A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-08-25 / 34. szám
Demokrácia ... Demokrácia és... Demokrácia vagy... Napáinknak afigha ran gyakrabban használt szara, mint ez a görög eredetű összetétel, amely magyarra lefordítva népuralmat jelent. Demokratikus, demokratizálunk, demokratizálódás... Különféle alakban, ezer és ezer mondatban, címben, hasonlatban hangzik el, íródik le naponta, s e szóalakok gyökere ugyanabból a talajból táplálkozik: embermilliők évtizedeken, — századokon át féltve rejtegetett vágyából, hogy egyszer fölöttük is kisüt majd a nap. Ez a vágy közös, a Föld minden lakójának vágya, s ha élnek a Földön kívül emberek, bizonnyal azoké is. Nekünk, mátyásföldi, csallóközi, zoboraljai, barsi, honti, nógrádi, gömöri, abaúji, ungi, bodrogközi magyaroknak, nekünk, akik a Nagy- és Kis-Duna, Feketevíz, Dudvág, Vág, Vág-Duna, Nyitra, Zsitva, Garam, Ipoly, Rima, Sajó, Bodra, Hernád, Bodrog, Labore, Ung, Latorca, Tisza mentén születtünk, akik itt nőttünk föl, itt alapi tottunk családot és itt akarunk meghalni, nekünk is hő óhajunk, hogy boldogan élhessünk ebben a hazában. Ez az írás, akárcsak az elkövetkező hetek néhány cikkje a boldogabb életünk felé vezető út keresése akar lenni. ~~ Július második felét az aggódó várakozás jegyében töltöttük. Ereztük, tudtuk: többről van most szó, mint a szürke politika hónapról-hónapra megismétlődő értekezletein. Biztosra vettük, hogy Agcsemyőben — és később Pozsonyban is - országos érdekről, egy állam arculatát lényegesen meghatározó elvekről, s ami talán még ennél is több: az alapvető emberi értékekbe vetett hitről, igazságról, őszinteségről, embernek ember (iránti bizalmáról folyik a vita. Ilyen légkörben megható volt az a spontaneitás, amely embert ember mellé állítva kifejezésre juttatta az ország , túlnyomó részének egységét. A tárgyalások írásos eredményei láttán sem gyerekként örülni, sem vészmadárként huhogni nem akarok — az igazi eredményeket a gyakorlatnak kell majd megmutatni. Ami kézzelfogható tény, az egyelőre annyi, hogy a fülledt levegő oxigént kapott, a feszültség^fölengedett, hogy a csernyői-pozsonyi napokhoz képest nyugodtabbak vagyunk. Az emberek értékskálája nem egyforma. Vannak, akik napjaink jelszavai közül a demokráciát helyezik előtérbe, vannak, akik a föderációt, s vannak, akik a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságát. Gyakran halljuk azt is, hogy a demokráciát és a föderációt egyszerre kell kiharcolni, ismét mások mind a három jelszót emlegetik egyszerre. Ami engem illet, t nekem módfölött rokonszenves Ozorai Katalinnak az a kijelentése, hogy f fő célunk a demokratizálódás (Mindennapi kenyerünk a politika, Új Szó, ! aug. 4.), s azt hiszem, az értékek ilyen sorrendjét történelmi logika és 1 egyéb érvekkel is alá lehetne támasztani. Hogy Stúrék jogosan küzdöttek [ a szlovákok nemzeti érdekeiért, az igaz, ám ugyanolyan igaz az is, hogy a magyar nemzet demokratikus forradalmával szembeszegülve és a bécsi cbszolutibmusra támaszkodva a szlovákok nem nyertek semmit. Sőt: amikor a magyarok szóhoz jutottak, a szlovákokat ellenségként kezelték. El tudom képzelni, hogy ha a varsói, ágcsernyői, pozsonyi értekezletek idején Csehszlovákia nemzetei és nemzetiségei nem alkottak