A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-06-23 / 25. szám

Ügy rémtett, mint valami álomban, bogy valamikor, hasonló körülmények között, ugyanazokkal az érzésekkel és gondolatokkal már álltam előtte, csakhogy ezúttal sokkalta jólesőbben ringatóztam a várakozás szívdobogtató Izgalmában. Lágy rikoltásokkal makacsul visszhangoztak bennem valamelyik éjszakai bárban hallott dallamfoszlányok, azt az enyhén nyugtalanító közérzést sugalmazva, mintha már napok óta tölteném hiábavalóan időmet a városban, s mialatt cél nélkül utazó idegen módján, közönyt színlelve, de igazából meghunyászkodó feszélyezettséggel járok az ablakfüggönyök hasadékai mögül, a kopárul kivilágított, kongó kapualjak kulisszáinak vaksi mélyéből s a palaszínű sötétségben váratlanul fel-felvillanó cigarettaparazsak hátteréből titokzatosan és furcsán kutató pillantások kereszttüzében, visszahozhatatlanul elmulasztok valami életbevágóan fontos dolgomat. Puha gomolygással émelygetett a türelmetlenség, hogy nekem már valahol másutt kellene lennem, s az a szándék, amely maradni késztet, egy elfojtott érzelem visszasíró kényszerre csupán. Egyúttal azonban minden dolog a világosan érthető jelenségek és a lidérces tüzű bűn homályos előérzetének végső, derűs nyugalmába hangolódott érzékeimben, s noha egy pillanatra átsuhant rajtam a régi elfogódottság, a részegek mámorához hasonló könnyed elszántsággal nyomtam meg a villa kapujának csengögombját. Nagyon távol szólalt meg a csengő, s ugyancsak valami furcsa érzékzavar frivol játékaként hatott az is, hogy csak nagyon hosszú idő elteltével jelent meg Ingrid bizonytalan körvonalú alakja a teraszra nyíló, sok ablakszemes, fehér ajtó előtt. Némán, kissé elidőzve álldogált ott, mintha csak egy múltból felidézett gondolat felett merengett volna, de az is lehet, hogy éppen nyugtalanságom támasztotta ezt a képzetet. Általában különös színezetű volt az egész kép. Kisszerűén, józan szendergéssel fehérlett a télikertben álló villa, olyan kiábrándító hétköznapiságot mutatva, amilyennek korábban sose láttam. Ingrid tétován elindult felém a kerti gyalogjárón. Valamilyen régi divatú pongyola volt rajta, amilyeneket azokban az időkben lehetett látni, amikor még leányként ismertem őt. Hideglelősen összefogta a mellén, s hosszan, kutatva nézett a szemembe. Furcsa volt, hogy szótlanul nyújtott kezet, mint aki felismerte a helyzet kényszerítő jellegét, akárcsak egy fölösleges bonyodalmaktól tartó kéteshírű nő, s szótlanul mutatott utat. Előre ment, s talán másfél lépésnyire ringott előttem a teste a fiatal vadállatok mozgásához hasonló, ingerlő plasztikussággal, ámbár az elbizonytalanító, fülledt zavar érzetén kívül egyebet nem váltott ki belőlem ez a csábító látvány. Szinte nesztelenül nyílott ki előtte a hall ajtaja, olyanformán, akárha egy lassított film valószerűtlen jelenete lett volna. Baljóslatú sejtés markolt belém, a leselkedő veszedelem borzadályos elöérzete, mintha valaki állt volna az ajtó mögött, hogy életveszélyes hatalmak szándéka szerint valamilyen elvetemült gaztettet hajtson végre, s olyan kínos lassúsággal vonultunk át a halion, amelyben bizarr, esontszínű derengéssel szunnyadtak a bútorok, mintha egy nyomasztó álom tehetetlenségi állapotában cselekedtük volna. A többi szoba, amelyeken Ingrid hallgatagon átvezetett, teljes sötétségben volt, csak az egyik ajtónyíláson szüremlett ki némi fény, s a narancsszínű világosság keskeny sávjában egy különlegesen intellektuális kifejezésű, sovány, arisztokratikus arcélű férfi nézett ki megvető nehezteléssel pillantásában. Az élet hiábavalóságainak határtalan lenézése lobogott ki sötét tekintete mélyéből, mint akit egy rendkívül fontos ténykedésben vagy bizalmas beszélgetésben zavart volna meg ez a váratlan, késői látogatás, s csupáncsak a konvenciók túlzásba vitt tiszlelete tartaná vissza attól, hogy nemtetszésének valamilyen kézzelfogható bizonyítékát is adja. Az is lehet azonban, hogy elmosódott élmények halinazásből Idéződött fel atavasztikus, feszélyező érzésem, mert amikor végre megállapodtunk egy bíboros, tompa világításé szobában, amely leginkább szalon lehetett, jóleső megkönnyebbüléssel engedett fel idegeimben a viszolygás.

Ingrid álomszerű nesztelenséggel suhant át a sötétzöldhuzatú bútorokkal, puha szmirnaszőnyegekkel és pergamenes csillogású festményekkel bélelt fészekben, s megmagyarázhatatlan megnyugvás volt számomra, hogy végül természetes kecsességgel lehajolt egy kis, műkővel kirakott kandalló elektromos kályhája

U 3.

előtt, majd különös, belső fojtottsággal suttogta felém:

— Én már egy idő óta csak teát iszom. Ugye,

te is elfogadod? *

Igéző mélységgel nézett rám.

