A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-01-21 / 3. szám

MAJOR ÁGOSTON

6.

Az elnémult gyermek

A kerepest temető elhagyatott sírboltja készteti őt örök hallgatásra. Fiatalon ragadta el a halál, ö volt az egyik legszebb Makkal lány. Ha végigsétált az utcán, megfordultak utána az emberek. Egyszer csak, egyik napról a másikra, sárgulni kezdett, mint a dérlepte falevél, majd összezsugorodott és lehullott a fáról, a Makkal családfáról. Messze a szülői háztól, Budapesten temették el. Sírját gyom lepte be, fejfáján elmosódott a neve.

Az anyja könnyes szemében kutatok, hogyan, miért került a lánya Ide? S özvegy Maikkainé nem válaszol, csak fájón felzokog. Mert nehéz szólni annak az anyának, aki két gyereket halva szült, a másik kettőt fiatalon temette el. A férjét legszebb korában ragadta el mellőle a halál, s a sok gond és fájdalom mellett lányuk Is Idő előtt utánuk ment.

A rossz nyelvek sok mindent összebeszélnek. Azt mondják, rejtélyes eset, a szerelem áldozata lett. A testvérei sem beszélnek. Nem akarják, hogy rágalmazzák, és Ilonának a sfrban se legyen nyugta. A legllletékesebbhez küldenek, a férjhez, ő majd elmond mindent.

A Nyltra alsó folyásánál, ahol a Vág a Dunába ömlik, van egy város, ott él a férj. A hármas számú lakótelep bonbélyműhelyében dolgozik. Neonfénnyel kivilágított, korszerű épület. A nyitott ajtón egy szakállas férfi fújja a füstöt. Végignéz, meg sem mozdul, habár látja, hogy, befelé Igyekszem. Négyen várakoznak. Ketten újságba merülve, egy harmadik a sarokban levő asztalra könyökölve nótát dúdol, hol hangosan, hol csak úgy magában.

— Már megint felöntöttél a garatra, Józsi — szól a tükör elől egy férfihang. Ketten álltak ott fehér köpenyben, egy férfi és egy nő. ök nyírtak, borotváltak.

— Jöhet a következő — szól a férfi. Ekkor érkeztem ón Is oda.

— No, no, — hördültek fel a többiek. Semmi protekció. Tessék csak várni a sorára.

— Csak kérdezni szeretnék valamit — magyarázkodtam.

— Tessék, szólt a borbély.

— S. Józsefet keresem.

— Én vagyok az, parancsol valamit?

— Szeretnék elbeszélgetni önnel, ha szentelne rám egy órácskát.

— Kérem, állok rendelkezésére.

— Váróik egy kicsit, majd ha sorra kerülök, szeretnék úgyis megny iratkozni.

Elmúlt három óra, amikor sorra kerültem. Vendég már nem Jött, ennek örültem, gondoltam, nyugodtatoban beszélgethetünk. Seprűt fogott a kezébe, hogy összeseperje a sok hajhulladékot.

— Hány kiló hajat nyírnak le naponta?

— Nem mértem én azt sosem, kérem. De azt tudom, hogy könynyü a haj és nehéz levágni. Meg aztán az ember mégsem birka, a bundája valamicskével kevesebb. Meg olcsóbb. Nem adnak azéíi egy fillért sem. Még a hulladékgyűjtőbe sem veszik be. S a hajvágást sem fizetik úgy, mint a bírikanylrást. Nem mondom, még annak idején, a harmincas években, máskoromban ezt Is jobban fizették. Voltak első osztályú műhelyek, öt korona volt a nyírás, három a borotválás. A másodosztályú műhelyekben három korona volt a nyírás, kettő a borotválás.

Évek teltek el azóta, minden szakmában felmentek az árak. Csak a nyírásban nem. Ma is csak háromötvenet fizetnek. Pedig a fejek is megnőttek. Tudom én azt kérem, hogy nagyobbak a koponyák ma, mint régen. C3ak Itt-ott keményebbek. Igen kérem, butábbak. Bizalmasabbra fordítja a szót, mintha már régi Ismerősök lennénk.

Eközben tiszta törülközőt vesz •elő, s gondosan inggallérom mögé tűri. Jól megnéz a nagy borbélytükörben, s egy pillanatra összeakad a tekintetünk. Kicsi, szürke szemel hirtelen megállnak, mintha fáradtak lennének a napi munkától. Klnézése puritán, se nem szőke, se nem barna. Rövidre nyírt bajuszt visel. Arcét őszülő szőr borítja. Ezen nem lepődöm meg, mert ki látott már cipészt jó cipőben, s borbélyt borotválva. Utóvégre nem pazarolhatja saját magára az időt, amikor a szakmából él. Született borbély,— nézegetem őt, miközben nagyot legyint a törülközővel, jelezvén, hogy elkészült a nyírással. Folytatja a beszédet.

