A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-02 / 22. szám
Hogyan képzeli el Ön Dél-Szlovákia iparosítását Sárközy mérnök cikke erre még csak részben ad választ, a szerkesztőség azonban úgy határozott, hogy ezzel az írással indít a lap hasábjain eszmecserét arról, hogyan képzelik el a magyarlakta járásokban dolgozó közgazdászok, szakemberek Dél-Szlovákia iparosítását. Azt szeretnénk, ha az elkövetkező hetekben a Hét hasábjain hasznos és termékeny vita alakulna ki éjről a témáról. Persze, nem csupán javaslatokra, elképzelésekre lennénk kíváncsiak, hanem arra is, hogy ipar, megfelelő foglalkoztatás híján, milyen a helyzet jelenleg Dél-Szlovákia járásaiban, Egyszóval: ha hozzávetőleges reális elképzelésből, illetve felmérésből következne, milyen ipari üzemre lenne szükség ezen vagy azon a vidéken a helyi nyersanyagforrásokat figyelembevéve. Tekintettel az ügy fontosságára, a szerkesztőség feltételezi, hogy a magyarlakta járásokban élő közgazdászok, szakemberek és mások kifejtik véleményüket a nagyon is időszerű témáról. A SZERKESZTŐSÉG Ráfizetünk-e a mezőgazdaságra? Sokat vitatott kérdés a mezőgazdasági termelés problémája, mert a szó szoros értelmében a mindennapi kenyerünk és a terített családi asztalunk kérdése. Dél-Szlovákia lakosságát pedig ezen túl, mint a mindennapi kenyér közvetlen termelőit, még közelebbről érinti. Sokszor felvetődik a kérdés, hogy a szorgalmas munka látható eredményei ellenére miért hallani olyan gyakran, hogy a mezőgazdaság rá van szorulva az állam támogatására, amiből továbbá sokan azt a következetetést vonják le, hogy inkább terhére, mint hasznára van az államnak. Vajon miért? Egy termelési folyamat akkor gazdaságos, ha olyan termékeket termel, amelyekre a társadalomnak szüksége van; és ha a termékek értékesítése révén megtérülnek a termelési költségek és egyúttal a termelő egy bizonyos nyereséghez jut, amely biztosítja egyrészt a társadalmi szükségletek fedezését, másrészt a termelés továbbfejlesztését. Alapjában véve egy gazdasági mérlegről van szó, melynek az egyik oldalát a termelési költségek terhelik (vetőmag, munkabérek, gépek és más berendezések elhasználódása) a másik oldalon pedig a termálok értékesítése által nyert eszközök vannak. E mérleg kilengését egyrészt maguk a termelők, másrészt a társadalom is befolyásolja. A termelőktől függ, hogy milyen hatékonysággal használják fel a termelési eszközöket, szorgalmukkal és szokértélmükkel hogyan használják ki a termőföld lehetőségeit és hogyan szervezik meg a konkrét mindennapi munkát úgy, hogy semmi kárba ne vesszen és minden lehetőség tökéletesen ki legyen használva. A termelő tehát közvetlenül a leghatásosabban a termelés költségeit tudja befolyásolni. A társadalomtól függ a mérleg másik oldala, mégpedig az, hogy milyen termelési költségeket térít meg a termelőnek a termékek ára formájában, vagyis milyen értéket tulajdonít a termékeknek. Itt két fontos gazdasági szempontot szükséges figyelembe venni: 1. Szükséges, hogy a termék ára a termékek értékének legyen a kifejezője. 2. Szükséges, hogy a termék értéke a társadalom szempontjából szükséges termelési költségeket (munka-felhasználást) fejezze ki. Az iparban az áruk termelési órát általában az átlagos termelési feltételek határozzák meg. A mezőgazdaságban azonban, több ármeghatározási modellel találkozunk. A tőkés mezőgazdasági termelési módnál a mezőgazdasági termékek árát a legrosszabb megművelt földek termelési feltételei határozzák meg, mert a közepes és legjobb földek termése nem elegendő a társadalmi kereslet kielégítésére. A legkedvezőbb termelési feltételekkel dolgozó gazdaságokban különbözeti földjáradék jön létre. A különbözeti földjáradék úgy jön létre, hogy jobb termelési körülmények között kevesebb költséggel nagyobb termést lehet elérni. A politikai gazdaságtan egyik fontos elméleti és gyakorlati kérdése, hogy kit illet meg ez a különbözeti földjáradék. A tőkés termelési módnál a földtulajdonos teszi zsebre. A szocialista termelési viszonyok között az a nézet alakult ki, hogy e különbözeti földjáradék a társadalmat illeti. A szocialista termelési viszonyok között a földjáradék problémáját a Szovjetunió az övezeti felvásárlási árak segítségével oldja meg. Ugyanezt a problémát Csehszlovákia az átlag termelési feltételeknek megfelelő felvásárlási árakkal próbálja megoldani. E módszernek nagy hiányossága az, hogy a földjáradék problémáját tulajdonképpen nem oldotta