A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-06-09 / 23. szám

A határállomásról személjrpoat vitt a rég elhagyott kis diákvárosba. Voltaképpen már azon a kiöregedett vicinálison elhatároztam, hogy néhány órára megszakítva utazásomat, körülnézek kissé Ifjúságom fakuló emlékű tanyáján. Amilyen ígéretesnek tűnt az ötlet, olyanformán volt méltányos is: végtére, bizonyos idő múltán, illő dolog felkeresni fiatal éveink megszentelt kegyhelyeit.

Ellenállhatatlanul rohant meg a viszontlátás vágya, szinte a túláradó július reggeli levegő mámorító serkentésére, amely az egymásra torlódott hegyek borzas gerinctaraján még csak aranylón pezseg, az utasnak körbenfutó panorámául szolgáló lankákon azonban már ragyogó kék özönben szárnyalni rémlik — hogy végül is a száguldó vonatablak előtt zengő sürgönydrótok húrjain ózonos üzeneteket hozzon az eliramlott ifjúságból. Engedve ennek a távoli időkből felmerengő hívásnak, kitartottam a fejem a turbulens síncsattogás zajába, s valamilyen belső hallás után a messzeségből Is kiszűrhető pagonyi kakukkdalra figyeltem, mintha az az emlékezet szárnysuhogása lett volna. Kísértő csábítással szólított az az üde rivallás már a helyvonulat túlsó oldalári is, sőt, majdnem határozottan emlékezni véltem benne a hajdani bűvös erdei hangzásokra, amikor még gyermekkorom kakukkjai szóltak és én éveken át bámultam igézetten a láthatár hamvas homályába vesző kék hegyláncolat felé, az ismeretlen távolba vágyódás és a képzelet színes káprázatainak révületében. Minthogy bennem is rejtőzhetett valami a mesék szerencsét próbáló fiainak vállalkozó kedvéből, legott átkeltem ezen a hegyen, s mi több, később mind sűrűbben vezetett át rajta utam. Kábító nyáréjszakákon, rőt fényben halódó októberi délutánokon, s olyan vadászregékbe illő téli reggeleken, amelyek titkaikat a zúzmara dús csipkefüggönyével takarják el az érzéketlenebb emberek elől. Az idő múltával azonban lassanként elenyészett érzéseimben az azúrkék meszszeség romantikája. Pedig azóta is folyton gyűrűznek elém utamon újabb hegyláncolatok, de én már egyre csüggedtebben és kiábrándultabban kezdek beletörődni a gondolatba, hogy valaha is eljuthatnék álmaim tájaira.

Talán húsz éve jártam erre utoljára. A töméntelen dohányfüsttől agyonpácolt, nyöszörgő vasúti kupé ablakában feledésbe merült harmóniákat zendített meg bennem a viszontlátás. Egy valamikor beidegzett szokás reflexiójaként még egyszer szerettem volna érezni a kanyarulatból előbukkanó városkép láttán azt a könynyű szédületét, amely az első találkozáskor suhant át Idegeimen az ujjongó izgalom harangzúgásában. Ma is elfog néha ilyen hangulat, annak a legyőzhetetlen sóvárgásnak egy röpke ideig tartó fellobogása, aminek hevében egy tájék, város vagy utcaszöglet megpillantásakor az élet kalandlehetőségei ragyognak meg előttünk.

Az idő távolsága megváltoztathatja az arányokat, mert hamarabb tűnt fel a város, mint számítottam. Borzongatóan szép volt a látvány. Hasonló exteriőröket csak világvándorok láthatnak, amikor hajó úszik be velük valamelyik mediterrán kikötőbe. Először az égboltra kirajzolódó hölniket vettem észre, aztán lassan kitárult az egész város látképe a tündöklő reggeli fényben rezsgő házrengetegével. Jó ideig épülőfélben levő új városnegyed rendetlen falés állványzatdzsungelében siklott velünk a vonat, de kisvártatva már ismerős fasor, a vasúti töltést a sétánytól elválasztó jegenyék mentén futottunk a vasútállomás felé. Oiyanféle lappangó érzésem támadt, mintha tulajdonképpen sohasem hagytam volna el a várost, vagy legalábbis csupán átmenetileg kellett volna távol lennem tőle.

