A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-05-19 / 20. szám
KARINTHY FRIGYES van . .. Azt hiszitek, nem veszem észre, mikor összeröhögtök, ha munka közben a fogamat csikorgatom? ... Egészen el toltak képedve. De a tanár nem ügyelt rájuk, úgy folytatta: — Nem fogtok többet röhögni, galambocskáim. Elég volt. Pillanatig eltűnődött, aztán, mintha éppen most határozná el magát: — Ni csak éppen jól jön ez a hat nap ... A méltósága* kongresszus meglesz nélkülem is . legalább nem lopom hiába az időt. Egész nap olvashatok az ágyban, még pihenésnek is ideális.. . Ötödik nap, ragtapasszal, tangót táncolok ... Egészen felélénkült. — Méghozzá itt helyben fekszem le, valamelyik privátban. Ha nagy baj van. Nagvpofa tanár úr jöhet tanácsot adni!... Tyű, a kutyafáját, gyerekek ... remek lesz! A hetest készítsétek elő! Élénksége az asszisztensre is átragadt. Teiekesnek ragyogott az arca. — És kire gondol, tanár úr? Horkay Öméltóságára? Horkay lenne a legjobb.. Mindjárt lehetne telefonálni... ilyenkor otthon van.. A tanár felkapta a fejét. Vad grimaszt vágott, mintha csakugyan be akarná kapni valamelyiket. És már mennydörgőit: — Megvesztél? Hogy én? .. . Hogy engem! . . . egy másik profeszszor? . No még csak az kéne! . . Az én hasamba be nem teszi méltóságos kolléga a patáját . . Még csak az kéne! ... Ezt a ziccert nem adom nekik .. Meg vagy őrülve gyermekem! Telekesnek nyitva maradt a szája. — De hát akkor . — Mit akkor? Mi az, hogy akkor? Már megint kapkodod a fejed, mint a kacsa a hátulját? . Ilyen alakokkal vagyok körülvéve, az Isten verje meg, mindjárt kapkodnak . . . meg vagyok áldva veletek, mondhatom ... Elhiheted, legszívesebben magam csinálnám, csak hát hogy álljak hozzá, ahogy az egyszeri paraszt mondta ... Meg kell elégednem ilyen szerencsétlen tyúkszemvágókkal, amilyenek ti vagytok! De hiszen, majd a körmötökre nézek, ne féljetek semmit! Egv kukkot se tudtak szólni, úgy bámultak. És a tanár már rendelkezett — Egy-kettő! ... A nagy műtőt készítsétek elő! .. Lafettás asztal kö fcepé-e! . Injekcióra Hildát hívjátok ... — Da kérem tanár úr . . most rögtön? ... és mi ketten? — Hát mikor, a teremtésit — majd vacsora után. mikor tele van a hasam? Véletlenül úgyse reggeliztem . .. még keserűvíz se kell. . . Idefigyelni. böllértanoncok! Félóra alatt átöltözöm, leborotválkozom, aztán pizsamában átsétálok a kékbe .. . addig bemosakodtok, kifőzitek a teljes sérvgarnitúrát . . . Hilda friss novocaint kever, lokálra . Meg vagyok értve?! Azaz. hopp csak! hogy el ne felejtsem... ilyen könnyen meg nem ússzátok . . egy tükröt kérek, egy nagy tükröt, meg vagyok értve? Azt felakasztjátok nekem a lámpa felé, srégen, párhuzamosan az ágyfejjel, ahové a pofám kerül ... onnan akarom nézni a színházat! . .. Nekem nem fogtuk lazsálni, hentesek, arról tegyetek le . . . Most megmutatjátok, mit tudtok . . . Na, egy-kettő, volt szerencsém, viszontlátásra a vágóhídon! És ment minden, mint egy furcsa álomban. Félóra múlva, mikor a tanár lila pizsamában megjelent a terem küszöbén, az asztal középen állt, fölötte zsinórra függesztve a tükör. A doktorkisasszony vidáman töltögette a pravazt, a két főorvos sápadtan a fehér csuklya alatt, szótlanul és szepegve rakosgatta a műszereket. Szinte haptákba vágták magukat, mikor a tanár bejött. Telekes mondani akart valamit, de az öreg máris lehurrogta. — Mi az, ez nektek világítás? Lejjebb azt a hármast, a teremtésit! A szemembe akartok vakítani, hogy ne lássak? Mindhárman ugrálni kezdtek, mint a katonák. A tanár ledobta köpenyét. — Följebb azzal a fejtartóval! Ogy ni! Lejjebb a lábát, huvá tegyem igy o fenekem, nem látsz? Hozzám ne nyúlj, mert