A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-06-18 / 24. szám

meddő sóvargasuniaól elcsigázottan lestük nélianyan íiúk a villájuk kertjét, amelyben Ingrid barátnőivel, Dátyjával és annak Pestről olykor leruccano egyetemista barátaival viháncoit egy házi úszómedence körül, mialatt a családhoz tartozó felnőttek hűsítő italok társaságában beszélgettek vagy kártyáztak a fák alá kitett lonott nádszékeken üldögélve. Szinte megfogaimazhatatlan a korai életunalomnak, kitaszítottságnak és reménytelen vonzalomnak az a leverő érzése, amellyel mi ezt a paradicsomi képet bámultuk órákon át. Elszorult a torkunk, ha egy messzebb hangzó kiáltás, elringató gramofonzene vagy gyöngyöző nevetés hangfoszlánya szüremlett hozzánk az ájult csendben merengő, árnyas erdőszélre, ahol csak boga-Illusztrálta VARGA LAJOS

rak zümmögtek a dús aljnövényzet homályában, meg az érett szamóca nehéz illata terjengett, mert mindegyikben az ő hangját véltük felfedezni, s szertelen izgalommal kapkodtuk egymás kezéből a kopott, ormótlan katonai látcsövet, ha a fürdőmedence szélén vagy mellette, a gondosan nyírt pázsiton, feloukkant Ingrid pasztellkék fürdőruhás alakja, amely a kergetőzés önfeledtségében úgy táncolt a kert árnyékfoltos bokrai és fái között, mintha a sugaras égbolt egy darabja lett volna. Mígnem egyszer szinte belekábultam abba a látványba, amit a prizmás távcső mutatott. Bár a lencse az optikai fénytörés szivárványos homályosságával hozta elém a képet, elég világosan láttam a röpke ideig tartó, de annál megdöbbentőbb jelenetet, amely a kert távolabbi végében álló zöld zsalugáteres, fehér kerti ház és néhány környező málnabokor fedezékében játszódott le. Ingrid, aki pár pillanattal korábban még látszólag menekvést keresve szökellt ti a nyomában csörtető pesti fiatalember előtt,

az egyik bokor mögött hirtelen megállt, s görcsösen átkarolta a fiú meztelen vállát. Azt nem érhette váratlanul ez a bűnős felkínáikozás, mert ragadozó módra hajolt az elomló lány fölé, majd hosszú pillanatokra eltűntek egy nyugtalanul hintázó lomb hátterében, hogy aztán néhány lépéssel odébb bukkanjanak fel újra, sziláján kergetőzve tovább. Zúgó füllel és káprázó szemmel adtam át valamelyik társamnak a gukkert, de a pillanat hevét még sokáig éreztem a számban, amit a toppal meglesett csókolózás búsító erotikájának mély átérzése okozott. Különös fogékonysággal tudtam elképzelni akkor azt az érzéki megtáltosodást, amelyet a naptól áthevült gyönyörű lánytest parázna pompája és az odakínált forró, nedves száj vonaglása gerjeszthetett a fiúban, de a többieknek nem szóltam róla semmit, inkább magam cipeltem a kiábrándultság édes kínját a vasárnap este többi gyötrelme közé. Sohse éreztem még annyira a szerelemféltés és a csalódottság légies fájdalmát, mint ezen a délutánon, mivel társtalanságomban a legtávolabb álltam attól, hogy bármilyen viszonzást nyerjen az elérhetetlen lány utáni vágyódásom. Alant halkan morajiott a város, a láthatár távolában gyöngyházszínűre olvadt, felhőtlen, kék égbolt fensége pedig halláson túli, finom zenei kíséretet szolgáltatott az önkínzásnak ahhoz az átszellemült gyönyöréhez, amely a végtelenség megsejtésével egyetemlegesen sajgott a szívemoen. Felfoghatatlan messzeségekből halihózott felém torokszorító ábrándokkal kiszínezett jövöm, mert hiú reménykedésekre könnyelműen hajló fantáziával olyan lázas szépségekkel népesítettem be az előttem álló élet határtalan térségeit, amelyek legalább tünékeny időre elcsitították bensőnben a megalázottság keservét. A valóság kijózanító akadályaitól körülövezetten is, kilátástalanul és szánnivalóan imádtam benne valami érzékelhetetlen, szubtilis lényeget, ami úgy áradt belőle, mint a virágból az illat, vagy a hajnali rigófüttyből a költészet. Elmosódott álomképekben visszatérően sokszor nyilallt még belém ennek a viszonzatlan szerelemnek a leverő szomorúsága.

