A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-28 / 4. szám
hozzád is eljön a szerelem Meglásd hozzád is eljön a szerelem Egy perc lesz az egész egy villanás s a zöld nem zöld többé hanem zöldebb a mosolyok nem ragyogóak hanem őszinték az utcák nem tisztábbak hanem tiszták a napsütés nem aranyos hanem igazi A liget hallgatag fái alá bújik majd veled tüzet rak szemedbe lángra lobbantja véred piros folyamát és te abban a nagy-nagy lobogásban észre sem veszed mikor omlanak le ellenállásod húszéves falai. tavasz A nap újra tavaszt játszik Nézzük a fák púpos rügyeit és lopva egymást S mintha csak véletlenül kimondom: Szeretlek S mintha egészen másról lenne szó mondod te: Szeretlek S attól a perctől köröttünk már csak ez a nap ragyog csak ezek a madarak fütyölnek csak ez a fű suhog csak ez A villamos futása könnyű lesz Olyan mint egy kamaszos nevetés vei. És az a másik ott állt az ajtóban emelt fővel, telve ifjú életerővel, és a szemében dacos láng lobogott. Csak az óra ketyegett a falon és vetett fel súlyos kérdéseket, melyekre nem felelt senki sem. — Vagy úgy? — szólt végre az apa zihálva, elfulladt hangon. — Ügy! — vágott vissza az ajtóból a másik felindulástól remegő, de még mindig dacos hang. Az apa a seprűt a sarokba hajította s néhány lépést téve hátrafelé, kimerültén ült le a padra. — Ha van benned valami az én véremből — szólalt meg később az apa — tudod, hogy mi a kötelességed. — Tudom! — hallatszott az ajtóból. — Indulok azonnal. Az anya kezét tördelte kínjában, egy lépést tett előre s már szólásra nyitotta ajkát, de tekintete ugyanakkor az apára és a fiúra esett és álló helyében hirtelen összegörnyedt háttal a megtört szándéknak hangtalan gondolatjelévé merevült. A falióra hangosan ketyegett. * — Akartam valamit faragni belőled — szólalt meg ismét az öreg fagyos hangon — de nem voltál arravalő, hogy úr vagy tanult ember legyen belőled, bár eszed lett volna hozzá. Megmaradtál parasztnak, mint én, és 'hamarosan sarokba dobtad a könyveket. Pedig a parasztnak is van szüksége könyvekre, de te, úgy látszik, végleg megfeledkeztél róluk s csak cselédlányokon jár az eszedi Az ifjú kiegyenesedett. Szemében szikrázó láng gyulladt ki. — Egy szót se! — kiáltotta az apa. — Az lesz a legjobb! Majd felállt, egy pillanatig gondolkodott és aztán bement a kisszobába. Kinyitotta a szekrényt és kivett belőle valamit. — Hogy ne kelljen Koszkela fiának koldul, - nia! — mondotta büszkén és fiának nyújtotta, amit behozott. — Tegye csak vissza a helyére! — hangzott a nem kevésbé büszke felelet. — Ha az ember nem áll a talpán; úgyse sokra megy azzal! Az apa megállt, s hosszú pillantást vetett a fiára. — Persze, hogy rendben van minden, ha az ember áll a talpán — mondta nyomatékkai, de inkább elégedett hangon, mint bosszúsan. Az ifjú gondolataiba mélyedt egy kis Időre. — Isten áldja meg, apám! Az apa nem válaszolt, csak reá szegezte ráncba szedett homloka alól a tekintetét. Az anya áz ablaknál ült egy pádon. Kinézett az udvarra — az ablak fájára forró könnycseppek hullottak. Az ifjú vontatott léptekkel közeledett hozzá, mintha kérdezni akarna valamit. Az anya feléje fordult; tekintetük találkozott, s ők ketten egymást követve kimentek a szobából. És az, aki a belső pádon. ült, észrevette a pillantások találkozását és fájdalmas nyilallást érzett a mellében. Sértődöttség és harag pírja szállt az arcára, ajka reszketett, de nyelve megbénult. Csak ült a helyén és nézte a padlót mereven. Mély fájdalommal ragadta meg a tornácon fia kezét az anya: — Olavi! — Anyám! — szólt meghatottan a fiú. És mert attól tartott, hogy nem fog tudni uralkodni magán, gyorsan hozzátette:. —• Értelek, anyám, ne szólj többet! Az anya megragadta fiának mind a két kezét és átható tekintettel nézett a szemébe. — Beszélnünk kell arról, ami akkor elmaradt, Olavi! Te az apád fia vagy, és ti nem sokat törődtök azzal, hogy mit tesztek, építtek-e vagy pedig romboltok. — És azután belefoglalt mindent egyetlenegy mély pillantásba és egyetlen esküre kötelező intésbe: — Ne csalj meg senkit, és amit megígértél, teljesítsd — ebben nincsen társadalmi különbség. Az ifjú görcsösen szorította anyjának mind a két kezét, nem tudott szólani egy szót, sem. — Isten áldjon meg! — mondta az anya. Hangja megtört. — Ne feledd otthonodat, — térj vissza, amikor ... Az ifjú még egyszer megszorította anyja kezét, és gyorsan elfordult. Érezte, hogy ha nem indul azonnal, nem fog elmenni semmiképpen. Barnaleány Fellegek űzték egymást az éjszakában. A parti fűzfák a tovahömpőlygő folyó sötét vizét nézegették és a fatörzseket, amelyek csendesen siklottak le a felszínen. „Csak gyertek!" kiáltotta alulról a nagy, hatalmas vízesés. A vízesés fejénél, a meredek part oltalmában kis pásztortűz lobogott. Körülötte faúsztatók heverésztek, szám szerint négyen. A fatörzseket körülzáró sorompó felül nyitva volt, úgy, amint éppen kellett, s a felülről jövő törzsek egyenként siklottak alá. Volt idejük arra, hogy minden beavatkozás nélkül össze nem akadva ússzanak le egymás után, s így néhány óráig nem dugulhatott el a folyó sem. Az úsztatok szívét nem nyomta gond az éjfél órájában. A parasztnak meleg ágya S puha takarója, Az úsztatót a hidegtől A jó Isten ójja. Kínálj paraszt aranyat bár, Veled nem cserélek, En vagyok ám a gazdagabb, Mert én vígan élek. A vízesés felriadt éjjeli álmodozásából s á part mentében a farakásokon ülő őrök között mozgás támadt. En vagyok ám a gazdagabb, Mert én vígan élek. ismételték a közeli őrtállók. És azután repült a dal, mint erős lendülettel elvetett korong, farakástól farakásig, egyik parttól a másikig, le egészen a vízesés lábáig és onnan még tovább lenn a csendes vízben összegyűlt törzsek csoportjáig. Majd elcsendesült minden, mert az éjfél nem szereti a dalt, bár megtűri az ilyen egyik embertől a másikig szálló rövid üdvözletét. De meghallgatja szívesen a folyó regéit a hatalmas szellemről, aki áldozatot követel minden évben, gyermeket vagy felnőttet, egyet azonban egész bizonyosan minden évben. Folytatjuk. KISS SÁNDOR rajza
