A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-06-18 / 24. szám

RESZELI FERENC VERSEI

örömhalászok

Ha tudnák hogy szeretni sem tudnok ölnyi adagokban nem osztanák ki a szerelmet minden másik este

— nekem egy ölelés- neked egy mozdulat

ha tudnák hogy nem tudnak szeretni kiülnének a Lepedő-Óceán fodros partjára s halaktól polipoktól szerelmet koldulnának minden napnyugtakor

és másnap este

mikor barack-sárgán

óceán matracok mögé

süllyed el a nap

valami

furcsa

bizsergés

égetné

tarkójukat

selyemtapintás

nyilallna

szivükbe

mese

átaludta oz életét

mert hitt a feltámadásban- álmai átívelték az ablakpárkányokat a hamutartógyárakat az akadémiákat- és kikötöttek

a tenger ötödik partján ahol sem halál sem feltámadás csak transzparens-születés- létezik:

ÉLNI CSAK VÉLETLENÜL VOLT ÉRDEMES

nem tudta, él-e vagy álomból ébred de a biztonság kedvéért fel nevelkedett

máig is él, ha meg nem hal;

majd

és jönnek majd a fényűző nyarak - dinnyezizt adnak kedvemért a szádba

ránkismernek a lefröcskölt kövek s a melleid közt elsuhant folyóvíz hirül visz téged az elsodort kavicsnak s ó árral szembe indul vissza hozzád

jóságod - akár az árnyék izzadság-gyöngyös testem fölé borul s látom, omint a cseresznyefát belepi a szeretet hava

— Nem tudom, sohasem gondoltam a történetre ebből a szempontból — válaszolta zavartan a fiatalasszony.

A világítással valami baj lehetett, a gázlángok nyugtalanul loboglak.

Szótlanul ültek mind a ketten. A fiatalember a féktelen türelmetlenség lázában égett. Az asszony felállt, megtörölte verejtékező homlokát és a zsebkendőjével legyezte forró arcát. De a keze reszketett és a kendő lehullott a földre. .

A fiatalember felugrott, felemelte a kendőt és átnyújtotta az asszonynak. De nemcsak átnyújtotta, hanem egyúttal a kezét is megragadta. Az a kéz reszketett és görcsösen össze szorult — a két nagy kék szem ijedten nézett rá.

— Fél tőlem? — kiáltotta a fiatalember vad indulattal és megfogta az asszony másik kezét is.

Kínos, elfúló sóhajtás — a fiatalasszony keble hevesen zihált, mint az üldözéstől kimerült vadé, és öntudatlanul megszorította a fiatalember kezét, mint ahogy a vízbefúló megszorít kétségbeesésében mindent, ami csak a kezébe akad.

A fiatalember két karjával átölelte és ma gához szorította a reszkető asszonyt. De abban a pillanatban úgy érezte, hogy villám fut végig a hátgerincén, szétszaggatja az idegszálait és megégeti csontjaiban a velőt. Leeresztette karját és erőtlenül hanyatlott a padra.

— Nyomorult! — kiáltotta és ingerülten ütött a homlokára. — Miért utánzóm a rómaiakat, hiszen nem vagyok római! És ön sem akar szabin nő lenni, azt hiszeml

Az elfehéredett fiatalasszony szemében der medt gyötrelem és tanácstalanság tükröződött.

— Nyomorultak vagyunk mi valamennyien! — folytatta a fiatalember növekvő ingerültség gél. — Oly nyomorultak, hogy ha át lehetne rajtunk látni, nem mernénk egymás szeme elé kerülni. Betegek vagyunk és van bennünk szén vedély és alattomos, gonosz vágy, de igazi ró mai vér nincs egy csepp sem!

— Ne beszéljen így — zokogott a fiatalasszony, kendője mögött. — Ha tudná, milyen szerencsétlen, milyen határtalanul szerencsétlen vagyok__

— Hogyne tudnám, szerencsétlenek vagyunk mindnyájan!... Tudtam, hogy nem szereti a férjéti

— Honnan tudta? — kiáltotta a fiatalasz szony elszörnyedve.

— A szeméből... Az többet moud, mint a szavak... És én tudom, hogy nem szereti a gyermekeit sémi

— Ne folytassa, nem bírom már ezt a nyomorúságot — könyörgött a fiatalasszony.

— Bírja és már ki is bírta. Én tudok valami mást is. Láttam, hogy a kígyó már a házuk tájékát kerülgeti, az a mézesszájú, szószátyár fiatalember, aki véletlenül önöknél volt akkor, amikor én ott jártam. Én megértem, hogy férje nem tudja önnek megadni azt, amire szüksége van, és hogy ön még mindig ábrándozik az ideálról. És láttam, hogy az a sima modorú farizeus, akinek szája Goethével és Schillerrel volt tele és Stein asszonnyal és aki úgy nézett önre, mint éhes farkas a bárányra, .azt hiszi, hogy ő a régen várt ideál. És elhatároztam, hogy félrelököm az útból azt az esztetizáló, Uresfejű urat, mihelv' alkalom adó dik rá, mert bizonyos, hogy ő még annyit sem nyújthat önnek, mint a férje.

