A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-08-25 / 34. szám
A kommunista párt vezető szerepéről Csehszlovákiában az elműlt hónapok folyamén sok szó esett. Egypártrendszer, kétpftrtrendszer, többpártrendszer ... Tény, hogy a párton ki* viil állók ma sokkal szabadabbnak érzik magukat ebben az országban, mint január előtt. Ez pedig — ha figyelembe veszszűk, hogy az ország mintegy tizenöt millió állampolgára közül a kommunisták száma csak vagy egymillió hétszázezer, tehát a felnit t lakosságnak körülbelül egyötöde — nem kis dolog! Tény, hogy a kommunista pást hivatalos politikája itt nálunk az utóbbi időben nem egy szkeptikus, „rideg“ pártonkivttli rokonszenvét is megnyerte. Am ugyanakkor tény az is, hogy — kivált Cseh- és Morvaországban — a Nemzeti Frontba tömörült „mellékpártok“ tagsága az utóbbi hónapokban lényegesen megnövekedett. Nos, a közelgő rendkívüli pártkongresszusok előtt bizonyára minden párttag fejében megfordul a kérdés; hogyan tovább? S az elmúlt húsz év alatt ez a kérdés aligha volt még ennyire aktuális — és enynyire őszinte. Kongresszusi küldöttek a Csallólcó'zböl Aki nem ért egyet Füri Antal mérnök tfz éve párttag s öt éve dolgozik a bátorkeszl EFSz-ben. Eleinte ökonómus volt, most termelési felelős és a szövetkezet üzemi pártszervezetének elnöke. Amikor idejött, az EFSz gyönge lábakon állt még: a tagok kilenc koronát kerestek munkaegységként, volt úgy, hogy annyit se ... A helyzet hatvanhárombanhatvannégyben kezdett jobora fordulni, miután Zatyko István került a 3300 hektáros szövetkezet élére. — Nálunk az átalakulás jnár négy évvel ezelőtt elindult — mondja a mérnök, az SZLKP rendkívüli kongresszusának küldöttje. Fiatal ember, harminc éve3 sincs még, de arcán valami nagy-nagy elégedetlenség látható. — Írja meg, ha akarja, nem bánom: nem tudok egyetérteni azzal, ami itt január óta folyik — tör ki belőle. — A legrendezettebb viszonyokat is könnyű fölborítani, ha az egy országban élő nemzeteket és nemzetiségeket egymás ellen uszítják. Tizenhét évig jártam iskolába, s ez alatt a tizenhét év alatt egyfajta világnézetet Is oltottak belém. Hittem benne, hisz szegény családból származom, s tudom, milyen volt a magamfajta emberek sorsa a háború előtt és után. S most egyszeriben azt kell hallanom, hogy amit tanultam, aml-I ben hittem, az rossz volt, deformáció volt. Deformációnak tüntetik föl a kollektivizálást is. Résztvettem a nyltrai szövetkezeti kongresszuson; noha a vita gyakran merőben ellentétes véleményeknek adott helyet, hivatalos értékelésben mégis az állt, hogy a kongresszus bebizonyította szövetkezeti parasztjaink egységét. Hát ha az, amit én ott láttam — hallottam, egység volt, akkor nem tudom ... Hogy mi a véleményem a föderációról? Gazdasági helyzetünk szerintem még nem érett a föderációra. Milyen föderáció lesz az, amit két-három hónap alatt csapnak össze? Ha öt évvel ezelőtt kezdték volna előkészíteni, akkor talán... Én csak úgy 1973-ban tudnám elképezlni nálunk az életképes föderációt. Nézem az arcát, lesem a gondolatait, tudni szeretném, mi hajtja ezt a fiatal, értelmesnek látszó mérnököt a megújhodási folyamat ellenzékébe. Itt ül mellette a négyöt éve föllendült szövetkezet elnöke is, a járási pártbizottság és a járási pártelnökség volt tagja, akit a pár hónapja lezajlott rendkívüli konferencián kibuktattak. Pedig tavaly DubCek maga Javasolta öt állami kitüntetésre. Mert hogy a bátorkeszl szövetkezet dolgozói ma több mint harminc koronát keresnek munka egységenként, hogy a valamikori tizenöt mázsa helyett ma harmincegy mázsás hektárhozamokat érnek el, az nagyrészt neki