A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-28 / 4. szám
Felolvasott részlet Gogol a Holt lelkek című regényéről 1835 októberében így írt Puskinnak: Megkezdtem a Holt lelkek írását. A téma hoszszú, igen hosszú regénnyé kerekedett, s úgy látszik, igen mulatságos lesz ... E regényben szeretném — ha legalább egyik oldalról is — bemutatni az egész Oroszországot. Rövidesen egy baráti találkozásukkor Gogol felolvasta a regény első fejezeteit, kezdetleges fogalmazásban Puskinnak, aki a felolvasást hallgatva mind komorabb és komorabb lett, s végül egésnen elszomorodott. Mikor Gogol befejezte a felolvasást, Puskin keserűen így kiáltott fel: — Istenem; be szomorú is a mi Oroszországunk! A darab hibái ■ Alekszandr Osztrovszklj, a jeles drámaíró szívesen foglalkozott kezdő írókkal, akik között azonban sokszor akadtak tehetségtelen, de igen erőszakos irodalmi dilettánsok is. Egyszer egy ilyen dilettáns íróelölt kereste fel Osztrovszkijt, és így szólt hozzá: — Alekszandr Nytkolajevics, elolvasta a darabomat? — Igen — bólintott Osztrovszkij. . — Na és? ... Vannak hibái? A drámairó íelsóhajtott:— Igen ... Egy van ... Az ifjúi titán örömmel kiáltott fel: — Csak egy? — Csak egy. — Éspedig? — A darab nagyon hosszúi — Na, ez talán semmil Osztrovszkij jóindulatúan nyugtatta meg a szerzőt: » — Persze, semmi... — Na, és mit tanácsol, mit csináljak vele? A híres drámaíró összehúzta a szemöldökét, majd lassan tagolva a szavakat, szólt: — A következőt: először húzza ki az első felét... — És azután? Osztrovszkij röviden fejezte be a tanácsadást: — Aztán ... a másikat... A feleség és a szerető Csehov orvosként kezdte pályáját, s egyszer ezzel kapcsolatban megjegyezte: — Az orvostudomány nekem törvényes feleségem, az irodalom a szeretőm. Vidéki állomáson Csehov megérkezett Gulusekí állomásra. Egy vasúti tisztviselőhöz fordult: — Szíveskedjék megmondani, hol vannak a postalovak! A tisztviselő csodálkozott: — Micsoda? — kérdezte az írótól. — Postalovak? ... De hiszen itt még egy árva kutya sincs, nemhogy postalovak lennének. Ha szabadna kérdeznem, hová akar menni? — Gyevnyikovba. A vasutas helyeslőén bólintott, és így szólt: — Itt kívül, az állomásépület mellett vannak parasztok, akik utasokat vesznek fel. Csehov kiment a vasúti irodából, beszélt az egyik paraszttal, aki elvállalta, hogy elviszi őt Gyevnyikovba. Amikor az író felmászott a fuvaros rozoga szekerére, felkiáltott: — Az ördög tudja, hogy milyen kocsija vanl Igazán nem tudom megállapítani, hol az eleje és hol a vége. A paraszt homlokára tolta kucsmáját, majd így szólt: — Az pedig, uram, nagyon könnyen fölfogható. Az eleje ott van ahol a ló farka van, a vége pedig ott, ahová uraságod le fog ülni. Franz Werfel: A Musza Dag negyven napja Franz Werfel prágai származású német író kétkötetes regényében feldolgozta a törökországi örmény nemzeti kisebbséget az első világháború elején irt tragédiát. Werfel a szépirodalom mindhárom ágában jelentősét alkot. Első versesköteteivel korán jelentkezik, már az első világháború okozta megrázkódtatás előtt az expresszionizmus legjelentősebb képviselői között tartják számon. Verseiben az emberi részvét, az emberiesség és a testvériség, majd pedig a szenvedélyes pacifizmus kap hangot. Az első világháború végén rövid időre közel jut a kommunista eszmékhez, később azonban lényének misztikus vonzalmait követve fokozatosan a katolicizmus emberi