Máskor is megnevezhetetlen, idegen érzések jártak át, valahányszor villájuk környékére keveredtem, mert ösztöneim mélyén szüntelenül ott settengett a határozott fellépéstől viszszatartó zavar, hogy számomra hozzáférhetetlen életközeg határait sértem meg már illetlen ólálkozásommal is. Pedig hányszor szántam el magamat valamilyen iskolai dolog ürügyével hozzájuk belépni, csak hogy láthassam őt, ámde olyankor rendszerint annyira felkavart a képtelen gondolat meg a közeli kockázat izgalma, hogy inkább elvonultam lehiggadni valamelyik közeli utcába, ahol órákon át silbakoltam némán, az útmenti gesztenyefák alól, a ködösen szemergő őszi eső szürke függönyén át lesve, nem jelenik-e meg legalább egy percre bűbájos alakja valamelyik ablakban vagy a terasz kőkorlátja mögött. Egy nehézillatú, világtalan estén még gyöngyvirágcsokrot is dobtam be a kert csiszolt terméskőlapokkal burkolt sétányára, de hogy mi lett a sorsa, vagy hogy egyáltalán mii gondolhatott Ingrid erről a bumfordi kamaszokra valló titkos szerelmi jeladásról, sohasem tudtam meg, mert nem volt kellő bátorságom kipuhatolni. Mindvégig az volt az érzésem, hogy rajtam kívül még jónéhányan őriznek hasonló titkokat, legalábbis erre mutatott az a bujkáló ingerültség, ami szavaink mélyén érződött, ha különböző burkolt formákban elsőbbségünket szerettük volna egymás előtt fitogtatni.

Azt hiszem, hogy az óra alatti bátortalan cédulaposta idején Ingridnek határozott sejtései lehettek minderről.

Akkor azonban már kikerülhetetlenül sodródtunk egy olyan esemény felé, amely egyszerre véget vetett áldatlan állapotunknak.

Nem tudom már pontosan, kinek az ötletéből történt, de a tanév vége felé Ingridnek éjjelizenét szándékoztunk adni a születésnapjára, csak jószerével arra emlékszem, hogy az előkészületek irányításában valamiképpen én jutottam főszerephez. Volt ugyan a szervezkedésnek egy másik spiritusz rektora is, egy Roma nevezetű hetedikes gimnazista, aki a zenekar összeválogatásán fáradozott, de vele szemben a többiek megmagyarázhatatlan tapintatból engem részesítettek előnyben mindig.

Roma tulajdonképpen egy elvált fogorvos kallódó gyermeke volt, akit a szülők kölcsönös felelőtlensége és egymás bosszantására

űzött kényeztető bánásmódja, szinte predesztinációként, a korai züllés irányába hajtott. Azidőtt, amikor közénk sűrűbben kezdett járni, már régen egy bárzongorlsta agglegény nagybátyjánál nevelkedett, s ennek folytán érthető, ha az iskolán kívül több időt töltött mulatóhelyi zenészek társaságában, mint a könyvek mellett. Peckes tartású, nőiesen fehér és finom arcbőrü fiú volt, akinek külsejében — e feminin jellegzetességeknek némileg ellentmondóan — egyedül tekintélyes sasorra juttathatta legfeljebb kifejezésre, hogy rokonszenves léhasággal palástolt viselkedése mélyén bizonyos fajta erőszakosság is rejtőzhetik, de mi akkoriban a legkevésbé sem flziognómiai ismérvek alapján válogattuk társaságunkat. Egyegy időben talán felködlött bennünk valami gyanú, hogy nem egészen tiszta szándékkal keveredett közénk, olyankor azonban mihamar igyekezett eloszlatni bizalmatlanságunkat valamilyen baráti gesztussal: csemege számba menő woogie-boogie-lemezeket és indexre helyezett könyveket kölcsönzött, Chesterfield cigarettával és rágógumival látott el bennünket, s ha már minden leleményből kifogyni látszott, legalább malac történeteket mesélt a város könnyebb erkölcsű nötársadalmának életéből.