Az állomásépületben megkerestem a nogygyászmegőrzőt, elhelyeztem úticsomagjaimat, majd aprólékosan megtudakozva a későbbi csatlakozás körülményeit, néhány várótermen vagy várőteremszerű folyosón keresztül, a vasúti vendéglő söntése mellett kisétáltam a peronra. A kívülről záporzó fény elől védelmet keresve úgy húzódtak meg a korai vendégek a hűs kocsmalevegőben, mint holmi különleges tenyészetek az akvárium jótékony, áttetsző homályában. Odakint még egyre özönlöttek az utasok a pályatesten időző szerelvények valamelyike felől. Hogy ne legyek útjában a tolongó sokadalomnak, egy oldalsó kijáraton átkerültem az állomásépület túlsó felére, amely előtt nagykiterjedésű virágos tér állt. Elmenőben még futólag megakadt a tekintetem egy feltűnően széparcű, fiatal szőke nőn. Az a fajta nő lehetett, akinek szőkesége és tejes

rózsaszín bőre időtlen fiatalságot biztosít, mert bár érett asszonynak látszott, minduntalan átízzította valamilyen fiatallányos hevület, amint tenyerével beárnyékolt szeme fürkészően vizsgálódott a tömegben, láthatóan valakire várva a peron félereszes tetőzetét tartó oszlop alatt. Bizonyára azért figyeltem fel rá, mert számomra ismerős vonások derenghettek fel arcában, ami nem is lett volna furcsállni való. hiszen még mindig kellettek lenniök ismerőseimnek ott, ahol egykor éveket töltöttem. Szuggesztíven vizslató pillantásomra azonban olyan lárvaszerű közönyösséggel válaszolt, aminő általában a tolakodó fixírozásnak jár ki, bár mintha ennek ellenére elvillanóban némi érdeklődő viszonzás szikrázott volna ki előkelő metszésű, nagy, fényes szeméből.

Az állomás előtti tér volt diákkorom fórum romanuma. Valószínűen központi fekvése miatt nyerte ezt a megkülönböztetett helyzetét a város többi részével szemben, mert szinte minden Irányban utcatorkolatok vették körül. Négyszögletes tér volt, amilyeneket jobbadán a középkori keletkezésű német vagy cseh városokban látni, sivár utcakövezettel borítva, s három oldalról gömbakácsorral szegélyezve. Számunkra az tette kedveltté és meghitté, hogy egyfelől sűrű pázsit és változatos, geometriás alakzatokban kiültetett virágágyak sora szigetelte el a Fő utca zsibongó forgalmától. Az égő színű gruppok közt vezető kavicsos utak és a színes kerti padok valamelyest egy ligetzug illúzióját keltették bennünk, valamiféle hiúságérzetet is kölcsönözve, hogy — akárcsak a rendezettebb nagyvárosokban — egy kis virágillatot szippantani nem kellett kiszakadnunk a város forgatagából.

A város képe azóta szembetűnően megváltozott, ez már a tér küllemén is észrevehető volt. A teret környező régi házsorok eltűntek, s helyettük cementből, acélból és üvegből emelt tíz- tizenkét emeletes épületkolosszusok meredeztek. Amennyire a térről a házsorok közt ki lehetett látni a dombosabb részekre, a városnak olyan új, ismeretlen kontúrjai rajzolódtak ki szemem elé, aminőket korábban elképzelni sem tudtam volna.

Betértem egy sarki falatozóba, hogy valamivel elverjem éhemet, amely talán az utazástól % szokottnál élénkebben jelentkezett. Hosszas keresgélés után kaviárral ízesített kaszinótojást kértem, hozzá áfonyaszörpös vadászfröcscsöt — leginkább a szomjúság miatt, de egy kicsit az ifjúkori hagyományok iránti kegyeletből is.

Míg a bisztró nikkelveretes, üvegezett bárpultjának végén, ultramodern kerámiareliefek alatt egy tojáshéjforma kagylófotőjben villásreggelim felett mohoskodtam, s a legypzőalakú pálmalevelekkel eltorlaszolt ablak négyszögén át, a ventillátorok szélverésétől meglebegtetett függönyön keresztül a Fő térre bámultam, valamilyen névtelen bánat kezdte bennem bontogatni barna szárnyait. Kívül a napfény az átrendezett tér ifjú platánjai és hársfacsemetéi között illatfelhőkkel kergetőzött, de lappangó kedélytelenségem ónos borúval árnyékolta még a Renoir-festményekre emlékeztető nyár buja színezésű s mégis könnyed hangulatokat sugárzó képét is. Kósza szívsajgással gondoltam arra, hogy a Fő utca lerontott szecessziós palotáinak furcsa homlokdíszeivel és patinás bádogtornyaival egyetemben — amiből már emlékeztetőnek is mindössze egy-egy bizarr oromzat vagy attika bukkant ki csak a szürkén, jellegtelenül vonuló polgárházak során — egyszersmind fiatalkorom fájó messzeségbe tűnő édenkertjét és feldúlták. Megindultsághoz hasonló, hívatlan érzésroham fogott el, s olyan régi emlékek rajzottak körül, amelyekhez már semmi közük sem volt az iromba betontömbökből összerótt és friss cementszagot árasztó házőriásoknak, hiszen minden élményem a város régi köveihez fűződött. Csak az a gondolat vigasztalt meg némileg, hogy az eltűnt idők romantikáját a tárgyi világ valóságainál hívebben és fájdalmasabb tisztasággal őrzi meg emlékezetem.