egyetemességet Ígérő gondolatvilágának vonzókörébe kerül. Legnagyobb olvasóközönsége Európában, sőt az egész világon az epikus Werfelnek van. Werfel 1929-ben Damaszkuszban járt. Ott látja egy szövetgyártó üzemben a megcsonkított és elnyomorodott, menekült örmény gyerekeket. Ekkor születik meg benne a gondolat, hogy megörökíti az örmény nép „megfoghatatlan sorsát". így írja meg 1932 júliusa és 1933 márciusa között A Musza Dag negyven napja c. történelmi regényét, felhasználva a sajtóban megjelent tudósításokat is, legjobb alkotását, egy üldözött nép sorsáról szóló hőskölteményt, az embertelen sovinizmus elvakultsága és szörnyűsége elleni vádiratát. Éppen a megfogalmazás hónapjaiban teljesedik be a német nép sorsa. A Musza Dag negyven napja ebben az összefüggésben szinte prófétai felhivás a fasizmus elleni harcra. A történelmi regény elejétől végéig izgalmas, érdekes olvasmány. írója kitűnően ért a fokozás és a meglepő fordulatok beiktatásának mesterfogásaihoz. A hegyre felvonuló örmények negyven napját úgy beszéli el, hogy figyelmünk egy percig sem lankad. Találunk a regényben erőteljes, megkapó természetleirásokat, színes városképeket, izgalmas párbeszédeket, pl. Justus Lepsius német humanista hittérítő és Enver pasa, az ifjútörökök vezére között. Találunk a leírásában hatásos tömegjeleneteket és mozgalmas csataképeket. A magyar olvasó egy-egy jelenetnél az Egri csillagokra gondol. A regény legfőbb értéke mégis az a mélységes humanizmus, a szenvedők és elnyomottak iránt érzett részvét és szeretet, mely a regény minden sorát áthatja. Werfel a fékevesztett nacionalizmus barbárságát ostorozza az örmény nép tragikus sorsának ábrázolásával. A regény elolvasása után nem érez gyűlöletet a török nép iránt. Werfel többször is hangsúlyozza, hogy a népirtást elrendelő vezetők mögött milyen kevesen állnak. A szerző beszámol az ősi mohamédán hithez ragaszkodó Dervis-rend mentőakcióról, hogy az egyszerű török parasztok mennyire együtt éreztek a szerencsétlenekkel, ahol lehetett, segítettek rajtuk. A 19. század végén a török nagyhatalom végleges lehanyatlásával párhuzamosan különösen megerősödik a török nacionalizmus, amely a birodalomban kisebbséget képező török elem nemzeti államát kívánja megalkotni. Az európai értelemben reformokra törekvő ifjútörök mozgalom az idejétmúlt szultáni egyeduralommal szemben eleinte még támaszt keres az ország gazdasági életében döntő szerepet játszó örményekben. Az 1908-as forradalom idején fel is fegyverezte őket, azonban a nemzeti állam kialakítására törekvő ifjútörökök az első világháború idején elérkezettnek látták az időt az ún. örménykérdés „megoldására". Azon a címen, hogy az örmények ellenséges magatartást tanúsítanak az „államalkotó" törökséggel szemben, Enver pasa és Tálát belügyminiszter elrendelik a birodalomban elszórtan lakó örmények „áttelepítését" a sivatagba. A vak gyűlölettel végrehajtott rendelkezés következtében százezrek pusztulnak el a legszörnyűbb módon az országutakon és a kijelölt kopár, letelepülésre nem alkalmas új „lakóhelyen". A központi hatalmak, Németország és a Monarchia számára a hamarosan kritikusra forduló háborús helyzetben nagyon fontos a különben is ingatag török szövetséges. Ezért nem lépnek fel az örmények üldözőivel szemben, megelégszenek formális figyelmeztetésekkel, és a sajtóban elhallgatják a szörnyű embertelenséget. Ciprustól harminc mérföldnyire, a tengerparton