Én csak akadozva tudtam felelni:

— Hogy félre ne értsd, tulajdonképpen azért jöttem ...

Járkálni kezdett a szobáhan, úgy intézve a jövés-menést, hogy ne láthassam az arcát.

— Tudom. Nem kell mentegetőznöd. Minden férfi eljön egyszer. Mindegyik számon akarja kérni azt, amihez semmi joga sincs. Amikor már úgy érzik, hogy elképzeléseik csődöt mondtak, belekapaszkodnak ifjúkori ábrándjaik szánalmas maradványaiba.

— De hiszen mi még nem tartunk ott... — mondtam fuldokló izgalommal.

Észre sem vettem, hogy mikor tette elém a teát, amelynek olyan különös illata volt, mint a gyermekkori, ódon, nyári délutánok verőfényében mélázó virágos réteknek. A csipketerítős asztalkán álló csészéket is úgy láttam, mintha csak képzeletben szemlélném, csupán a kéjes borzongásról véltem bizonyossággal, hogy azt Ingrid puha, meleg érintése okozta valahol a tarkóm táján.

— Persze. De, ugye, nem haragszol rám? — szólt messziről és mélyen zendülő hangon, aminek hallatán egy kis ijedtség rebbentett meg, mert azt hittem, hogy elbújt előlem a színpadias, rőt félvilágosságból a távolabbi zugok alaktalan sötétjébe. Azonban mégsem lepődtem meg, amikor odanézés nélkül is újra megsejtettem magam mellett, amint felhúzott lábakkal, cigarettázva kuporgott egy olyan furcsa alakú, cicomás heverőn, amilyeneket már csak barnára érett olajfestményeken látni. Megborzadtam, mert egyidejűleg az volt az érzésem, hogy egy lágyan kínlódó hemzsegést rejtő, titokzatos zugolyból, talán valamelyik láthatatlan szobából valaki némán tátogó szájjal, égő gyűlölettel rágalmakat szór rám, amelynek értelmét képtelen vagyok felfogni a tengerfenéki jelzőharangok tompa zengését idéző, kifejezéstelen, süket lármában. A szorongás fullasztó hősége öntött el, s a szédítő zuhanástól való félelem rianó előérzetével húzódtam Ingridhez, mivel szüntelenül a hátam közepén éreztem azt a perzselő tekintetet, amely valamilyen módon összefüggésben állhatott bizalmas éjszakai együttlétünkkel.

Ingrid lustán hengeredet! felém a ripszhuzatos kanapé ölén. Leheletünk találkozott, s én kényszer alatt, hebehurgya megindultsággal, hadarva suttogtam a fülébe:

— Lehet, hogy most kinevetsz, mert meg akartam kérdezni, hogy miért csókoltál meg akkor?

— Azt ne kérdezd! Arra egy nő sose válaszol. De ha akarnám, se tudnám megmondani..

Az elmúlt dolgok elűzhetetlenül bennünk ólálkodhatnak, arra várva, hogy egyszer felidézzük őket, mert Ingrid hangja Is olyan volt, mintha az ifjúság ősvilági szépségű tájairól kaptam volna általa titokzatos hívójeleket.

— Ingrid, nem fejezhetnénk be, amit akkor ...

— Hogy gondolod? Mit tartasz rólam? pattant fel ültében. — S még azonkívül, mit szólna a feleséged?

De aztán látva elkomorulásomat, két kezébe fogta a fejemet, megsimogatta, sőt, azt is megengedte, hogy a kezét csókolgassam ellágyultan, hosszú lakkos körmétől kékeres csuklójáig— Szegény! Nem tudtad, hogy oda nem szabad már visszatérnünk, ahonnan egyszer elmentünk? Én is csak rövid ideig maradok, amíg az agnoszkálás tart. Ennek végbe kell menni, mert mindenfélét beszélnek az emberek. De addig is új koporsót csináltatok magamnak. Hallod?

Valamelyik szobából távoli kopácsolás hallatszott.

Akkor már jeges borzadással gyanítottam, hogy Ingriddel valami nincs rendben.

Amikor egyetlen rettenettel lerúgtam magamról az átpárásodott takarót, a vízszínü napfénytől átmelegedett szállodai szoba csendjében világosan ki lehetett venni a parkettkefe ütemes kocódásait, amivel a takarítóasszony a folyosó linóleumszőnyegét fényesítgethette.

A szoba dohányzőasztalkáján Flóri kiürült cigarettatárcáját pillatottam meg, amellett pedig egy olyan reklámfüzetecskét fedeztem fel, aminők a szállodához tartozó éttermet, bárhelyiséget és eszpresszót szokták népszerűsíteni, hatásos, többszínnyomású képmellékletekkel. Csömörös rosszkedvűséggel belelapozva, az egyik képen, a bárpult előtt üldögélő vendégek és táncoló párok között rögtön a szemembe ötlött egy jellegzetes kisvárosi arszlán figurája, akinek finomkodóra erőltetett tartásán szemmel látható volt a dölyfös igyekezet, hogy látványos beállításban örökíttesse meg magát a többnyelvű prospektus számára.

A tárcát a hotelportásra bízva még a délelőtt folyamán összecsomagoltam, és elutaztam a városból.

Csak órák múlva — amikor T.. .-tői elérhetetlennek tűnő távolságban, béna gondolattalansággal nézegettem egy viadukt magasából a vonat alatt elfutó napsütötte hegyi tájat —, jutott eszembe Ingrid. S hogy az életben még egyszer aligha láthatom viszont újra őt.

Hacsak valamikor elő nem jön még álmaimban.