A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-05-05 / 18. szám

f

MILAN KUNDERA

I—I El_ENA

Ma korán lefekszem, nem tudom ágyán, bogy elalszom-e, de korán lefekszem, Pavel délután elutazott Pozsonyba, én holnap kora reggel repülővel megyek Brnóba, onnan autóbusszal tovább, ZdenlCka két napig egyedül lesz Itthon, búsulni ugyan nem fog miatta, nem nagyon érdekli a társaságunk, mármint az én társaságom nem érdekli, Pavelt Imádja, valamennyi férfi közül Pavelt csodálja a legjobban, az persze tud Is bánni vele, mint ahogy minden nővel tud bánni, velem is tudott, még ma is tud, ezen a héten megint úgy kezdett viselkedni, mint valamikor régen, az arcomat simogatta, és megígérte, hogy Pozsonyból visszajövet megáll Dél-Morvaországban, hogy találkozzon velem, azt mondta, egyszer már végre beszélgetnünk kell egymással, talán belátta, hogy ez így nem mehet tovább, talán szeretné ha megint úgy lenne, ahogy volt köztünk, de miért éppen most gondol erre, amikor én megismerkedtem Ludvíkkal? Elszorul tőle a szívem, de nem szabad szomorúnak lennem, nem szabad, ne tapadjon szomorúság a nevemhez, Fuőíknak ez a mondata a jelszavam, és nem törődöm vele, hogy ez a jelszó ma már nincs divatban, lehet, hogy hülye vagyok, de akik ezt mondják rám, maguk is hülyék, nekik is megvannak a Jelszavaik és szólamaik, abszurditás, elidegenedés, mit tudom én mi, miért cserélném fel a magam hülyeségét az övékkel, azt akarom, hogy az életem egységes legyen, elejétől végéig, ezért tetszett meg nekem annyira Ludvík, ha vele vagyok, nem kell megváltoztatnom az eszményeimet és az ízlésemet, 6 olyan egyszerű, természetes, vidám, világos, és ez az, amit én szeretek, amit mindig is szerettem.

Nem szégyellem magam azért, amilyen vagyok, nem lehetek más, mint amilyen voltam és vagyok, tizennyolc éves koromig csak a kolostori klauzúrát Ismertem, aztán jött a tüdőbaj, két év szanatórium, két további év az elmaradt tanulmányaim befejezésére, még csak tánciskolába sem jártam, mindig csak rendes pilzeni polgárok rendes lakása meg tanulás és tanulás, az igazi élet hét fal mögött volt, s amikor negyvenkilencben felmentem Prágába, egyszerre csoda történt velem, olyan boldogság, hogy soha el nem felejtem, Pavelt is ezért nem bírom sohasem kiutasítani a telkemből, még ha nem is szeretem már, még ha meg is bántott, egyszerűen nem bírom, Pavel az én fiatalságom, Prága, az egyetem, a kollégium és főleg a Fucík ének- és táncegyüttes, ma már senki sem tudja, mit jelentett az nekünk, ott ismertem meg Pavelt. ó tenort énekeit, én altot, száz meg száz hangversenyen és esztrádműsoron léptünk fel, énekeltük a szovjet dalokat, a mi mozgalmi dalainkat és persze a népdalokat is, azokat énekeltük a legszívesebben, a morva népdalt ekkor annyira megszerettem, hogy pilzeni létemre morvának éreztem magam, az életem vezérmotívuma lett, összeolvad az zal az időszakkal, az ifjúságommal, Pavellal, mindig felzeng, valahányszor telkei az én napom, zeng ezekben a napokban is.

Azt ma már senkinek sem mesélhetném el, hogyan kerültünk

közel egymáshoz Pavellal, olyan volt, mint egy kötelező olvasmány, a Felszabadulás évfordulóján nagy tömeggyűlést rendeztek az Óvárosi téren, ott volt az együttesünk is, mindenhová együtt mentünk, egy maréknyi ember a tízezrek közt, a tribünön ott voltak az államférfiak, a mieink is, külföldiek Is, sok beszéd és sok taps volt, aztán Togliatti is odalépett a mikrofonhoz, és rövid olasz beszédet tartott, a tér pedig, mint mindig, kiabálással, tapssal, skandálással válaszolt rá. Pavel véletlenül éppen mellettem állt abban a roppant tolongásban, és én meghallottam, hogy a kiabálásba ő is bekiált valamit, valami mást, valamit, ami csak az övé, ránéztem a szájára, és rájöttem, hogy énekel, inkább kiabál, mint énekel, azt akarta, hogy meghalljuk és csatlakozzunk hozzá, olasz forradalmi dalt énekelt, benne volt a műsorunkban, és nagyon népszerű volt akkoriban, Avanti popolo, a la riscosso, bandiera rossa, bandiera rossa ...

