A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-05-19 / 20. szám
KOVÁCS MAGDA — Láttam átkozódó asszonyokat, ahogy sziszegtek, fortyogtak, hajukat tépték. Nekimentek a tükörnek, hogy saját képmásukat ököllel szétverjék. Őrjöngve vádolták az eget. S rajta a csillagokat, meri elhozták az órát, amikor megismerték a sátán arcát. Én is ilyen voltam. De nem azt a percet átkoztam, amelyik elhozta nekem őt, hanem amelyik elvitte. Rám néz. A fehér abroszon egy pohár sör. Néha föléhajlik, beleszagol, de nem iszik belőle. A körme rosszul reszelve, a szája rosszul festve, blúza enyhén szólva piszkos. Nem is nekem beszél, azon már rég túl van, hogy tudomást vegyen rólam. Nincs benne harag, még csak fájdalom sem. A hangja lefojtott lángú tűz. A kerti asztalon meglebben néha a fehér abrosz, incselkedve simogatja a lábát. Furcsa asszony. Messze bent a szemében mintha nap kelne. Átvilágít a borulások felett. Aranyszélű borulások. A nevetését szeretném látni, de talán már soha az életben nem fog nevetni. — Már soha az életben nem fog nevetni? — kérdezem. — De. Biztosan. Egész biztos, hogy fogok nevetni. Míg a gyerekeimmel voltam, sokat nevettem. Tudja, a fiam meg tud nevettetni. Kár, hogy nem ismeri, mindenkit megnevettet. Elmereng, elmosolyodik, azután megint elborul. — Addig nem ismertem a szerelmet. Szültem két gyereket, kicsit meg is ijedtem, még nagyon fiatal voltam, s a férjem . .. Nem mondom, többnyire jó volt hozzám. Gyöngéd. De több semmi, ennyi volt az egész, én meg fiatal voltam s nem ismertem a szerelmet. Hogy miért mentem hozzá? Tévedésből. Egész biztos, hogy tévedésből. Most már nem is fontos. De akkor az volt. Szerelmet akartam. Vele nem lehetett. Vágyódtam. Egyre betegesebben vágyódtam. Már nem is törődtem a férjemmel. Éjszakánként fent járkáltam közöttük. A gyermekeim, a férjem Illa fény alatt. Furcsa színeket láttam elúszni az ablak előtt. Látomásaim voltak. Arany bárkán jöttek fénylő testű férfiak. Erősek, szépek, s jó szag áradt belőlük. Nekem nevettek, de mind egyformán integettek, egyszerre mozdult a kezük. S én csak egyet kerestem köztük, aki nem hasonlít senkire, leginkább a férjemre nem. Ilyen voltam. Majd elájultam, ha az ablak előtt állva meglebbent a függöny, azt hittem, már jön. Ö jön. Később már nappal Is vízióim voltak, s én még doppingoltam is magam. Rászoktam az olvasásra. Régi könyveket olvastam, szerelemről, nagy, végzetes szerelmekről. Tavaszba hajlott, úgy, mint most, négy éve, amikor új fodrászatot nyitottak szemközt a házunkkal. A főnök, még fiatal férfi, néha kiállt az ajtóba. Tudja, milyen borzasztó üresek voltak ott a délutánok? Csak folyt a sárga fény a két sor között, a legyek ki s be röpködtek a hentesüzlet ajtaján. Az ablakok sorra kitárva. A hülye házak! Még falták magukba az őrült sárga unalmat. Gyűlöltem ott lakni, azt hittem, néha elengedem magam a hatodik emeleti ablaknál, s lezuhanok, hogyha mást nem, legalább összetöröm a sárga unalmat. Sokáig néztük így az unalmat, a legyeket anélkül, hogy törődtünk volna egymással. Míg egyszer valahogy közékeveredett a vízióim közé a fodrász. Hogy mi jött aztán? Három év. Az én három évem. Égő, lobogó három év. Beszél még sok mindenről. Könnyben s mosolyban fürödve. Lassan bealkonyodik. Az asztalok között lesz a szellő, a dunaparti öreg fák árnyékai fölénk borulnak. — Egy pillanat alatt megőrültem, mikor vége lett. Néha, ha észhez tértem, a nevét nyöszörögtem letéptem magamról a ruhát, arcomba vájtam a körmeim. Kigyógyítottak. Visszamehetnék a családomhoz. Várnak. Nem tudom, visszamehetek-e, így keresztülgázolva a poklon? Hátha bennem maradt mégis valami, hátha feltör egyszer? Nem