A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-05-19 / 20. szám
f.-CTt-jwm '.'F •. - -"r~ T-'Tsp-De hozzá illenék... Ilyenkor, télen síelésből jönne haza, és úgy berontana, hogy megrecscsenne minden ajtó. Aztán hirtelen a térdemre ülne, hideg kezével a vállamra csapna és incselkedve kukucskálna a szemembe: — No, testvér! Miért böjtölsz már megint? Én mór megbékéltem, de mégis komolyan válaszolok: — Milyen gyerekes vagy, Maiju drágám, és milyen fiús! Milyen nagy lármát csapsz és milyen hideg a kezed ... — Ö, te mogorva! Itt ülsz és mormogsz, mint valami szerzetes. Bezzeg, ha künn a lejtőkön síelnél! Az ám a nagyszerű! És csacsogás közben hideg kezét az arcomra szorítja, még vérem is elhűl, és incselkedve mosolyog a szemembe. De akkorra már az én rosszkedvem is elszállt, és én nem tudom megállani, hogy rá ne nevessek arra a kis fecsegőre: Te... A fiatalember elhallgatott, arcán mosoly a két kezét és megcsókolom sokszor egymás után . .. — Ügy, tehát ilyesmiről is szoktatok beszélgetni? — mondta a szürkület. — Én is szeretném, hogyha élne a testvéred. Mert ha többszőr beszélgetnétek erről, más ember válnék belőjed. A fiatalember gondolataiba mélyedt megint. — Azután fölugrik, meggyújtja a lámpát, mert már egészen besötétedett. Hozzám jön, kezét a vállamra teszi és a szemembe néz: — Segíthetek neked? Hiszen én is eligazodom könyveidben. Én nem szólok semmit, csak belenézek ragyogó, mély szemébe: Köszönöm. Te megértesz engem, hiszen te az én Maiju testvérem vagy! Leül az asztal mellé és én elnézem hosszan, mily könnyedén szalad kezecskéje végig a papíron. Munkához látok és így telik egyik perc a másik után. Életfonal Ha költő volnék dalokat zengenék; gyönyörű, mély és csodálatos dalokat. — Ha kantelén tudnék játszani, azzal kfsérném dalomat. Rólad és a szerelemről dalolnék. Dalolnék az Életfonálról, amely hófehér virágokat fakaszt. Mert az életfonál te vagy, leánykám; szép és finom, mint az életfonál, ragaszkodó és gyöngéd, mint az hblakpillérre felkúszó életfonál, és mély és szövevényes, mint az élet maga! , — Hiszen te dalolsz, Olavi, hiszen a te beszéded dal és zene! — felelte a bájos, fiatal leány boldog tekintettel. — Dalolj még nekem, nem kérek mást, csak hogy lábadnál ülhessek a földön és hallgathassam a te éneked! — Bárcsak itt ülnél mindig Életfonáll — 22. játszadozott, mintha ennek a vidám, fürge testvérnek a képét örökre a leikébe akarná vésni. — Tehát őt is azért szeretted, mert jól telt vele az idő, éppen úgy, mint másokkal? — kérdezte zordon tekintettel az esthomály. A mosoly eltűnt a fiatalember arcáról. — És Maiju testvéred mindig csak a térdeden ül, és huncutság mosolyog a szemében ...? — Nem, nem ... az a huncutság már eltűnt, és a mosoly elhalt. Most rám néz azzal a mély tekintettel, amely előtt lehetetlen a tettetés: — Olavi, azt mondják rólad, hogy ... — Mit mondanak rólam? Ö egyre mélyebben néz a szemembe: — Rólad ... rosszat beszélnek, testvér. Azt mondják, hogy játszol a leányok szívével; igaz? Én nem bírom ki a tekintetét, lecsüggesztem a fejemet. — Olavi, gondold meg: én is leány vagyok! Mintha nyársat döftek volna belém. — Ö, Maiju drágám, ha tudnád, hogy van ez tulajdonképpen, és hogy mennyit szenvedek érte. Nem játszom én a szívükkel, csak azt szeretném, hogy úgy legyünk, mint testvérek; úgy mint mi vagyunkl — Mint testvérek...? — mondja és tágra nyitott szemével csodálkozva néz rám. — Hiszen te nem tudsz úgy bánni velük, mint testvérrel; tudhatnád már magad is! — De néha úgy bánok velük! — Mégsem vagy a testvérük! És ők sem lehetnek a testvéreid; nem érezted még soha? — Nem. — Pedig kellene érezned... Hidd el hát nekem! Hisz egy leány lehet egy fiúval úgy, mint testvér, nem tagadom, de sohasem olyannal, mint te vagy. És a te fekete szemed; mindig féltem tőle. Az visz, az ránt bele téged a szerencsétlenségbe. — ö, 6, Maiju drágám, hogy megvetsz te engem! — mondom én ölébe rejtem a fejemet, mint régen, gyermekkoromban, az anyám ölébe. — Nem vetlek meg, hanem sajnállak téged. Én szeretlek most is, mert tudom, hogy a szíved tiszta és nemes, csakhogy gyenge vagy; nagyon, nagyon gyenge! — És jólesőn simogatja meg forró homlokom, mint régen az anyám. — Igazad van. Ilyen vagyok, gyenge vagyok, de ígérem ... — Ne ígérj semmit! — szakít félbe szigorúan és intőén emeli fel kezét. — ígértél már sokszor, ígértél sírva és utána mégiscsak megbotlottál. Ne csak ígérj, hanem tartsd meg, amit Igértéll — Szeretném