meg, hanem még -jobban komplikálta. Az átlagnál jobb viszonyok közt termelő üzemekben továbbra is létrejött a földjáradék, ami főleg földadó vagy mezőgazdasági adó formájában folyik be az állami költségvetésbe, ahonnan dotációk és támogatások formájában kerülnek az átlagnál rosszabb viszonyok között termelő üzemekhez. Az a tény, hogy a földadókból befolyt összeg nem fedezi a dotációkra szükséges összeget, arra utal, hogy a mezőgazdasági termékek felvásárlási ára még átlagban is eltér e termékek értékétől a mezőgazdaság rovására. Ebből az a látszat következik, hogy a társadalorri ráfizet a mezőgazdaságra. Ez azonban csak látszat. A mezőgazdasági termékek értéke magasabb a felvásárlási áruknál, ezt az is bizonyítja, hogy a társadalom további dotáció formájában kénytelen megtéríteni a különbséget, mert szüksége van ezekre a termékekre. Logikus lépés lenne tehát a felvásárlási árak rendezése úgy, hogy a dotációk megszűnhessenek. A különbözeti földjáradékot részben a mezőgazdasági területek felvirágoztatására, részben földadó formájában társadalmi szükségletek fedezésére lehetne felhasználni. A felvásárlási árak rendezése következtében megkapná a mezőgazdaság is méltó helyét a nemzetgazdaság ágazatai között. Természetes, hogy a felvásárlási árak rendezését meg lehet oldani a fogyasztói árak emelkedése nélkül. Nem a mezőgazdasági termékek értékének emeléséről, hanem a tényleges értékük és felvásárlási áruk közti értékeltolódás megszüntetéséről van szó. Ezt eléggé érzékelteti pld. a marhahús felvásárlási ára (1.350.— Kcs — q) és fogyasztói ára (2400.— Kcs — q) közti különbség is. Egyszerű elgondolás alapján is kétesnek látszik, hogy q húsfeldolgozás költségei alig térnek el a kitermelés költségeitől. Itt megint csak egy látszatról van szó a mezőgazdasági termékek értéke és ára közti eltolódás következtében. A valóság az, hogy a mezőgazdaságban kitermelt érték egy részét a feldolgozó ipar értékesíti, forgalmi adó formájában, miáltal a feldolgozó ipar nagy mértékben járul hozzá az állami költségvetés fedezéséhez, tehát az állami költségvetéí szempontjából több értéket termel, mint a mezőgazdaság, minek következtében kifizetődőbbnek tűnik a termelése, mint a mezőgazdaságé. Ami pedig a kereskedelem és a feldolgozó ipar tényleges költségeit illeti, ezeket is lényegesen csökkenteni lehetne többek között a termelési hely, a feldolgozó hely és részben a fogyasztói hely közti szállítási távolságok csökkentésével. Közgazdasági szempontból szinte érthetetlen, hogy miért kell a Dél-Szlovákiában termelt mezőgazdasági termékeket néha egészen Csehországba szállítani feldolgozásra és a készárut onnan visszaszállítani a fogyasztóhoz. Az itteni megfelelő munkalehetőségek hiányában sok ember vándorol Dél-Szlovákiábói ugyanezen az úton munka után a hét elején, a családjához hét végén, terhelve a vasúti személy- és áruforgalmat, amelynek enélkül is éppen elég problémája lenne. Itt az egyedüli gazdaságos megoldás a mezőgazdasági termékeket feldolgozó ipart a mezőgazdasági termelés közvetlen közelébe hozni, hogy Dél-Szlovákia is képes legyen készárut termelni. A felvázolt gondolatok csak röpke érintései voltak néhány égető problémának, amelyek sokkal bonyolultabbak, semhogy egy ilyen rövid fejtegetés keretében lehessen velük foglalkozni. Csak egy rövid pilantást akartam vetni a közgazdász szemével a dél-szlovákiai gabonatáblákra, a napbarnította, szél- és esőtől barázdált arcokba és nyíltan a szemükbe mondani, hogy a jól végzett munkájuk ugyanolyan megbecsülést, elismerést érdemel (anyagilag is), mint bárki másé. A mezőgazdasági területek közül a délszlovákiai kerületek is bár látszólag adósai, de a valóságban inkább hitelezői a társadalomnak, mert sokkal több értéket termeltek és termelnek, mint amennyit a társadalom a felvásárlási árak formájában elismert. Ezáltal a mezőgazdaság közvetve, térítés nélkül finanszírozza a többi közgazdasági ágazatok fejlődését. Most, amikor a mezőgazdasági területeken váltak szükségessé a beruházások, a mezőgazdaság nem „kéregető szegény rokonként”, hanem mint egyenrangú partner kéri, hogy legalább részben adja vissza a többi partner az eddigi segítséget. Bízunk benne, hogy a demokratizáció folyamata a mezőgazdaságot és az említett területeket sem hagyja ki és ezáltal is biztosítani fogja a rég szükségessé vált változásokat és a még gyorsabb fejlődés lehetőségét e területeken is. SÁRKÖZY DÉNES mérnök 1968. május 12. 14