volna egységes tömböt, ha az ország népe közt fölütötte volna fejét a viszály, ha a légkör feszültségéből valamely itt élő népcsoport szikrákat pattontott volna ki, úgy okoskodván, hogy azokon majd a maga pecsenyéjét sütögeti, mondóm, ha' így történt volna, el tudom képzelni, hogy a kipattontot szikrák mindnyájunkat villámként sújtottak volna agyon; a zűrzavaron, megbontott egységen (könnyén fölülkerekedő negresszívek ellátták volna a bajunkat. Hogy az okoskodó népcsoport mit nyert volna? Egy ideig talán élvezte volna a hatalomra jutott diktátorok kegyét, ám a kényurak szeszélyes emberek szoktak lenni, s kegyenc-sors nem irigylésre méltó. Ilyen megfontolás is vezetett, amikor demokráciánkat, szuverenitásunkat, általánosabb emberi jogainkat féltve hétről-hétre halogattam ezt a cikksorozatot. Mert a pillanatnyi megnyugvás korántsem jelenti azt, hogy minden rendben van. A kifelé tanúsított egység mögött kisebb-nagyobb csoportok húzódnak meg, s ezeknek a csoportoknak — amint ez már a demokráciában lenni szokott - külön érdekeik is vannak. Ha a demokráciát igazán következetesen, a legapróbb részletekig meg lehetne valósítani, minden embercsoport, sőt minden egyes ember minden egyes kívánsága teljesülne. Csakhogy ilyen ideális demokrácia még sohasem volt, és soha nem is.. . (De ezt inkább nem írom le, hátha történnek csodák.) Minden társadalmi rend emberek által válik valósággá, s az emberek gyarlók. Ezért van szükségünk törvényekre. Hogy ma született megállapodásaink tíz vagy száz év múlva is érvényben maradjanak. Hogy az emberi feledékenység ne tarthassa az emberi igazságtalanságot. Hogy a demokráciát ne formálhassa át ki-ki a saját képére. Különböző filozófiai rendszerekre, ideológiákra hivatkozni körülbelül annyi, mint az emberek eredendő jóságára hivatkozni. Lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy az emberi jóságot el-elnyomja a kapzsiság, az önzés, hogy a józan ész éleslátását elhomályosítja egy-egy ősztönkitörés füstgomolyaga, hogy a lelkiismeret belefásul az akarat minduntalan elfojtásába. Ezért áll hozzám közel az a nézet, amely szerint a demokráciáért, a föderációért, a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúságáért — és minden *« u — Ha itt volna az, aki után már második íve sóvárogva vágyakozom, beletörődnék sorsomba. Mert őt senki sem tudná tőlem elragadni, nincs olyan hatalom a világonl De... és most megértettem az okot... nem remélhetek már semmit! Küllikki hangosan zokogott. Mintha kést mártottak volna Olavl szívébe — oda, ahol a leggyötrőbben sajigott. Igyekezett vigasztalni a feleségét, pedig a maga lelkére is a kétségbeesésnek jégtakarója nehezedett. Egyedül ő a hibás. .. ezt most megértette az a másik is. Ügy érezte, hogy kővé dermed a szenvedés súlya alatt, és komoran, némán meredt maga elé. Mikor Küllikki kissé magához tért, borzalommal töltötte el a csend, amely körülvette és amelyre hirtelen ráeszmélt. Olavi arcát olyan bánatosnak és megtörtnek látta, hogy megijedt és mély megbánást érzett. — Olavi, Olavi, kedvesem — szólt és megragadta a kezét. — Ö, mit. tetteml Nem akartalak megvádolni! Lehet,'Hogy én vagyok a hibás __ én vagyok egészen biztosan, sokkal inkább én, mint te. De Olavi mintha megkövült