A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-08-18 / 33. szám
Annak idején a Hétben megismertettük olvasóinkkal Vincent Sikulának, a PEN-klub nemzetközi irodalmi pályázatán első díjat nyert Rozarka című nagynovelláját. A Tátrán Magyar Üzeme — egy másik kisregényével együtt — könyvalakban is megjelentette a nagyon érdekes és figyelemreméltó írást, s mert a könyv, a Rozarka, már kapható Szlovákia összes könyvesboltjában, most a kisregényből, a Koldusokból mutatunk be olvasóinknak egy részletet. A Rozarka című kötet írásait Mács József fordította. Volt egy erdő, az erdőben szikla, a szikla alatt fenyő, a fenyő alatt kunyhó, s a kunyhótól egy ösvény vezetett. ösvény vezetett a kunyhótól, a szőlőskertek és a mező között kanyargott, Janó, Feró, tarisznya, dobd el a botod, tedd fel a sapkád, hátha esni fog! „Gyerekek, gyerekek! Hiszen tanítottalak mindannyiotokat, nem sanáltam a torkom, kár, hogy a nádpálcát a pianínó mögött tartottam.“ Nem pianínó volt, hanem harmónium. Kitta tanító úr, Gierschling tanító űr, meg az a szépséges, szép nevű, karcsú tanítónő, az a szép hangú. Mind a hárman temetésekre jártak énekelni. Az esküvőt azonban az ablakból nézték, mint a közönséges halandók* általában. Pedig az esküvő jobb. Az iskolai ünnepély is jobb. „A szabadság, a tiszteletet és a jog feldíszített koszorújával! ...“ Elfelejtettem már. Mihelyt tehettem, az iskola mögé mentem a könyv okozta fájdalmakkal. A fejem is, a lábam is, a hátam is fájt. De ha véletlenül észrevettem egy koldust az utcán, mindjárt futottam utána: — Néma, táncolj! Néma, mért nem táncolsz? A koldus szerzett örömet nekem. A tanító úr, kezében nádpálcával, előlépett a kút mögül, felemelte a kezét, és az ujjúval magához Intett. — Hogy hívnak, fiúcskám? — kérdezte. — Vinco. — Mért nem vagy iskolában, fiam? — Fájdalmat okoznak a könyvek, tanító úr. — Ej, ej! — fenyegetett meg az ujjúval. — Másoknak is fájdalmat okoznak. Azt hiszed, hogy Szent Józsefnek nem okozott fájdalmat a gyalu? — Nekem nincs gyalum. — Hol vannak a könyveid? Mutasd! Megmutattam a füzetet és a másodikos olvasókönyvet. Előbb megcsípett, meglegyintett a nádpálcával, aztán kézen fogva átvezetett az utcán. Kinyitotta a kaput, végigment a folyosón, amelyet mindnyájan pitvarnak neveztünk. Bekopogott az ajtón. — Nézze, kolléganő, fájdalmat okoznak neki a könyvek! — mondta mosolyogva, és újra megcsipkedett. — Igazán? — Igazán. — Hiszen, ezek nem az ő könyvei, hanem a testvéréé! — álmélkodik a tanítónő. — Várj csak, fiú, kölcsönzők neked egy ábécéskönyvet! Hogy hívnak? — Vinco. Az első padban ülök, szamárfülek vannak az ábécéskönyvben, nekem is szamárfülem van, és púpos fejem, olyan, mint egy toboz. „A te púpos fejed!“ Tudok már olvasni: i-í, i-í... Tudok már olvasni: a-á, a-á... Karácsonykor olvasni fogom: gá, há, gá, há. Gágog a liba. Hápog a kacsa. Jé, milyen ház! Hó fedi a gátat. Ha rossz leszel, tartod a hátad ... Gá, há, gá, hál — Kántor lesz a fiúból, hiszen olyan vékony hangja van! — mondta a tanító. — Ilyesmire még csak gondolni is félek — mondta apám. — Én úgy látom, hogy a maguk fiából jó kántor lenne. — Miért akar kínozni a tanító úr? Az ujjam olyan, mint a kalapács, összetörné a billentyűket. A fiúról beszélünk, nem igaz? —• Honnan venne orgonát? — tűnődött apám. — Hehehe! Hehehe! Lehet találni — mondta a tanító. Aztán vasárnapi litániák után az orgona mögé