagyon is egyszerű — javarészt csak levelekből álló — táplálékon tengődő hithű dzsainák bizony nem nevezhetők robusztus testalkatú atlétáknak. Indiai tartózkodásom alatt gyakran találkoztam csontvázsovány, aszkéta kinézésű férfiakkal, akik teljesen mezítelenül botorkáltak az utcán. Kezdetben meghökkenve fordultam meg utánuk, később azután megtudtam, hogy ezek a dzsaina szekta digambara ágának fiatal szerzetesei, akik felszentelésük után a rend előírásainak megfelelően mezítelenül vándorolva járják az országot (dimambara a. m. „levegővel ruházkodó“). A szabályok szerint semmiféle vagyontárgyuk nem lehet, tehát ruhát sem hordhatnak. Csak három apróság jelenthet kivételt, az étkezésnél használt kókuszdióhéj, egy pávatoll, amellyel a leülés előtt a földet tisztítják meg, hogy valamilyen rovart agyon ne nyomjanak, és végül egy darab rongy, melyet állandóan a szájuk előtt tartanak, mert attól félnek, hogy lélegzésükkel árthatnának a levegőben röpködő apró élőlényeknek. A szerzetes első fogadalmával kötelezi magát, hogy semmiféle élőlény kárát nem okozza. Ennek a fogadalomnak pontos betartása elég nagy gondot okoz. Hogy a vízben élő állatkáknak bajuk ne történjék, tilos a mosakodás. Hasonló okokból a szerzetes a fogát sem tisztogathatja. Reggelente gondosan meg kell vizsgálnia fekvőhelyét, és az ott Indiai táncosnő. Földművelés Kalkutta közelében, Nyugat-Bengáliában. India szolgáltatja a világ teatermésének csaknem a felét. Teaszüret Nyugat-Bengáliában. talált rovarokat, melyekre az előbb említett tilalmak következtében valószínűleg elég gyakran bukkan — olyan helyre kell helyeznie, ahol bajuk nem eshet. A rendszabályok pontosan előírják, hogy a szerzetes a talált rovart valamilyen fa alatti árnyékos, száraz helyre tegye. Tilos a tűzrakás Is, mert ez is kárt tehet élőlényekben, és lámpát sem szabad használni, mert az megégethetné a fény felé igyekvő éjjeli lepkéket. Számos ilyen és ehhez hasonló előírás teszi kényelmetlenné a digambara szerzetes életét. Meg van szabva a nap minden percének teendője. A vándorló szerzetes általában hajnali négy órakor kel. A napot lelkiismeretvizsgálással kezdi. Ezután a már említett rovarkeresés következik, majd a reggeli elmélkedés. Később a hívek oktatására kerül sor, majd az egyszerű ebéd elköltésére. Délután ismét a dzsaina tanok magyarázása, utána alamizsnagyűjtés a vacsorához. A vacsorát korán kell elfogyasztani, mert napnyugta után már tilos az étkezés. Élelmiszert nem szabad másnapra eltenni, mert a bomlásnak induló anyagban élet kezdődik, tehát az ilyen élelmet elfogyasztani nem szabad. Az esős évszak idején ez az általános életrend megváltozik. Ilyenkor tilos a vándorlás, mert az indiai természet megújhódása idején mindenütt nyüzsög az élet, amelyben a járkálással akaratlanul is kárt lehetne okozni. Négy hónapon át egyhelyen tartózkodnak a szerzetesek, és főleg meditációval töltik az időt. A napirend ezeken a gyűjtőhelyeken sokkal szigorúbb még, mint a vándorlások idején. Önkéntes éhhalál Nem mondható- irigylésreméltónak a digambara szerzetes élete. Nézeteik szerint azonban érdemes minden áldozatot meghozni a végső cél elérése érdekében. Ezt — mint már mondottuk — a lélekvándorlás nyűgétől mentes örök és végtelen nyugalom, a nirvána elnyerésében látják. E cél elérésének legbiztosabb módja az önkéntes éhhalál. Erre a csúcsteljesítményre azonban csak az szánhatja el magát, aki erre mesterétől, a „guru“-tól engedélyt kapott. Manapság már ezen a téren is érezhető a számító kor hatása. Szokásba jött, hogy csak azok a szerzetesek szánják rá magukat az éhhalálra, akik amúgy is érzik végső órájuk közeledtét.