megtartani... ó, én egyetlen, 13 drága testvérem. — És én megragadom mind De egyszer csak abbahagyja az írást és csacsogni kezd, hogy mégiscsak nagy úr, vagy te, hiszen irodád és titkárod van. Milyen fiatalon lett a faúsztatőból vezető! És az összes vezetők között te vagy a legcsinosabb emberi Lehetetlen ezen nem nevetnem. — Nincs több olyan aranyos leány, mint te vagy, Maiju testvér. De ekkor már elkomolyodott és olyan csodálatosan néz reám, hogy el nem tudom képzelni, mit akar. — És meddig folytatod még ezt a csavargó életet, amely már három éve tart? — Már három éve...? — mondom elcsodálkozva. — Talán még ... — Ha neked volnék, már most abbahagynám. És hazatérnénk és kezünkbe vennők a gazdaságot és a szüléink élhetnének mór nyugodtan, hisz eleget fáradtak életükben. Kérdőn nézek a szemébe. — Apánk? Emiatt ne aggód], ő már nem haragszik rád. Anyánkkal együtt vár téged, mert Heikki bátyánk mégiscsak gyenge gazda. — Gondolod? — kérdem én boldog meglepődéssel. — Nem gondolom, hanem tudom egészen bizonyosan. És tudod-e, hogy milyen sok munka vár otthon reánk? Megműveled a szántóföldeket és új istállót építesz és háromszorosára szaporítod a nyájat. .. igen, ezt teszedi És mi a terved a Nagymocsárral? Mikor akarod lecsapolni és felszántani? — A Nagymocsár! A gondolatomat is kitalálod! — Persze, hogy kitalálom, hiszen én vagyok a te Maiju testvéred! Igaz, hogy nagy vállalkozás, apám sohasem mert belefogni: de hiszen te erősebb vagy, mint az apánk, nagy vagy és erős... — Maiju testvér! — kiáltom üjjongó elragadtatással. — Ezért csókot kapsz; nincs párod ezen a világon! ... És hazamegyünk már a jövő héten. És megvalósul minden terved. A nyáj szaporodik, a megművelt terület nagyobbodik, a mocsár helyén illatos lóhere ringatózik, és Koszkelának híre-neve egyre messzebbre terjed. És mi olyan boldogan élünk, te a ház asszonya vagy, én meg a gazdája. És lassanként megöregszünk, megfehéredik a hajunk, de gyermekeink — 6, milyen bolondokat is beszélek! — Ez a te legszebb bolondságod, és én igaz szívből kívánom, hogy minél hamarabb valóság legyen belőlel — mosolygott az esthomály tágra nyitva szénfekete szemét. — De gyújts már lámpát, koromsötét van Itt! Mondd, nem csodálatos, hogy reád találtam; én ki már mindenütt csak őszt és hervadást láttam? — őszt és hervadást?... — kérdezte a leány és félénken nézett reá. — Olavi, ne haragudj reám... te szerettél másokat is? Oly sokat beszélnek rólad ... A fiatalember hallgatott egy kis ideig. — Talán van is mit beszélni rólam — mondta szomorúan. — És mondd, Életfonál, ha azt tudnád, hogy én már másokat is szerettem, nem tudnál többé igazán nagyon szeretni engem? — Ne, ne, hisz nem ezt akartam — szólt a leány és gyöngéden megsimogatta Olavi térdét. — Nem magamra gondoltam ... — Hanem ...? Egy pillanatig némán néztek egymásra. — Igen, értem; mindent megértettem a tekintetedből! És csillapítóan simogatta a leány fejét, amely a térdén nyugodott. — Az élet olyan csodálatos. S az ember maga a legcsodálatosabb rejtély. Szerettem, de most olyan vagyok, mint az az ember, aki csak álmot látott mesés kalandokról. — És akkor igazán szeretted őket... nekik adtad minden érzésedet, vagy szeretni csak egyszer lehet? Halkan beszélt, de olyan remegő megindultsággal, hogy az ifjú hosszan, némán, merőn nézett maga elé. — Ki tudja ezt megérteni? — szólt később. — Már azt hittem, hogy megkaptam mindent és odaadtam mindent, s hogy szegény vagyok, mint a koldus. Majd megjelentél előttem te... Egészen más voltál, mint a többiek és olyan rejtett kincsekkel megáldott, amilyeneket még senki sem adott nekem. És én ismét gazdagnak, ifjúnak és ártatlannak érzem magam, mintha csak most lépnék az élet küszöbére. — Igazán? Igen, igen, te gazdag vagy, mint egy fejedelem ... És én a te szegény rabszolgád vagyok, aki csak lábadnál üldögél. Hogy is lehet gazdag az ember, és mi tulajdonképpen ez az egész; nem értem ...?! — Tudod, Életfonál, mit gondolok? Én azt hiszem, hogy az ember megmérhetetlenül mély és gazdag, éppen ügy, mint a természet, amely mindig ifjú, csak a fejlődés szakaszait változtatja. Én azt hiszem, hogy minden, ami előbb történt velem, csak olyan volt, mint a fák nedveinek tavaszi áramlása. És csak most jött el a nyár, a békés, enyhe és boldog nyár. Olyan voltam, mint a mesebeli vár, amelynek nagyterméhez senkinek sem volt kulcsa. Nálad volt a kulcs, mások a folyosókon jártak; te, csak te léphettél be a terembe. Folytatjuk