Mert az az igazság, hogy olyanok ütik bele az orrukat a ml szakmánkba, akik azt sem tudják, hogy hány hajszál van egy embarfejen, meg hogy hány kiló súlyt tart a borbély nyolcórás műszak alatt a kezében. Ezt számíthatnák már ki a fizikusok. S ha összehasonlítjuk a nyírást a foghúzással. Hány fogat húz ki az alatt az Idő alatt egy orvos, míg én megnylrok egy fejet? Akár hármat Is kihúzhat. S a fogorvost doktor úrnak titulálják, én meg csak afféle nylró-vágó ember vagyok a vendég szemében. Vagy Itt van a vízvezeték-szerelő. Én addig be sem szappanozom a vendéget.

— Dohányzik? — szakítom félbe a szóáradatot.

— Nem szívok én, kérem, legalább nem kerül pénzbe. És ha kínálnak, úgy sem fogadom el. Minek rontsam ezzel Is az egészségem.

— Mennyit keres a mester úr havonta?

— Hát nem vet fel a pénz. Naponta 20—25 vendégem van. Nagy munka ez kérem, csak kicsi a tét. Mert nem ügy van ez erre mifelénk, mint a nagyvárosban, ahol hajmosást, ilyen meg amolyan kölnit rendel a vendég, s a taksza

emelkedik. Minálunk mindenki szárazon elmegy háromötvenért. Pedig nem ártana ltt-ott egy kis fejmosás az embereknek. Különösen azoknak a kemény fejüaknek. Ezt már csak megmondhatom, nem Igaz? Utóvégre Idestova negyven éve lesz, hogy a szakmában dolgozom. Igaz, megbecsülnek. Üzemvezető vagyok tíz éve. Ebből is jön egy kis pénz a konyhára, 200 korona havonta a többlet. Látja, azért nem panaszkodom.

Én nem mondhatom, hogy panaszkodott. Pedig már negyven éve nyír, borotvál. Ha ránézel, nem Is mondanád. Kiváncsi voltam, hogyan került a szakmába.

— Nem is hinné el — mosolyog. — Ügy, mint kecske a késhez. Mert undorodtam a habtól, olyan volt számomra, mint a köpőcsésze. Most meg, tetszik látni, Itt maszatolom a habot reggeltől estig.

Asztalos akart lenni. Egy napig dolgozott az esztalosműhelyben. Estére bedagadt az oldala a sok gyalulástól. Olyan nehéz volt a gyalu, hogy másnap kijelentette: nem lesz asztalost Hallotta, hogy a bádogosoknál egy pár cipőt Is Ígérnek az inasnak ,hát oda szegődött. Nyakába akasztotta a szerszámosládát s elment a mesterekkel a nyltrai templomot bádogoznl. Fagyos téli szél fújt. A keze majd odafagyott a szerszámosládához. A mesterek felkúsztak a torony tetejére, Ide-oda hajoltak, ő meg csak úgy reszketett belé. Szent ég, ml lenne, ha neki Is oda kellene felmenni, s lezuhanna a mélybei Várta, amíg a többiek eltűnnek a tető másik oldalán, s uccu neki, fogta magát, hazarohant. Nem fogja ő szorongatni a hideg vasat. Mert a meleget szerette. Afféle síheder volt már akkor. Pincérnek kívánkozott. Ott jó meleg van, gondolta magában. Csakhogy ahhoz protekció kellett, meg sok pénz. S neki egyik sem volt. Beállt hát borbélynak. Három évig lnaskodott, 1934-ben szabadult fel.

Nyltrán kezdte, majd Pozsonyban, Újvárban, Pesten, Karlovy Varyban, Komáromban folytatta. Nyírt zoboraljal borkereskedőt, pozsonyi kofát, pesti stricit, újvári paraszrrraiM

tot, hajógyári mérnököt. Nyírt magyart, szlovákot, németet, s ki tudja még milyen nemzetiségűt. Szerinte nem sok különbség volt a fejek között. Talán csak annyi, hogy az egyiknek brlllantlnos, a másiknak trágyabűzű, a harmadiknak 16- szagú a feje. Nem számolta meg, hány fejen dolgozott, a haj nőtt, le kellett vágatni, ö meg nyírta rendre, mert ez a kenyere. Kezéhez is nőtt úgy a szerszám, hogy vitte magával, ahová csak a sors vezette. Még a fronton Is ez volt a fegyvere. Még a bakák a puskát kattogtatták, ő a nyírógépet. Nyírta a katonákat marhavagonban, frontra menet, nyírta a tiszturakat, nyírt lövészárokban és harc közben. Nyírta a menekülteket, amikor hadtestük visszavonulóban volt Béos felé. Borbélytokkal a hóna alatt járta a világot, a fél világot megkerülte.

Így Jutottam el kerülő úton ahhoz a kérdéshez, ami miatt tulajdonképpen felkerestem. Nehogy újra hozzákezdjen háborús élményeinek elmondáséhoz, közbevágtam.

— Hogyan Ismerkedett meg a feleségével?

— Melyikkel?

— Azzal, akit Pesten temettek el.

— Vele Újvárban Ismerkedtem meg. Bolondosán, fiatalos fejjel. Ott dolgoztam akkor mint segéd, Grünzwelg mesternél. Azt sem tudom, udvaroltam-e, de ő nagyon szeretett. Én becsültem. 1934-ben házasodtunk össze. Negyvenben megbetegedett. Terhes volt a második gyerekkel. Megfázott.

— Hol fázott meg? — vágok a szavába.