Mélabúra hangolt az emlékezés, szinte sivatagi szomorúsággal szorongatta szívemet a rám törő magányosság érzése, ami nem a fizikai egyedüllétből fakad, hanem sokkal mélyebbről jön, s csak azok ismerik igazán, akiknek az illúzióit egyszer megrabolták már.

Amikor fizettem, majd kifelé indultam volna a hűvös helyiségből a napfényben égő térre, valaki hátulról könnyedén megszorította a karomat. Szálas, fekete, szikárképű fiatalember magasodott fel előttem, akin 'első tekintetre hirtelen őszült halántéka kelthetett feltűnést

leginkább, bár ismerősnek látszó mosolyán is áttetszett bizonyos korai fáradtság, olyan ein berek sajátjaként, akik logikusan végigpróbálnak minden érvényesülési lehetőséget, amit szűk környezetük egyáltalán nyújthat, de miután sehogy sem tudnak ráakadni életük nagy esélyére, külsőkép is láthatóan megkeseredett filozófusokká válnak. A kisvárosok bővelkednek ilyen típusokban.

— Nem Ismersz meg? — vizsgálgatott kitartóan fanyar mosollyal, amibe hovatovább némi zavartság is vegyült már.

— Rémlik valami... csakhogy ne haragudj, a neved hirtelenében nem jut az eszembe — vágtam rá túl élénk, s éppen ezért talán hamisan csengő hangon.

Néhai iskolatársam állt előttem a feledés ködéből előbontakozó ábrázattal. Nem volt osztálytársam — talán két évfolyammal járt felettem. Emlékezetemben csupán annyi maradt meg róla, hogy az érettségi előtt, már az osztályvizsgán elbukott, mert a ballagási ünnepélyen olyan vészes képpel járt-kelt, mint egy kárvallott cigány.

— Ne mentegetőzz, pajtás! Tudom en azt nagyon jól, hogy megtaposott az élet, s ezért nem ismertél rám. De azért te sem fiatalodtál.

Cigarettával tömött ezüst tárcát vont elő oxford ingblúza zsebéből, s megkínált:

ím

M

— Használ a májnak, a szívnek, a tüdőnek, állandó fényt ad a cipőnek, a gomblyukból kifújja a port...

Kántáló torokhangon mondta a vásári kóklerektől származó versikét,- ahogy annak idején egy fiatal tanárunktól tanultuk el, aki azonban kedélytelenebb tárgyhoz kötve szavalgatta volt nekünk — az elégtelen osztályzatok beírásakor.

— Gyerünk ki ebből a műrostos jégveremből egy kicsit a napra 1 — tessékelt kifelé a metszett üveg lengőajtón. — Nagyon bírom ezt a parvenű helyet! Itt még a presszosnő feneke is polietilénből van.

Az az óra volt már, amikor mindent átjár a fény és a hő a szűk völgykatlanba zárt város kőtömegében, az égbolt azúrkékből acélszürkére változik, s a környező hegyek elviselhetetlen zöld izzása megfájdítja a szemgolyót.

— Dehát, tudod, hogyan van ... még mindig jobb, mintha valami koszmós késdobálóba kellene az embernek járnia.

Az üzleti negyed utcáin elnehezedett léptű, tétova tömeg lökdösődött ide-oda a nyomasztó kánikula vastag levegőjében, s az útszéli fák lombjai ködösen fénylő porfátylat lengettek a járdák felett. A keramittéglákból rakott, bagolyvárszerű, füstös állomásépület mögött húzódó piactér felől mézsűrű barack- és körteillat szállongott, elkeveredve a vasútállomás füstjével és átható kátrányszagával.

— Nem lep meg, hogy nem ismertél fel a nagy tolongásban — időzött makacsul eredeti témája mellett volt iskolatársam. — Nem mondom, azóta jócskán megváltozhattam . de az sem volt cenkekért! Ez a mi korosztályunk valahogy korábban megöregedett, mint ahogy a nagy könyv előírja.

Ezután a váratlan találkozásokra jellemző banalitással kölcsönösen elmondtuk egymásnak, hogy mire jutottunk az elmúlt tizentöhúsz esztendő alatt. így tudtam meg tőle, hogy a középszerűeknek az élet kegyelme folytán kijáró szamárlétra segítségével ő is célhoz ért.10

\