Ez jellemző volt rá, sohasem elégedett meg azzal, hogy csak az értelemre hasson, mindig befolyásolni akarta az emberi érzéseket is, én meg nagyszerűnek találtam, hogy egy prágai téren olasz forradalmi dallal üdvözöljük az olasz munkásvezért, azt szerettem volna, hogy Togliatti meghatódjon, mint ahogy én már előre meghatódtam, így hát teli torokból csatlakoztam Pavel énekéhez, egyre többen csatlakoztak, sorra csatlakozott egész együttesünk, de a tér rettentő hangosan kiabált, mi meg csak egy maréknyian voltunk, ötvenen, ők meg legalább ötvenezren, borzasztó túlerőben voltak, kétségbeesett volt a küzdelem, az első strófa alatt végig azt hittük, hogy alulmaradunk, hogy még csak meg sem hallja senki az éneklésünket, de aztán csoda történt, egymás után újabb és újabb hangok csatlakoztak hozzánk, az emberek kezdték megérteni s a dal lassacskán kibújt a tér nagy lármájából, mint pillangó egy óriási, zúgó bábból. Végül is a pillangó, a dal vagy legalábbis pár utolsó taktusa elrepült egészen a tribünig, és mi mohón néztük az őszhajü olasz arcát, és boldogok voltunk, amikor úgy láttuk, hogy egy kézmozdulattal tudomásul veszi a dalt, sőt én abban is biztos voltam, bár ilyen messziről nem láthattam, hogy könnyeket vettem észre a szemében.

És akkor lelkesedésemben és meglndultságomban, magam sem tudom hogyan, hirtelen megragadtam Pavel kezét, Pavel pedig viszonozta szorításomat, és araikor a tér elcsendesedett, és más szónok lépett a mikrofonhoz, én megijedtem, hogy elereszti a kezemet, de nem eresztette el, egészen a gyűlés végéig fogtuk egymás kezét, és nem eresztettük el akkor sem, amikor a tömeg szétoszlott, és mi órákon át sétáltunk a virágzó Prágában.

Hét évvel később, amikor Zdeniéka már ötéves volt, ezt sohasem felejtem el, Pavel azt mondta nekem, hogy nem szerelemből házasodtunk össze, hanem pártfegyelemből, és én tudom, hogy ezt veszekedés közben mondta, hogy nem volt igaz, mert Pavel szerelemből vett feleségül, s csak később változott meg, mégis borzasztó, hogy ilyet mondhatott nekem, amikor éppen ő bizonygatta mindig, hogy a mai szerelem más, nem menekülés az emberek elől, hanem segítség a harcban, és a mi szerelmünk ilyen is volt, délben ebédelni sem jutott időnk, két üres zsemlét ettünk az ifjúsági szövetség titkárságán, s utána néha egész nap nem is láttuk már egymást, éjfél tájban megvártam Pavelt, amíg megjött a végeérhetetlen, hat- meg nyolcórás gyűlésekről, szabad időmben lemásoltam az előadásait, amelyeket a legkülönbözőbb konferenciákon és tanfolyamokon tartott, rendkívül fontos volt neki, csak én tudom, menynyire fontos volt, hogy politikai szerepléseinek sikere legyen, a beszédeiben százszor elismételte, hogy az új ember abban különbözik a régitől, hogy felszámolja az ellentmondást magánélete és a közélet közt, és akkor évek múlva egyszerre a szememre veti, hogy az elvtársak annak idején beavatkoztak a magánéletébe.