volna ... csak néha-néha remegett meg egész testében, mintha hideglelés gyötörie volna. Olavi szenvedését látva, Küllikki megfeled kezett saját fájdalmáról. Határtalan szomorúság és megindultság rohanta meg a lelkét. — Ne légy ilyen szomorú, Olavi! — mondta annyi melegséggel, mintha nagy bűnt kellene jóvá tennie. — Hogy is lehettem én ilyen . . . ilyen meggondolatlan és ostoba, ilyen gyenge és önző .., — Nem — szólt Olavi. — Te az vagy, akinek lenned kell: az én lelkiismeretein ... másként nem is volnál igazi élettársam. — Ne beszélj Így, Olavi! Én éppen arról feledkeztem meg. Két szón épül fel minden: küzdeni és szenvedni — de együtt, hallod-e, Olavi: együttl — Érted? — beszélt tovább izzó hangon. — Abból származott minden, hogy oly nagyon sze retlek téged. Azt akarom, hogy egészen az enyém légy. Nem engedlek el, nem, nem, hanem kényszerftlek, hogy nézz a szemembe. És elűzöm azokat, akik közénk akarnak furakodni, mert erős vagyok megint. — Csak az enyém vagy .. . hallod, Olavi, az enyém, az enyém! ... De miért vagy ilyen? Mondj te is nekem valamit! Ez a nagy melegség lobogó pásztortűzként lángolt Olavi körül. Érezte, hogy dermedt tagjai felengednek és forrőság árasztja el a szívét. — Milyen jó vagy te, Küllikki! — mondta csillogó szemmel. — Te vagy az én mtndenségem, nélküled elveszek. .. Csak egyet szeretnék tudni... — Mit. . .? Mondd meg, Olavi! — Hogy nem vetsz meg, hanem bízol bennem . .. hiszed, hogy csak a tied akarok lenni. — Hiszem! — szólt Küllikki. — Tudom, hogy egyet akarunk. Azonban ellenségeink vannak, akik üldöznek bennünket. De mi legyőzzük őket, le ... biztosan! Én a tied vagyok ... egészen ... mint azon a nyári estén, amikor Kohiszevát elhagytad . . .1 És te az enyém leszel .. . egészen... és — hallod-e Olavi — akkor eljön az is, aki nélkül nem tudok élni,,, Kirkkala, 1893 május 7. Te egyetlen! Ne haragudj, hogy írok neked . . . Hogy is haragudhatnál azért, hogy elmegyek hozzád, te, aki olyan jó vagy! Nem akartam, de mennem kell, hisz annyi mindent szeretnék elmondani. Tavasz van most is, mint akkor volt... és ilyenkor mindig olyan levertség vesz rajtam erőt, hogy gondolatban el kell mennem hozzád és beszélnem kell veled ... így kibírom megint a következő tavaszig. Érezted ugye, hogy voltam nálad ...? Most levélben megyek el hozzád, mert megtudtam a címedet. Emlékszel arra a történetre, amit neked akkor elmeséltem ... arról a leányról és a fiúról és a jegyről és ... amit akkor kértem és kaptam. Mostanában sokszor eszembe jutott, nem értettél-e félre akkor? Mert úgy elgondolkoztál és elkomolyodtál, hogy egy ideig magammal sem voltam igazán tisztában, hanem kétkedtem és töprengtem: tied vagyok-e valóban, úgy, mint akartam? De már ez elmúlt, Olavi. Ismertem magamat már akkor is, de mégsem tudtam, hogy egy érzés ilyen mély lehet. Ő, milyen mély és szilárd! Olvastam egy verset, ismered bizonyosan, és abban van egy mondat, amely kifejez mindent: „Villám lecsap — egy pillanat —; a fában örök seb maradi* így van, nem kell semmit sem hozzátenni. És így is kell ennek lennie, különben a szerelem sem volna semmi sem". De ezt nem mindenki tudja megérteni, még félig sem. Olyan különösek az emberek. Cső- _ dálkoznak és kérdeznek mindenfélét.,, pél- 12