Korábban is megtette, hogy merő barátságból órákig játszott nekünk Lavotta dalokat kollégiumi szobáinkban — de csak az éjjelizenét megelőző készülődések során Körvonalazódott némelyikünk előtt, hogy baráti körünket jobbadán felvonulási terepnek tekintheti Ingrid felé, akárcsak azokat a teniszpartikat, amelyeken, állítólag, egyszer már sikerült megcsókolnia a lány nyakát.

— Srácok — sóhajtott fel az egyik zenekari próbán —, ha egy ilyen nőt elkaphatna az ember, az egy életre elég lennel Ami azután jöhetne még, az már nem érdekes. Én legalábbis úgy vagyok vale, hogy ha szedett gyümölcsöt tesznek elé, az nem esik olyan jól, mintha magam szakíthatom le a fáról. Azért nem bírom én azt az ütődött pofátokat nézni, ahogy itt vernyogtok nekem, mint a holdkőros kandúrok. Nem vagytok ti méltók hozzál Nem is tudom, miért keverődzök én ilyen fakírokkáll Pedig ezzel az éjjelizenével felcsigázhatnánk őt. Nőnél azt sohase lehet tudni...

Valójában ma is érthetetlen előttem, hogy miért nem tudtuk hatása alól kivonni magunkat, de az ilyen nagyszájúskodását elnéztük neki, mert szükségünk volt zenebohóc képességeire. S nem volt haszontalan dolog — amint az a későbbiekben is beigazolódott.

Sohasem szólhatott még megríkatóbban szerenád egy malacbanda előadásában, mint azon a rózsaillatú éjszakán, Ingridék kapujánál. Amikor selyempapirba göngyölt gladióiuszcso- Korral a kezemben átmásztam a kerítésen s a fiúk utánam eresztették a Sorrentól emlék dallamait, ügy éreztem, hogy a holdvilágos éjszaka sírt fel a gyönyörűségtől.

A zene hangjaira Inrid egyedül jött ki a terasz lépcsőjére.

Lopva körülnézett, majd hirtelen megragadta a kezemet és egy fa árnyéka alá húzott magával. Amikor átnyújtottam neki a csokrot, egy nagylányos mozdulattal átkarolta a nyakam, és mohón szájon csókolt.

Életemben először akkor hullámzott meg alattam a föld, mert még sohasem éreztem, hogy mint ömlik át egy lány testének minden forrósága és illata belém.

Csak arra rebbent el, hogy valahol megcsikordult egy ajtó.

Túláradó boldogságomban szerettem volna felbődülni, de az úton visszafelé menet arra kellett ügyelnem, hogy fel ne botoljak saját lábamban.

Másnap délelőtt a korzón Ingridet egy sápadt arcú, fekete hajú, magas fiúval láttuk, aki repülőtiszti egyenruhájában feszengve, tüntetőleg belekarolva, kísérte őt a templomba.

Én azon a nyáron kerültem el a városból.

A szárazvillám vakító, néma fényénél látja meg az ember olyan kísérteties élességgel a környezetét, mint ahogy akkor ez az ostoba tény ismertette fel velünk a prózai életvalóságot. Anélkül talán sohasem fogadtuk volna el, hogy jóformán semmi közünk sem lehetett ahhoz a középosztályi eleganciát, finom tartózkodást és valamilyen álomszerű, bágyadt nyugalmat jelentő világhoz, amelyben Ingrid élt — gondoltam, amikor az alacsonyan terpeszkedő felhőktől nyomott éjszakában, talán órákig tartó zűrös hangulatú bolyongás után, újra ott találtam magamat a villájuk kapujánál.

Befejezés a kővetkező számban.