Majdnem két évig jártunk együtt, és én már türelmetlenkedtem is egy kicsit, nincsen ebben semmi meglepő, egyetlen nőt sem elégít ki az ilyen diákszerelem, Pavelt kielégítette, hozzászokott kényelmes kötetlenségéhez, minden férfiban van egy kis önzés, a nő dolga, hogy megvédje magát és női hivatását, Pavel ezt sajnos kevésbé értette, mint az elvtársak az együttesben, különösen néhány barátnőm, azok összebeszéltek a többiekkel, sőt a végén a bizottság elé hivatták Pavelt, nem tudom, mit mondtak ott neki, erről sohasem beszéltünk egymással, de valószínűleg nem becézgették, mert akkoriban szigorú erkölcs uralkodott, el is túlozták, bár talán jobb a túlzott erkölcsösség, mint a mai erkölcstelenség. Pavel sokáig került, azt hittem, hogy mindent elrontottam, kétségbeestem, öngyilkos akartam lenne, de aztán eljött hozzám, nekem remegett a térdem, bocsánatot kért tőlem, és egy karkötőt ajándékozott nekem a Kreml képével, a legdrágább emlékét, soha le nem teszem, nemcsak Pavelra emlékeztet, több annál, boldogságomban sírva fakadtam, két hét múlva megesküdtünk, ott volt az egész együttes, majdnem huszonnégy óra hosszat tartott a lakodalom, énekeltünk és táncoltunk, és én azt mondtam Pavelnak. hogy ha mi ketten elárulnánk egymást, azokat is mind elárulnánk, akik velünk ünnepelik a menyegzőnket, elárulnánk az Óvárosi téren tartott gyűlést és Togliattit is, ma nevetnem kell rajta, hogy tulajdonképpen mi mindent el nem árultunk azóta ..

2.

Azon gondolkozom, mit vegyek fel holnap, legjobb lenne a rózsaszínű pulóvert és az orkánt, abban van a legjobb alakom, ma már nem vagyok túl karcsú, üsse kő, a ráncaim kárpótlására talán van bennem olyan varázs ami nincs meg a fiatal lányokban, az átélt sors varázsa, [indra számára biztosan megvan, szegény fiú, most Is látom, milyen csalódás volt számára, hogy már reggel elrepülök, ő meg egyedül megy le, olyan boldog, ha velem lehet, a jelenlétemben szívesen henceg tizenkilenc éves felnőttségével, ha együtt

mennénk, biztosan százharminccal hajtana, hogy megcsodáljam, csúnyácska fiú, különben kiváló technikus és gépkocsivezető, a szerkesztők szívesen viszik magukkal kiszállásra, kisebb riportokra, egyébként sincs benne semmi, kellemes dolog tudni valakiről, hogy szívesen van velünk, az utóbbi években nem vagyok'nagyon népszerű' a rádióban, állítólag kötekedő vagyok, fanatikus vagyok, dogmatikus vagyok, és nem is tudom, mi minden még, de én sohasem fogom szégyellni, hogy szeretem a pártot, és minden szabad időmet feláldozom érte. Végül Is mi maradt nekem az életből? Pavelnak női vannak, már nem is nyomozok utánuk, a lányom az apját imádja, a munkám már tíz éve vigasztalanul egyforma, riportok, beszélgetések, értekezletek a tervteljesítésről, a tehénistállókról, a fejönőkről, a háztartásom Is ugyanolyan reménytelen, csak a párt nem ártott nekem soha, és én sem ártottam neki, még akkor sem, amikor majdnem mindenki ki akart lépni, amikor ötvenhatban napfényre kerültek Sztálin gaztettei, az emberek akkor megörültek, mindenre köptek, hogy az újságjaink állítólag hazudnak, az államosított üzletek rosszul működnek, a kultúra hanyatlik, falun nem kellett volna szövetkezeteket alapítani, a Szovjetunióban nincs szabadság, s az volt a legrosszabb, hogy a kommunisták is így beszéltek a pártgyüléseken, így beszélt Pavel is, és megint mindenki tapsolt neki. Pavelnak mindig tapsoltak, már gyerekkora óta tapsolnak neki, egyetlen gyerek, az anyja a fényképével alszik az ágyban, csodagyerek volt, de férfinak csak átlagos, nem dohányzik, nem iszik, taps nélkül azonban nem tud élni, ez az ő alkoholja és nikotinja, ezért aztán örült, hogy megint az emberek szívéhez szólhat, s olyan érzéssel beszélt az ártatlanokat sújtó borzasztó halálos ítéletekről, hogy a hallgatói kis híján sírva fakadtak, és én megéreztem, hogy felháborodása boldoggá teszi, és gyűlöltem érte.

A párt azonban rákoppintott a hisztérikusok ujjaira, úgyhogy el-10