A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-08-18 / 33. szám
mert azt be lehet mártani vízbe, és akárhol fel lehet állítani. Komolyanl Persze, csak nyáron, most 2ambor fázna. t— Ne zavar], Zamborl — Nem zavarok. Ö a legokosabb Is, el tudja darálni az egész ábécéskönyvet. H, h, H, hl Horvátéknál leégett a ház... Betéve tudja végig. Ml meg a Horváték házáról még egyáltalán nem olvastunk. Neki tulajdonképpen nincs Is meg az egész ábécéskönyve, csupán néhány lap van meg belőle. Ha szüksége van rá, a pad alá néz vágy az Andel hátára, onnan hadar el mindent. És mégis akárhányszor ott marasztalják papírgaluskára, mert állandóan zavar. Szünet I Mondtam már: előbb kicserélem a csizmát Vontorőíkkal, csak azután megyek a többiek után. — Nyúl, nyúl! — Ne kiabálj! — Sme-e-e! — Te vagy Sme-e-el — Sme-e-e! — Azt akarod, hogy megmondjalak? — Csak azért is bepanaszoljuk. Gyere, Vinco, siessl A lányok egy kissé odább énekelnek: Veti Péter a kölest... Kiveszek egy almát a zsebemből, bele akarok harapni. — Neked is van almád? Nekem is van — áll meg mellettem egy magas ötödikes. — A bátyámtól. — A bátyádtól? Mutasd, hadd harapjak bele. Odaadom neki az almát, hát lenyeli az egészet. — No! Megyek és bepanaszollak. — Mi? Tehetek róla, hogy lecsúszott a torkomon? — Dehogy csúszott le. — Sírhatnékom volt. A lányok egy kissé odább énekelnek: Veti Péter a kölest... A tanító úr a fakerítésnél áll, s egyszerre méregbe gurul: — Mi ez itt? No? No? Micsoda ez itt? — Cipője hegyével a fagyos földbe rúg. — Nem értitek? Hogy került ez ide? — Mi? Mi? — Ez, ez! Ki tud közületek erről? — És cipője hegyével megint a fagyos földbe rugdos. Egymásra pillogunk mindahányan, csupán Vontorőík emeli fel a fejét, ő néz a tanító úrra. — Ez szar, tanító úr! — mondja Vontoréík, és csodálkozik, hogy a tanító úr ezt nem tudja. — Macejak, vidd el innen ezt a trágyát! Macejak berohan az osztályba, és hozza a lapátot. Egyszeriben nevethetnékünk támad, hogy a tanító úr ilyen különös! De a trágya szó tetszik, mert szokatlan. Csengetnek! Berontunk ismét az osztályba. Most számtan lesz. Kettő meg egy az három. A számtankönyv szebb az ábécéskönyvnél, szebbek benne a képek. Hol vannak a teheneim? A Fehér, a Tarka ... A számtankönyv szebb ... Varga Lajos rajzai Leesett már a hé is, és én szerettem volna megsimogatni a hóbuckát. Lehet, csak most képzelem úgy, hogy valami hasonló szándék élt bennem, amikor a klslétrán kapaszkodtam: széttártam a karom, s a hóbucka mintha állandóan nőtt volna, mindig magasabb volt nálam. Azután a lapátkámmal bunkert próbáltam vájni bele, majd hoztam egy széket, pokrócba tekerőztem, s ott ültem, fagyoskodtam. Majd a bunkerből folyosót vágtam a Zamborék kertjébe, ahol Palkó valóságos erődítményt épített. Rendszerint ezen a folyosón másztam át hozzá, remegett a testem a hidegtől, meg azért is, mert Palkó hógolyóval dobált, azok voltak a gránátai. Egyszer előléptetett tisztté. Attól kezdve papírparolit viseltem, és jelen lehettem a gyűléseken, amelyeken a szögi, vagyis a felvégi fiúk ellen készítettük elő a támadást. Éh mégis a Légió angelicát szerettem legjobban. A plébános űr gyakran adott a fiúknak egy-egy koronát.^ Karácsonyra még csomafot és könyvet is. Kajo Maryk, az iskolás. n is akartam olyan könyvet, legalább annyira akartam, mint a szűrnadrágot, vagy valamilyen más könyvet: az Arany királyságot, amely a Vendel bácsimé volt, és esténként Viktornak olvasgatott belőle. Már az első harangszó előtt elindultam a templomba, az ajtóban várakoztam, huhukoltam a tenyerembe, és egyik csizmámat a másikhoz ütögettem. Az egyházfi zörgött a kulcscsomóval, lerázta magáról a havat, köhögött, s néha hangosan sóhajtozott: Istenem, Istenem! Belekapaszkodtam a kilincsbe, az ajtó kinyílt, és az örökmécses petróleumlámpa mindkettőnket megvilágított. — Meghúzod a harangot? — kérdezte az egyházfi. Ö sapkában is bemehetett a templomba, mert az úristennel már kerek harminckét esztendeje barátkozgatott. — Nem húzom meg. — Uramisten, uramisten! Ballagtam utána a toronyba. Mire lejöttünk, összegyűlt a többi fiú is, a mellékoltár vagy a sekrestye előtt álltak, és a