megharaplak! Ez a doktorkisasszonynak szólt, aki segíteni akart, ahogy felkászálódik a pompás műtőasztalra. Egy kicsit fészkelődött, főként a fejtártásra vigyázva. Aztán rögtön rákezdte megint: — Most jó. Gyerünk a kendőkkel. Két tenyérnyi helyet hagytok a köldök alatt. Ott, ott mélák.. . mit bámulsz, hát persze, hogy előrajzoltam . . . Majd rátok bízom! Előrajzoltam a fürdőszobában, nekem nem fogtok fölösleges heget csinálni__ Pontosan ott vágsz, ahol a vonal kezdődik ... végigszalad és rávágsz a serotumig. Na gyerünk, gyerünk azzal a jóddal. . . Nem, nem, csak a Hilda ... A doktorkisasszony kezében reszket a pravaz. Bömbölés téríti magához. — Lejjebb, az Isten áldjon meg! Ez egy szúrás? Mélyebbre, szerencsétlen! Egyenest tartsd a tűt, hányadszor megmondtam! A kvadliba szúrj, nem mellé — azt akarod, hogy ordítsak, mint az a tegnapi vénkisaszszony? Látom nagyon jól, hogy mellé tartod! A két asszisztens vacogva kuncog. — Ti meg ne röhögjetek, majd mindjárt meglátom, olyan nagy legények vagytok-e .. . Ogy, Hilda fiam, elég lesz... ezt a negyediket mátr nem éreztem ... jöhet a jód, meg a skalp ... Izé ... várjatok csak .. jódozni Vajda fog ... vagy mégis inkább ... nem, a Feri jódozzon ... a bicskázást majd Vajda úr fogja csinálni. Vajda főorvos megrezzen az úr szó gúnyos megnyomására. De valami furcsa büszkeség árad el benne, ugyanakkor az arca kipirosodik. — Igen, ő igen, Vajda úr ... éppen hogy magácskára vagyok kíván- 1 I esi... mert olyan foghegyről szokta venni ezeket a kisebb herniákat... hát most szeretném a tulajdon hasamon érezni, csakugyan olyan biztos-e a keze... jól van, Feri fiam, elég a jódból, meg a jóból... nézze, a főorvos úr türelmetlen alig várja, hogy felmetélje a belemet... régen feni már a fogát, igaz? És a tanár szeme, oldalt, rávillan az elképedt orvosra. Az orvos kezében megáll a borszeszből kiemelt kés, hogy elfoglalja helyét az asztalnál. — Hát most egy darabig nem koptatom a szám a tükröt akarom figyelni .. Tehát figyelem. Masztizok kendő, tizenkét cserebogár . Második kvadli, harmadik jól.. Bicska .. Ferde ingvinális . . Érlekötés elölt tapfer, nem az ujjaddal pancsolsz, mint ahogy szoktad . . A funiculus! mutatóval emeled, meg vagyok értve!... A többit meglátom .. Vigyázz, kész mehet! A kés végigszalad a hasfalon. Telekes már törli a vért, Hilda készíti a csiptetö ollókat. Két percig halálos csönd. Zsír alig van a barna, katonás bőr alatt, a lebeny ezüstös csillogással buggyan elő a széttárt seben Csak furcsa, hogy az ernyedt börnye nem tolul utána, mint ahogy ... ki kell emelni, mielőtt lekötné ... Hm .. furcsa ezzel a tömlővel, hogy nem buggyan elő ... — Aha! — szólal meg gúnyosan az operált. — Aha! .. . A sebész keze megrándul — Na, mégis rájön a főorvos úr?! ... Vagy nem? . .. Kiváncsi voltam! . .. Egy kis meglepetés, persze és rögtön elájulunk . Hát talán tovább kéne mégis Csakhogy! . .. Must majd egy kicsit mócsingolunk, igaz?.. A resectio ráér... Közben kicsúszik a csík, akkora haematomát kapok, mint egv dinnye .. A sebész elvörösödik. — Nna! . .. Nna? .. . Most mit kell tenni, vajon mit, úristen! Mi?!!!! jó lenne, ha megmondanám... mi? Csak hát ha valaki olyan kényes a sebészbecsületére__ annak tudni kell ... És ha nem szólok? ... Mi?! ... En most egy szegény beteg vagyok . .. nem súghatok__ segítsen magán a főorvos úr, ha tud! Vajda homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek. Megfeszíti magát.... Hirtelen eszébe jut . . . Negyedi ujj! A kipreparált, lekötött csonkot megragadja a makkfogóval, átszúrja és leköti. Az izmot vastag fonállal felvarrja . .. Utolsó öltés! — Csakhogy végre! — bólint az operált