A fiatalasszony a sarokba húzódott, mintha gonosztevő volna, aki előtt most hirdették ki az ítéletet.

— Alapjában véve becsületes és tisztességes szándék vezetett — folytatta a fiatalember — de abba belevegyült más is... a magam nyomorultsága. Elérkezettnek láttam az időt, hogy kigúnyoljam a házasságot és a szerelmet, és heves vágy fogott el, hogy öleljem más ember feleségét, mert ilyen eset még nem fordult elő az én vándoréletemben. De ekkor rémtámadt az én másik énem és fülembe kiáltotta: te nem vagy római, mert te nem akarod őt megtartani, nem akarsz küzdeni érte: alattomos tolvaj vagy te is! . . Vessen meg engem, mert megérdemlem!

— Megvessem én.? És önt. . ? Akármit mond, ön mégsem olyan, mint a többiek.

— Csak képzeli. Én talán becsületesebb va gyök, mint sok más. mert néha a másik énem is megszólal bennem, az. amely boldog volt és szenvedett, megcsókolta a mennyországot és zokogott a porban.

— Becsületes és egyenes... ezért tisztelem önt — felelte a fiatalasszony nyugodtál} ban.

Elhallgatott egy pillanatra és azután szégyenkezve folytatta:

— És miért ne lennék én is őszinte. Férjemhez és gyermekeimhez való viszonyomat és ábrándjaimat és reményeimet kiolvasta a szememből, mint nyitott könyvből. És ami azt a harmadikat illeti. .. igen, ön nem értheti meg, milyen életet éltem én; — százan meg százan vagyunk, akik évek hosszú során át ilven üres fecsegőre támaszkodunk. így voltam én is ... és féltem és remegtem, hogy mi történik majd, ha egyszer találkozom azzal, akiről álmodoztam? De ön... ön szét akarja tépni ezeket az ábrándokat. Azt akarja mondani, hogy nincs is ideál?

— Azt akarom, mert nyomorutak vagyunk mi mindl Némelyik csak a szemével rabol, nem mer másként, a másik megragadja önöket a kezével is, de olyan, mint a vadorzó; otthagyja a zsákmányát, ha veszedelmet érez. Ha igazi rómaiak volnánk, önök elé lépnénk, legyenek asszonyok, vagy leányok és azt mondanék: enyém vagy és én magammal viszlek! És önök bízhatnának az ilyen emberben. De ilyen ember nincs... és ön hiába várja a római férfit.

— És mi a vége ennek a nyomorúságnak és reménytelenségnek? — kérdezte a fíatalaszszony.

— Nyomorúság! Mert bolondok és betegek vagyunk és az, amit orvosságnak tartunk, a szerelem, lángra lobban bennünk, de nem melegít. hanem éget és elhamvaszt bennünket, mint a tűz a fát.

A beszélgetés megakadt és ők ültek megtörtén . . .

... A szerelmi életnek csak egyetlen szakasza szép és tiszta, — folytatta a fiatalember. — Megengedi, hogy beszéljek róla? Talán megért engem... egyik boldogtalan a másikat.

— Ó, mondja! — kiáltott fel a fiatalaszszony. És látta, hogy azt az előbb még tüzes

parázsként égő két szemet finom, bánatos csillogás borítja el . . . és ez annyira meghatotta, hogy alig tudta visszatartani a könnyeit.

— Szerintem csak akkor szép a szerelem — beszélt tovább a fiatalember. - Csak akkor, mikor még nincs kielégítve. Mikor ébredő remény remeg a szívünkben, mikor csak a gondolat susog és a tekintet mond hHlk, szent vallomásokat. De mikor hozzányúl a kéz. széttépi az egészet, ami olyan érzékeny és finom, kicsírázik a vágy csalána és kinő szúró töviseivel a féltékenység vadrózsája és véresre szurkálja szívünket Addig a boldogság paradicsomkertjében éltünk, de ekkor megjelenik a kígyó és az alma. és az angyal fénvlő pallosával kiűz bennünket onnan irgalom nélkül és nem jutunk oda vissza soha többé ... Én azok közé tartozom, akiket mindörökre kiűztek a vadonba.

— Ö, he beszéljen így! De ön legalább élt t paradicsomkertben is.

— jobb ott tenni, mint beszélni róla elkeseredett lélekkel, ön, asszonyom, még a kerítés túlsó oldalán van .. igaz, hogy álparadicsomban. amelyben sóhajtozik és töpreng, de amely, véleményem szerint, végül is jobb, mint a vadon erdő. Menjen a férjéhez, aki van olyan jó, mint mi mások. Amit nem kap meg ott, aligha kapja meg itt, mert itt a világpiacon rossz portékát adnak el magas áron. Aki itt■ akar vásárt csapni, annak tudni kell hideg kacagással nevetni mindenen, ami körülötte történik. . és alig hiszem, hoev önnek enynylre sivár volna a lelke.

— . Nem tud mást mondani: egyetlen vigasztaló szót sem? — kérdezte a fiatalasszony.

3

&A

Diftlfttu