A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-02 / 22. szám
Az ötlet megszületett Pontosan mikor és hol, nem tudjuk. Talán egy szerkesztőségi gyűlésen. A jó elgondolásnak hamar akadnak támogatói és így négyes összefogásból megvalósulhatott a csehszlovákiai magyar nép és táncdalénekesek fesztiválja. Ez a fesztivál a művészeti tömegmozgalom egy újabb formája. Magyar vonalon eddig kiaknázatlan területen valóban tömegeket mozgatott meg. A tizenegy járási fesztiválon (Nyitrán nem volt) mind a táncdal, mind a népdalénekesek kategóriájában átlag 25 énekes indult. Ez tehát több száz énekest jelent. A közönség számáról nincsenek pontos értesüléseink; azt azonban tudjuk, hogy minden járásban legalább két alkalommal léptek nyilvánosság elé az énekesek. Nem kell hozzá különösebb matematikai tudás, hogy bebizonyítsuk, ezt a fesztivált olyan tömeg hallgatta végig, mely számban vetélkedik a gombaszögi országos rendezvény nézőközönségének számával. A művészi teljesítményt és annak esztétikai hatását már nem ilyen egyszerű felmérni. A népdalénekesek fesztiváljának fontos kultúrpolitikai küldetése lenne. Megismertetni a közönséggel a magyar nép több száz éves; sőt sok esetben ezeréves zenei hagyományát. Igazi művészi élményt szerezni a hallgatóságnak, művészi igényességre nevelni az énekeseket és a közönséget egyaránt. A népdal tulajdonképpen a mi zenei anyanyelvűnk; ismerete nélkül ifjúságunk könnyen zenei kozmopolitává válhat. Szépségének megismerése, tisztaságának megóvása, propagálása nemcsak feladatunk, de egyenesen kötelességünk. Azonban nem mind arany, ami fénylik. Nem minden magyar dal népdal. Művészi értékben óriási különbség van a magyar népdal (Bartók Béla szerint a paraszt-zene) és a városi népies műdal, a magyar nóta között. Sajnos, itt nem áll módunkban részletezni, mi jellemzi a népdalt, miért értékesebb, mint a népies műdal. A kettő éles elhatárolását és részletes értékelését Bartók Béla és Kodály Zoltán idevágó munkáikban már félévszázaddal ezelőtt elvégezték, csak a mi köztudatunkba ez még nem jutott el. A népdalénekesek Dunaszerdahelyen, május 4-én megrendezett országos fesztiváljának elődöntőjén sajnos túlnyomórészt népies műdalokat, magyar nótákat hallottunk. Az elmúlt hónapokban lezajlott járási fesztiválok után a járások legjobbjai mérték össze erejüket. Az elődöntőben részt vett énekesek jó, sőt több esetben kitűnő természetes hanganyaggal rendelkeztek. A hangkultúra és technika terén azonban már egy kissé adósak maradtak az énekesek. Sok esetben észleltük a helytelen hangképzést, a zenei frázisok indokolatlan megszakítását és a helytelen artikulációt. Az elődöntővel kapcsolatos technikai feladatokat a vendéglátók kitűnően oldották meg. Az énekeseket kísérő zenekarnak — melyet Banyák István vezetett —, nagyon nehéz feladata volt. A bemutatásra kerülő énekszámok jelentős részét a próbán, közvetlenül a fesztivál előtt kellett betanulniuk. Ennek ellenére a zenekar kiállta a próbát és nagyobb zökkenők nélkül kitűnő alkalmazkodó képességükkel hozzájárultak a fesztivál sikeres lebonyolításához. A fesztivál előkészítésének és rendezésének egyik hiányossága, hogy a járási fesztiválok bíráló bizottsága nem minden esetben volt tisztában a fesztivál céljával és küldetésével, valamint, hogy a győzteseknek sem a műsor megválasztásával, sem pedig a dalok előadásával kapcsolatban nem adott kellő szakmai tanácsokat. A jövőben az lenne a legcélszerűbb, ha egy bíráló bizottság értékelné az összes járási fesztivált, vagy, ha ez nem lehetséges, akkor legalább a központi bíráló bizottság néhány tagja minden járási fesztiválon részt vehetne. A fesztivál mozgósító hatása kétségtelen, a döntőbe bekerült 13 énekes hamarosan az első három helyért fogja összemérni tehetségét, tudását. De mi lesz azután? Mi lesz azokkal az énekesekkel, akik nem kerültek be még az elődöntőbe sem? Nem szegtük-e kedvüket? A legjobbak pedig hol érvényesíthetik majd tudásukat? Találkozunk-e velük az országos rendezvényeken? A fesztivál plakátjain olvashatjuk: „A csehszlovákiai magyar nép- és táncdalénckesek első országos fesztiválja“ — ezek szerint az elsőt továbbiak fogják követni. Reméljük, hogy az első fesztivál tanulságaiból okulva még sikeresebbek lesznek az