tudom. Most még nem tudom. Rám néz, most már lát. A söréből is iszik. — Írjon egyszer könyvet, nem, nem rólam. Rólunk, asszonyokról. A kínról, amit magunkban hordunk, a kínról, ami sikoltozik belőlünk s ököl lel veri tükrünket olykor. Megremeg az ajka, aprót sóhajt, s belemerehg a Duna fölött sűrűsödő alkonyatba. Messze a szemében megint felkel a nap. Az arca nyugodt, de alatta, mint az elcsendesült tenger tükre alatt, még birkóznak egymással az elemek. Cserebogár esik a sörbe. Kihalássza belőle, a neonok alatt ezrével köröznek. Min tűnődhet? Azon. hogy idén rengeteg a cserebogár! Vagy, hogy el kellene menni új életet kezdeni, valami más tájra, ahol más emberek élnek, a kis fiúval meg a másikkal, akiről nem beszélt? Mosoly lopakodik a szemébe. A fehér abroszok, mint apró vitorlák csapkodnak, dagadoznak. Csillagtalan éjszaka ígérkezik, párás, esős. A vitorlák megfeszülnek, úszik az asztal, a sör, esőben, napsütésben. Az asszony arcán visszatükröződik a váltakozó táj. A fodrász silány ember volt. Az asszony éhes a szerelemre. Túl éhes, s úgy lárt, mint a túl éhes ember, rossz ételre harapott. Észre sem vette s már akarja a gyógyulást, ezer más asszonnyal. Ülnek a kerti vendéglők apró asztalainál, röpködő abroszok között, ahol jól lehet úszni, esőben és napsütésben. Naponta ezrével dőlnek össze kis világok, maguk alá temetve összetört embereket, de ezrével sorakoznak be egymás mellé a kis fehér vitorlák. FARKAS JENŐ: Kard, légy most versem Kard. légy most versem, ne csak szimbólum! Az allegóriák idejének vége. Légy mosoly ott, hol mosollyal köszöntnek, rím, játék, dal, de hitvallás is végre. Ne Malkusoknak fülét vágd le hetykén nem a harag kell, de nem is a bánat, és semmiképpen síró arcra hullás, meakulpázó süket, vak alázat. Vers kell! Ha kell, paizs. Gerely, parittya és dárda. Tisztán csendülő megfontolt szavak. Agancsos pata, szárny repdeső fütty. S ha mára még nem elég hitünk, vagy vágyunk, vagy szemünkben a felcsillanó fény, s ha ma még ingerülten forog a nyelvünk cserepes ajkunk közt, az sem baji Holnap szépre fényesülten, rekedt torkunkat mézzel orvosolva, ökölbe szorult tenyerünk kitárjuk, tíz ujjúnkat is szétfeszítve tartjuk, legyen a kelő napfényhez hasonló tíz fénysugár, mely végtelenbe nyúlik. És a fény, a fény áradjon szelíden minden társunkra, a jóra és gonoszra — magunkat védve s mégis önmagunkat meleggé, fénnyé és hóladallá osztva. KOVÁCS GABOR: Márciusi holdfényszonáta Utakon porladó lábnyomok ... Légbe illanó körvonalak ... Valahol szélkakas csikorog, S hol'dfénytöl lángolnak rőt falak Töppedt varjak tar ágú fákon ... Szellő neszez s az éjszaka ... Sodródó lapon ákombákom .. Messziről terjeng egy gyár szaga .., Néma utcán surranó léptek ... (Ó zöld ág, galamb, ó Ararát... Ma csütörtök van ... Holnap péntek ... ) Valaki kitárja ablakát. Sóhajok papírsárkányait Lebegteti csillagok között... Sóváran virraszt, vár valakit.. . Hiába ... Réges-rég megszökött... KMECZKÚ MIHÁLY; Csorba tükör Egyszer hűsre utalt a direktor mert igazad volt s egyszer megcsalt a feleséged Borba keverted tétova lázad Mert az agyad műszer-finoman mért Foszlott tisztult minden bárhova bármire néztél Nem siklott el a lényeg Pőrén állt elibéd Majd vízként folyt el a lábad alatt S te borba keverted Borba keverted borba keverted borba keverted Ellenséged lett a fiad ne tagadd Kereked rég törten fekszik a sárban Nincs mester ki segítsen Tébolyod ércfala egyre szilárdul Kék szemed átszúr puskagolyóként Két deci méreg a bor poharadban Számkivetett vagy sírod Lomhán őszi levélként fetrengsz az árban Szemed mérgét borba keverted Borba keverted, borba keverted borba keverted