köszönhető. Füri Antal tiszteli az elnököt. — 0) emberek vették át a szót, olyanok, akik az elmúlt években nem csináltak semmit, csak hallgattak — mondja. — Ezek most szervezett támadást indítottak a régi vezetőség ellen. Ha rossz volt valaki, ha jó, távoznia kellett. Egyszerűen mindenkit lejárattak, aki valamit tett a múltban. — Hogyhogy mégis magát küldik a kongresszusra, ilyen nézetekkel? — kérdem. — Rám nem mondhatnak semmit. Mindig becsületesen igyekeztem végezni a munkámat. Egyet nem értek: hogyhogy mások, akik ugyancsak becsülettel végzik munkájukat, nem tudják magukat megvédeni? Mihelyt szakdolgokra terelődik a beszéd, Füri Antal szeme fölcslllan. Josef Borúvka, az új földművelésügyi miniszter neki is szimpatikus. — Egymás közt kígyóbűvölőnek nevezzük — mondja nevetve. — Szép tervei vannak, szinte álomba ringat velük. Bízom benne, hogy legalább a kulcskérdésekben sikerül valóra váltania elképzeléseit. Például abban, hogy az árpolitikába a termelőknek is legyen beleszólásuk. Vagy hogy a mezőgazdasági gépek gyártását illetően sikerül megállapodnia az illetékes miniszterrel. Mert a gyárak eddig nemigen vették figyelembe mezőgazdaságunk szükségleteit. A komáromi járásban talán Bátorkeszln a legnagyobb a napfényintenzitás. A szövetkezetben ezért a napfénykedvelő növények termesztésére specializálják magukat. Gyümölcsöt nem érdemes termelniük, hisz az egész járásnak nincs egy valamire való gyümölcstárolója. — Nekem a paradicsom a szívügyem — mondja a mérnök, aki megjárta Hollandiát, s tanulmányújáról rengeteg tapasztalattal tért haza. Hogy munkaerőfölöslegüket foglalkoztatni tudják, egy holland vállalkozóval húszhektáros, gázolajfütéses üvegházat akartak építtetni, ám ezt a tervüket különböző akadályok fölborították. Egy Hollandiában látott táptalajkocka-készítő gép alapján a szövetkezet szakemberei szerkesztettek egy hasonlót, s az azon kipréselt kockákkal kiváló eredményeket sikerült elérniük. Ha minden jói megy, a Jövőben talán még áruba is bocsátják kockáit. A Jómódú, nagyműveltségű holland parasztok példáját követve, akik azt tartják, termelni nem művészet, akik elsősorban üzletemberek. Inkognitó Amikor először fölkerestem, szombat volt 8 a munkaidő vége. Megmondtam neki, hogy mint a pártkongresszus küldöttjével interjút akarok vele készíteni a Hét számára. Nincs ideje, szabadkozott, egy negyedórányi ideje sincsen. Délután és másnap sem lesz ideje. Esetleg hétfőn... Víkendre utazik, gondoltam, hamarabb kellett volna jönnöm. De a hangjából, a tekintetéből valahogy kléreztem: hétfőn sem lesz nagyobb szerencsém. Azért csak meglátogattam ismét. Igen barátságosan fogadott, betessékelt, megkínált hellyel, cigarettával. Végül közölte velem: nem akarja, hogy a neve bekerüljön a lapba. — Ha megengedi, egészen nyílt leszek — mondta, s röviden elém tárta élete történetét. — Tót gyerek vagyok, egy magyarországi bányászfaluban születtem. Apám nem is tudott jól magyarul, de a bányásznak elég, ha meg tudja fogni a szerszám nyelét, igaz? Harminckettőben kerültem elemibe, addig én sem tudtam magyarul. Elemi viszont csak magyar volt nálunk. Nem, a falu lakói nem is követeltek szlovák Iskolát. Harminchétben a szüleim beírattak egy piarista gimnáziumba. A plébánosunk figyelt föl rám, 6 biztatta a szüléimét. A gimnáziumban nem volt nemzeti megkülönböztetés. Egyetlenegyszer történt meg, hogy egyik osztálytársam, akinek a nagyapja cseh volt, de aki maga már magyarnak született, kicsúfolt a kiejtésem miatt. Osztályfőnökünk őt is rendre utasította: pofont adott neki, s figyelmeztette, hogy ha ilyesmi még egyszer előfordul, komoly bajok