csengő után nyúkáltak, amivel a mise kezdetét jelezték. — Tudsz ministrálni? — Tudok. — Mondd el az ad deumot! — Mondd el te az addeumot! — Parancsold meg neki, Navarko, hogy mondja el az ad deumotl — Addeum, addeum! — Navarko, mért nem kérdezed ki? — Tudod végig? Az egészet? — Tudom. — A confiteort is? —- A suspiciatot is? — A suspiciatot is. — Miért nem kérdezed ki, Navarko? — Tudsz-e *)árni a lépcsőkön? — Tudok. — Hát a könyvet elbírod-e? — Miért ne bírnám?! De így is csak keveset ministráltam. Mondtam már: olyan a fejem, mint egy toboz. Sehogy sem tudtam tartani. Egyszer az egyik, másszor a másik oldalra billent. Egyszer jobbra, egyszer balra, megint jobbra, megint balra. Hiába ügyeltem, hiába vigyáztam minden eréőmmel a lépteimre, mégis minden lépésnél oldalra billent a fejem. Megútáltam a bóbitát, sírás környékezett. Az egyházközségbe tartozók meg bosszankodtak, valaki mondogatta is az egyházfinak: Nincs más ministránsuk? örültem, hogy legalább a sekrestyében elüldögélhetek. Néha gyertyákat gyújtottam, oltárt terítettem. Most mindez csodálatosnak tűnik fel, csodálatosnak és nevetségesnek. Azt hiszem, a legcsodálatosabb mégis az, hogy az adventról semmit sem tudtam. A karácsonyok fehérek voltak. És olyankor Gierchling tanító úr csak a fehér billentyűkön játszott. S ha mégis leütött egy feketét, tudom, nem tévedésből tette. F-durban játszott, a pedálra is rálépett, és bét fogott. De miért nem jött haza Lojzo az ünnepekre? Miért lőtték le Szent János szobra mellett azt a német katonát? Háromkirályok ünnepe: — Pax hűi domiuni — kezdte a plébános úr. — Ét omnibus habitantibus is ea — így mi a kántor úrral. Gyertyaszentelő előtt csengővel mentünk feladni az utolsó kenetet Simon anyjának. £idé%cnytimáó, A késő esti órákban nyúlóan néztem a tévé Ki mit tud döntőjét, és mitagadás kissé elálmosodtam. Le-lecsukódott a szemem és ebben a félálomban különös átalakuláson ment át a tévé műsora. A Ki mit nem tud döntőjét láttam és az izgalmasnál izgalmasabb számok egymás után peregtek le előttem, jó volt a humorista, aki hiába kereste a poént, nem találta. Sajnáltam azt az érettségiző diákot, aki pedig magabiztosan lépe fel, ugyanis az egész tanári kar egyöntetűen állította, hogy semmit sem tud, de kisült, hogy mégis tudott valamicskét. Fellépését fagyos csend fogadta, egyetlen tenyér sem verődött össze. Annál nagyobb tetszést aratott a magyar csatársor, amelynek minden erőlködése ellenére sem sikerült hálóba rúgni a labdát. Ezt a sikert is túlszárnyalta az angol politikusok hiábavaló mesterkedése, amellyel az Európai Közös Piacba igyekeztek bejutni. A nézők hatalmas tábora kitűnőnek találta az amik produkcióját is, amint a grönlandi mezőkön eredménytelenül kutattak a szétszóródott, jégbe-hóba veszett atomfegyverek után. Nagy pontszámot kapott Levt Eskol és Naszszer kettőse is, akik megpróbálták őszinte jóindulattal egymásra mosolyogva békés megegyezésre jutni. Érdekes és kevésbé érdekes versenyszámok váltották egymást, de meg kell említeni, sokáig legesélyesebbnek látszott Antonín Novotng száma, aki arról Igyekezett meggyőzni az országot, hogy az egyedüli üdvözítő útra ő, csak ő vezetheti rá. Ilyen óriási sikere, de még csak hozzá hasonló sem, soha az életben nem volt. A győzelmet azonban végül is az FBI aratta le, amelynek lázas kereséssel sem sikerült elfognia az utóbbi évek politikai gyilkossá gainak igazi tetteseit. A közönség magánkívül tombolt, a győztesek diadalmámorban úszva fogadták a gratulációkat, majd ünnepélyesen átvették a verseny jól megérdemelt nagydíját: a harminc ezüst pénzt. A zajos ünneplésre, vagy arra, hogy az éji szél becsapta a nyitott ablakot, végképp felébredtem. Eltűnt a terem, a zsűrt és a közönség is, a TV-ben már búcsúzott a bemondó. Kikapcsoltam a készüléket és kedvetlenül toltam félre az ágyam mellett heverő olvasásra kikészített újságokat. Kiálltam az erkélyre, ahol a csillagok fényében is virítottak a piros muskátlik. Rájuk néztem és igyekeztem megszabadulni a lidércnyomástól, amely nem is a zavaros álom alatt, hanem akkor telepedett rám, amikor már felébredtem. ORDÚDY KATALIN Podstrasky felvétele