elkövetkezők. AG TIBOR 23. Mondta, megragadta a kalapját és elrohant, mint a fergeteg. ZpItflS vtRÍgtól Sápadt ember meredt rája, akinek homlokára és szeme alá a vándorélet és a sok hányattatás véste be nyomait, széles, sötétszürke csíkokat, mint cirádát a nevek alatt. — Lehetséges? — kiáltott fel, és érezte, hogy a vér meghűl ereiben. — Csodálatos ez? — válaszolt a tükör hidegen. A sápadt ember sötét vonalaival szembenézett vele a tükörből. — Mitől vannak ezek? — kiáltotta Olavi szenvedő hangon. — Kérdezés nélkül is tudnod kellene — telelte a tükör. — Rajtad van most a jegy — kérés nélkül. Az ember a tükörből rámeredt, a sötét vonalak rámeredtek. Olavi szerette volna elfordítani a fejét, vagy behunyni a szemét, de nem lehetett. Ogy érezte, hogy hatalmas nagy ember áll mögötte, egy kérlelhetetlen ember, aki felemelt ostorral parancsolja: nézzl Nézett. — Nézz még figyelmesebben, hogy ismerd meg magadat! — kiáltotta az ostoros ember. Olavi nézett. Finom, ernyedt vonalak — mélyebbek és kevésbé mélyek; egyik egyenes és határozott, másik zegzugosan halad. Hideg verejték gyöngyözött a homlokán. — Számold meg őket! kiáltotta az ember, aki mögötte állt. — Lehetetlen, olyan sok van. — Azt én jól tudom — mondta gúnyosan az ostoros ember —, de számold csak meg mégis! Olavi előrehajolt és próbálta számba venni a • 3 vonalakat. — Sok van? Semmi felelet. — Sok van? — kérdezte az ember dörgő hangon, és Olavi ostorcsattanást érzett a feje fölött. — Körülbelül kilenc vagy tíz — dadogta. — Annál több van! Tudod-e, hogy mit jelentenek ezek a vonalak? — Nem! — Sejtem, de mégis megmondom, hogy n.e menjen semmi feledésbe! Az első? — Nem tudom. — Dehogy nem tudod; ragyogó szem! Ostorcsattanást hallott és ösztönszerűleg elkapta a fejét — és azután egyik ostorcsattanás a másik után következett. • — Karcsú termet és cirógató hajfürtök. — Könnyek és üres Ígéretek. — Szépségszomjúság! — Hazug testvéri szeretet! — Hódításvágy és önzés —• fii gyermekkor elhaló hangjai! — — Már elég! — Még nem; most jön s a többi, s a többi, amelyre már nem is emlékszel. — Ne kínozz! — kiáltotta fenyegető hangon Olavi. — Magad kínzód saját magadat! Nézz figyelmesebben: s a többi s a többi... — Ne kínozz — ordította Olavi, mint a szíven sebzett vad. Felkapta a tükröt az asztalról és a kályha felé röpítette: a tükör darabkái a padlón csörrentek meg. Olavi felugrott. Vére forrt és a szemében sötét láng lobogott. — Hát aztán? — kiáltotta dacos hangon és dobbantott a lábával. — Én magam hordozom jegyeimet, és emelt fővel hordozom! Két ember A vonat rohant, a sín dübörgőit, a kocsik csendesen himbálództak. Az egyik szakaszban csupán két ember volt: egy fiatal asszony, akinek nagy, kék szeme szüntelenül a távolba nézett, és egy fiatalember, aki szemben ült az asszonnyal. ...Abban feltétlenül igaza van — felelte a fiatalember. — És erről nagyon sokat lehetne még beszélni, de talán nem is Illik, hogy ilyen dolgokról beszélek önnel? Meleg hangon és tisztelettel mondta ezt, da a szájszögletében titkolt elbizakodottság és dac remegett. — Miért ne mondhatná meg az ember nyíltan a véleményét? — szólt a fiatalasszony. — Én részemről mindig boldog vagyok, ha olyan emberre'! találkozom, akinek van véleménye. Különben — folytatta halkabban, játszi mosollyal álmodozó szemében — azt hittem, hogy ön engedély kérés nélkül is megmondja a véleményét, hiszen megismerkedésünk sem történt éppen engedély alapján. — Haragszik még rá? — nevetett a fiatalember. — Az igazán Hansson úr „Ámor“-jának köszönhető. Hát tehetek én arról, hogy Ámor úr egyáltalán nem törődik az engedelemkérés és az illendőség törvényével, hanem önre támad és én kénytelen voltam bemutatkozás nélkül az ön segítségére sietni. Olyan pajkos elevenséggel mondta ezt. hogy a fiatalasszony nem tudta visszatartani nevetését. — Aztán az ön férje olyan kegyes volt, hogy meghívott engem az otthonukba és ön, asszonyom, annak a kis históriának következtében engem, a műveletlen faúsztatót, jóindulatával tüntetett ki, de ez már rég volt, és én gondolok a helyzetemre. A fiatalasszony hosszan, élesen nézett reá. — Miért beszél faúsztatásről és műveletlenségről? Az ön ajakáról ez inkább elbizakodottságnak és gúnynak hallatszik, mint szerénységnek. Folytatjuk