ültem, vagy az igazgatóiba siettünk az iskolai harmóniumhoz. — Ez negyed hangjegy — mutattam mindkét kezemmel a papírra. Hehehe! Már ismerem a negyed hangjegyeket. — A ministrációt tudod? — Tudom. — Introibo ad altarem Dei. — Adeumkviluftifikatejuventumean. — A suspiciatot? — Hát a mea culpát? — A meakulpát is. — És a confiteort? — A konfiteort is. — A confiteor van előbb, csak azután a mea culpa. Bólintottam. — A plébános úr körtéit még nem dézsmáltad meg? — A plébános úr körtéit még nem dézsmáltam meg. — A toronyban nem fosztottad ki a verébfészkeket? — A toronyban nem fosztottam ki a verébfészkeket. — A fecskék fészkét sem hajítottad le? — A fecskék fészkét sem hajítottam le. — Nem dobáltál köveket az ablakokba? — Nem dobáltam köveket az ablakokba. — A koldusokat nem nevetted ki? — A koldusokat nem nevettem ki. — A testvéreiddel nem civakodtál? — Micsoda? — Ne mondd, hogy micsoda! Azt mondd, hogy veszekedtél, civakodtál-e a testvéreiddel? — Civakodom néha, tanító úr. — És miért civakodol? — Mert muszáj. — Ej, ej! Azt kérdeztem, hogy miért? — Mert ők is civakodnak velem. — És melyiket szereted közülük a legjobban? No mondd, melyiket szereted a testvéreid közül legjobban? — Nem tudom. — De hiszen kelt, hogy valakit a legjobban szeress. — Valakit szeretek is a legjobban. — A testvéreid közül? — Nem a testvéreim közül. — Hehehe! Hiszen te nem is vagy buta fiú! És lehet, hogy valóban kántor lesz belőled. Nézd! Ez negyed hangjegy. — Ez is negyed hangjegy. — És mind a két kezem újra a papíron fekszik. — Ez meg nyolcad — tol el könyökével a tanító. — Ez meg tizenhatod — tolom el én is őt. — Hehehe! Hiszen te igazán fogékony vagy! Igazán be kell bizonyítanod, hogy törik, szakad, kántor lesz belőled. Az in paradlsumot tudod? — Nem tudom. — A circumdederuntot? Cirkumdederum. — Fiú, fiú! Hehehe! No menj, írd meg a feladatodat, és mondd meg otthon, hogy kántor lesz belőled, törik, szakad. Átmegyek az utcán. Hideg van már. Nem, nincs hideg, mert még nem hullanak a falevelek. De meleg sincs. S Koligramy messze van. A varjú fekete, de a húsa pir.os. Az alvégen lakunk. Körtefa áll a házunk előtt. Vontorüíkkal ülök. Mindkettőnk lábán csizma, rugdossuk a padlót, néha a tanítónő asztalába is belerúgunk. Vontorüík feketekávét hord üvegben, ezért kéményseprőnek hívjuk mindannyian. Engem meg így csúfolnak: Sme-e-e! Nagyapámat, apámat és a testvéreimet Is így csúfolták. Pedig én nem vagyok Sme-e-e! Az olvasókönyvben nemsokára a huszadik oldalon leszünk, a g betűt fogjuk majd olvasni: Apuka gumi »kalocsnit vett... A tanító néni mikor mutat nekünk gumi kalocsnit? A tanító néni bemegy az igazgató szobájába, és elkéri az igazgató úrtól: — Itt van! Aki nem látott még gumi kalocsnit, az most jól nézze meg! “Csizmát viselünk, és cserélgetjük a szünetekben, mert a Vontorőíké kicsi, töri a lábát, az enyém meg nagy. A szajkóról dalolunk. És kíváncsian -várjuk, mikor mutat nekünk szajkót. A szajkónak kék a tolla, mindkét szárnyán tükör, és még egy kisebb tükör is. Minek a szajkónak tükör? — Csendben legyetek, gyerekek! Más kissé a bóbitája is, mint a búbos pacsirtának, de bóbita az Is. — Nem tudom, ml az a bóbita. A tanító néni kinyújtja a kezét, és megtalálja a bóbitát a fejemen. Akkor már nem vagyok Sme-e-e? — Sme-e-e! — Ne zavarj, Zambor! Zambor a legidősebb az osztályban, és szűrnadrágot visel. Szeretnék én is szűrnadrágot, 10