emelkedik a Musza Dag, a „Mózes-hegy", ez a magányos hegycsoport. Erre az erődítménynek kiépíthető fennsíkra vonul a kitelepítési parancs elől a környék hét örmény községének lakossága, mintegy ötezer ember. A török túlerővel szemben negyven napig hősiesen tartják magukat, majd a megtizedelt, éhségtől elgyötört szerencsétleneket francia hadihajók veszik fedélzetükre. A regény hőse az örmény falvak egyszerű népe. E közösségben igen sok érdekes egyéniséget ismerünk meg. A merész vállalkozás vezetője Gábriel Bagradjan archeológus, előkelő örmény család sarja. Francia feleségével és tizennégy éves fiával még a háború előtt hazatér török hazájába. Katonai behívó várja, amikor rászakad népére a végzet. A Musza Dag falvait csaknem kizárólag örmények lakták. A török kormány tekintélyes számú csendőrséget és katonaságot, tiszteket és hivatalnokokat küldött oda családostul, ahol a nem török lakosságot kellett ellensúlyozni és szemmel tartani. Ez világszerte ismert taktika volt mindazokban a birodalmakban, ahoi az ún. „államalkotó" nép tejhatalommal uralkodott a kisebbség felett. Törökországban különösen kirívón alkalmazták ezt a taktikát, minthogy az oszmánok ezekben a kerületekben még csak számbeli fölényben sem voltak. Csupán az olyan emberek, mint Gabriel Bagradjan, a Párizsban vagy más fővárosokban élő értelmiségiek reménykedtek abban, hogy lehetséges az ellentéteket kiegyenlíteni, a gyűlöletet levezetni, az igazságot az ifjútörök lobogó alatt győzelemre vinni. Az összeesküvés idején a törökök és az örmények örök hűségükről biztosították egymást, és kölcsönösen hitvallást tettek egy mssiánusi jövő mellett a megújult hazáért. Törökország területén beteljesedett az örmény nemzet végzete. Bagradjan nem játszadozott gyerekes felszabadulási álmokkal, mert végül is a választás a szultán és a cár birodalma között éppoly nehéz volt, mint amilyen felesleges. Hive maradt annak a mondának, amely annak idején az örmények között nem kis népszerűségnek örvendett: „Inkább testileg tönkremenni Törökországban, mint szellemileg Oroszországban". Harmadik út nem volt. A török hatósággal szembeni magatartás ezzel egyértelművé vált. A Musza Dag környéki falvakra valamivel később került sor, mint másutt, így Bagradjannak van ideje alaposan tanulmányozni a terepet, előkészíteni a védekezés tervét. A negyven nap a műveltségben és szokásaiban népétől elszakadt örmény értelmiségit újra összeforrasztja övéivel. A megmenekülés pillanatában úgy érzi, hogy emberi küldetése végétért: nem kíván visszatérni a világba. A negyven nap egyik epizódja során meggyilkolt egyetlen fia sírján éri az elhagyott hegyet birtokban vevő törökök golyója. A szerző az elbeszélés hagyományos eszközeivel dolgozik. Elsősorban eszmeisége az, ami időállóvá és aktuálissá teszi a regényt. Amíg földünkön a nemzeti gyűlölködés embert és kultúrát pusztít, amíg a hatalmaskodó erősebb elnyomhatja és üldözheti a gyengébbet, ürügyként saját veszélyeztetett biztonságát emlegetve, Werfel történelmi regénye: A Musza Dag negyven napja, amely a fasizmus, a fékevesztett nemzeti gyűlölködés elleni harc jegyében született - hasznos fegyver marad az emberiesség győzelméért vivott harcban. Werfel regénye az Európa Könyvkiadó és a Tátrán Könyvkiadó közös gondozásában több mint 50 ezer példányban jelent meg, érthetetlen, hogy ebből a Tátrán Könyvkiadó csak négyszáz példányt vett át. HAMAR KÁLMÁN 14