megvetéssel. Telekes átveszi Hildától a befűzött fonalakat, három darabot, átadja Vajdának Vajda kettőt letesz a kendőre, a harmadikkal belenyúl a sebbe. — jobboldal! — ordít a tanár. Vajda nem érti, kapkod, kirántja a tüt. — jézus Mária' Most meg kirántja! Nem arra mondtam, boldogtalant A kél másikra! Ezerszer mondtam már, hogy jobb kéz felől teszem le, ha a ballal könnyen el akarom érni... Miért nem teszi mindjárt a feje tetejére? Mért nem préseli be az imakünyvébe, azt a keserves... Na, meg vagyok én áldva magukkal! Szerencsére a két varrat már megvan, a kapcsokat Telekes adogatja. Mindjárt vége a vesszőfutásnak, még egy utolsó kitörést kell elviselni. — Lazán, az Isten . . lazábban! Hogy markolsz bele, édes fiam, a szeretődbe markolj így bele, nem egy frissen vágott hasfalba ... na, meg vagyok én veletek... Megvan végre? Köszönöm szépen! Ez nektek tizenöt perc? Persze, azt hittétek, nem érek rá órát nézni közben ... Hát vegyétek tudomásul, tizennyolc és fél percig tartott, szégyen, gyalázat! Lemosni, lemosni és gyerünk! Hol a János? A tolóágynak rég ott kellene lenni! Meddig emeljem a lábam?! Kollodium, semmi más... Vajda kipirult arccal sürgölődik, mialatt a beteget átrakják a tolókocsira. Széttolja az ajtót, elűrefut. Vesztére. — Maga csak maradjon, főorvos úr — inti le az állig betakart professzor. — Majd Hilda lekísér a szobába. Magukból egyelőre elég. Vizit előtt lesznek szívesek benézni hozzám. De ahogy a kocsi elgördül a sóbálvánnyá meredt első asszisztens előtt, az ajtóban a tanár oldalt fordítja fejét, jobb keze kinyúlik a taakró alól. És lehalkított hangjában valami dörmögö, lágy mosoly bujkál, önelégült békéjével egy jólsikerült leckéztetésnek. — Nna ... Praclit... Egy pillanatig sem hittem, hogy holmi Horkayra jobban rábízhatom ... Már csak inkább olyanra, aki legalább tőlem tanulta ... Egész jó volt, és a tizennyolc perc se baj ... Nna — És nem kell mellre szívni, ha néha ordítok egyet... a tüdőt is foglalkoztatni kell, nem igaz? Még soha olyan ember nem hallott ordítani, akit nem szerettem! Viszontlátásra! A főorvos még ott érzi tenyerén az öreg, csontos kéz melegét, mikor a kocsi eltűnik a folyosó sarkán. Mintegy álomban fordul vissza, Telekes vidáman rángatja a kesztyűt. Teli tarokból nevet, már messziről kiabál. — Hát mit szólsz ehhez? Óriási, mi? Fényes alak, barátom, mondom neked — ilyen nincs több a világon! Becsületemre, az utolsó szigorlaton nem drukkoltam igy! Vajda merengva áll a műszerek előtt, a csipeszek közt babrál. Telekes izgatottan hadar tovább. — No és te ... amit veled véghezvitt... Láttam rajtad, egy zabszem nem sok . .. Amellett legszívesebben a képére borítottad volna a mócsingosvödröt... — éppen jókedvedben talált! És ami a legszebb. Azt remélem tudod, hogy műtét egyáltalán nem volt indikálva —, ezt a sérvet tíz évig lehetett volna még hordani kötés nélkül, igaz? Te tudtad, hogy van neki? Én bizonyisten nem tudtam! Hirtelen rájött az öregre — mondom neked, nincs ki mind a négy kereke! Fantasztikus! Mindent összevéve, azért büszkék lehetünk — azt hiszem, egyedüli eset — Mi az, megkukultál? Mir megint szórakozott vagy? Vajda áll a szoba közepén, az üres tenyerét nézi, mintha sohase látta volna még. — Te — szólal meg egyszerre különös, ideges hangon és tovább mered a tenyerébe —, nem Kapernaumnak hívták azt a várost?... — Miféle várost? Megőrültél? — Ahol... ahol a Mester ... megjelent... a tanítványok előtt__és Tamást... a hitetlent... rákényszeritette ... hogy az njjával nyúljon be ... a sebbe ... amit az oldalán ütöttek .. . dárdával — büntetésül... amiért nem hitte el... hogy a lángésznek... külön törvénye van....
